– Szóval, hova is megyünk? - néztem Steve-re kérdőn.
– Meséltem már neked a támaszcsoportról, amit vezetek?
Egyszerre lepődtem meg, és kántáltam szitokszavakat neki magamban. Semmi kedvem nem volt összetört szívű emberekkel lenni egy helyen. Nem tudom, hogy mi lehet rosszabb annál, ha a mások nyomorát hallgatod nap mint nap, amikor a te életed is romokban van.
– Biztos jó ötlet az, hogy oda megyünk?
– Csak azt szeretném, hogy neked is könnyebb legyen. - pillantott felém. - Hidd el, hogy az lesz. Csak adj egy esélyt a dolognak!
Nevezhettek önzőnek, nagy valószínűséggel az is voltam, de nem hiányzott az, hogy végighallgassam, kinek az élete ment tönkre, miattam...
Steve a régi stadion melletti hatalmas kiürült parkolóban állította le a kocsit, majd felém pillantott. Nem szólt egy szót sem, csak arra várt, hogy beleegyezzek a dologba. Nem sok választásom volt, ezért csak kiszálltam az audiból, és összehúztam magamon a dzsekimet.
– Ígérem, hogy nem leszünk sokáig. - felelte, miközben elindultunk. A stadion mellett egy raktárhoz mentünk, ahonnan melegség áradt. Amint beléptünk pár szem ránk is szegeződött a körből, ahol emberek foglaltak helyet. Mindenki egyenként biccentett Steve felé, és éreztem magamon is a pillantások hadát. Bevallom, hogy ideges voltam. Főleg azután, miután helyet foglaltunk, és beállt a kínkeserves, üvöltő csend. Legalábbis addig, ameddig Steve ezt meg nem törte a kellemes, és erőteljes hangjával. - Ki szeretné kezdeni? - nézett végig a csendesen ücsörgő embereken. Nem is tudom már, hogy hogyan mentem én bele ebbe az egészbe. Sosem hittem volna, hogy itt fogok kikötni. Egy évvel ezelőtt még a sulis, és a szentélyes teendőimmel voltam elfoglalva, de aznap már azon kaptam magamat, hogy egy támaszcsoport kellős közepén ülök, körbevéve megannyi elveszett emberrel, és az ő történetüket hallgatom, hogy hogyan s miképpen ment tönkre minden. Hogy hogyan vesztették el mindazt, amit addig szerettek. Azt, hogy hogyan hagyta el őket a remény...
– Albert vagyok. - szólalt meg a pontosan velem szemben ülő fél. Magas volt és szemüveges. A haja kicsit barnás, középkorú. A hangja kicsit rekedten szólt, de egyre jobba megtalálta azt, amint elkezdett beszélni. - Szóval... nem rég volt egy randim. Öt év után először, és csak ültünk az asztalnál. - a kezeit összefonta a mellkasa előtt, és a földet pásztázva beszélt. Szüntelenül őt figyeltem, és csak hallgattam a történetét. - Azt se tudtam, hogy miről dumáljunk.
– És miről dumáltatok? - kérdezte Steve.
– Csak a szokásosról, hogy megváltoztak a dolgok, és... a melómról, a srác melójáról, hogy mennyire hiányzik a Mets... - egy kicsit elhallgatott, majd felpillantott, és úgy folytatta. - Aztán leült a beszélgetés. Mire hozták a salátát a srác elsírta magát.  - ekkor rám pillantott.
– Na és te? - kérdeztem azonnal vissza.
– Én egészen a desszertig bírtam. - bólogatott. - Viszont, holnap újra találkozunk, szóval...
– Az remek. - mondta Steve. - A nehezén már túl vagy. Hiszen fejet ugrottál az ismeretlenbe. És ennyi. Ezek az apró, bátor döntések kellenek. Újra kell találnunk valami életcélt. - csak néztem és hallgattam, ahogyan Steve beszélt az emberekhez. Hallgattak rá, s ízlelgették a szavait. De egyikük sem lett boldogabb tőle. Viszont, amit ezután mondott, az megérintett mindenkit. Engem is. - Én a jégbe fúródtam, miután megismerkedtem életem szerelmével. - mosolygott. Fájdalmas volt, de mégis őszinte. - 70 év kimaradt... Tovább kell valahogy lépnünk. A világ a kezünkben van, hiszen ránk maradt... Hát kezdjünk vele valamit. Mert különben, semmi értelme annak, hogy még élünk. Tartozunk ennyivel, mindenkinek. - ahogy arra figyeltem, amit mondott, kezdtem érteni, hogy mások miért néznek fel rá ennyire. Steve erőt tud adni az embereknek, és reményt. De fogalma sincs, hogy milyen árat fizet meg ezért...
– Rachel vagyok. - szólalt meg egy fekete hajú nő. Az arca beesett volt, és a szemei alatt hatalmas karikák pihentek. Kezeivel babrált, és közben leszegte a szemeit. - Öt éve nem alszok rendesen. Az orvos mindig ugyan azt hajtogatja: "Szedje a gyógyszereit, azok majd segítenek".
– De ez nincs így, igaz? - kérdezte Steve.
– Azon, ha valakinek a szíve fáj, már semmi sem segíthet. - horkant fel a nő. - Azóta minden egyes éjszaka ha lehunyom a szememet, őket látom. Zachet, és Ericet. Zach olyan jó fiú volt, miért vették el tőlem? - a nő hangja elvékonyodott, és szemei megteltek könnyekkel. A mellette ülő férfi óvatosan megsimogatta a vállát. - Soha nem jönnek már vissza, igaz? Miért történt mindez? - Steve nem tudott válaszolni. Erre nem is lehetett. - Én csak azt szeretném, ha a fájdalom elmúlna végre... - miután a nő elhallgatott, senki sem szólalt meg. Ismét csend telepedett, legalábbis addig, ameddig valaki meg nem szólalt. Én sem hittem el, hogy egyszer ez fog történni, de mégis megtörtént.
– Raven vagyok, és én részt vettem a harcban, Anthony Stark oldalán. - Stevere néztem, akin láttam, hogy meglepődik, de mégis valahol örült ennek. Az emberek egytől-egyig engem figyeltek, és tekintetüket teljesen rám szegezték. - Tizenhat éves voltam, mikor ez az egész történt. Az apám, Stephen Strange mindig arra tanított, hogy küzdenem kell. Öt évvel ezelőtt sem történt másképpen. Küzdöttünk, egy távoli bolygón azzal a szörnyeteggel, aki miatt most ide jutottunk.
– Milyen volt? - hangzott fel egy férfi hangja.
– Félelmetes. - feleltem. - Szívtelen, és megállíthatatlan. Hittem benne, hogy győzhetünk. Minden erőnkkel azon voltunk, hogy megfékezzük őt. Egyszerűen csak...megállíthatatlan volt. - felpillantva körbenéztem. - Amikor vesztettünk, elvesztettem az apámat. A fiút, akit szerettem, és a varázserőmet, ami néha inkább átok volt, mint áldás, de mégis segített. - pillantottam a kezemre.
– És mi történt azután? - kérdezte Rachel.
– 22 napig sodródtam az űrben Starkkal, és egy másik túlélővel. Azt hittem, hogy én is odaveszek. A fájdalom teljesen beleivódott a csontjaimba. Az űr annyira kilátástalan volt, és sötét. Minden annyira megváltozott. Majd hála egy isteni imának, valahogy mégis haza jutottunk.
– Milyen volt az elmúlt öt év? - kérdezte a szemüveges férfi.
– Nem tudom. - feleltem őszintén. - Kómába estem a hazajövetelünk napján. Körülbelül 2 hónapja ébredtem fel. - ekkor ismét Stevere pillantottam. - És akkor szembesültem mindezzel. Valahol még mindig magamat hibáztatom ezért, és valószínűleg életem végéig magamat is fogom. De egy valamiben biztos vagyok: Az életem sosem volt egyszerűnek nevezhető, és valahogy érzem, hogy ezek után sem lesz az. Bár fogalmam sincs, hogy mit hoz a holnap, de ha hoz is valamit, a mostaninál már csak jobb történhet...