Emlékszem még arra a napra. Pontosan tudom, hogy mi történt. Előttem ült, és éppen játszottunk. Eléggé berozsdásodott, de végül is kellemes volt az együttlét. Értékeltem, hogy foglalkozott velem ő is. Mindannyiunknak szüksége volt a társaságra. Az egyedüllét csak borús gondolatokat szült, és olyan dolgokra késztetett, amiket jobb volt elkerülni.
– Nagyon ügyes vagy. - jegyezte meg, miközben hátradőlt a fotelben, és a sakktáblára nézett.
–  Apámmal sokat játszottuk ezt. - feleltem kissé szomorkásan, miközben az ujjaimmal babrálva magam elé meredtem. Egy apró mosoly bújt meg arcomon, de nem néztem a férfira.
– Bármit is tett a múltban, azt értünk tette. Valószínűleg ezt a döntést okkal hozta meg. - folyamatosan ezzel próbált nyugtatni. Sok idő töltöttem Steve társaságában, ami sokat dobott a hangulatomon. Nem feleltem, ezért csak folytatta. - Tudod, mindenkinek azt mondom, hogy tovább kéne lépnie, és új életet kéne kezdenie...
– De te sem hiszel ebben, ugye? - vágtam közbe, és rápillantva elkaptam a tekintetét. - Mégis, hogy tudna más új életet kezdeni, ha még te sem tudsz? - észre sem vettem, hogy mennyire elvetettem nála akkor a sulykot. Viszont amint feleszméltem mentegetőzni kezdtem. - Sajnálom. - kaptam el róla a tekintetemet. Nem felelt, csak felkelt a székről és elém sétált. A kezét nyújtotta felém, mire csak kérdőn néztem rá.
– Ideje lenne megpróbálni, nem gondolod? - kérdezte és én egyből lábaimra tekintettem. Elgondolkoztam egy kicsit, de végül a vonakodásom után, elfogadtam a kezét. Ezt szerettem Steveben. Sosem haragudott meg semmiért, hanem csak segítséggel válaszolt. Nem hagyta, hogy magamba forduljak, és törődött velem.
– Nem hiszem, hogy menni fog. - mondtam, mikor ellöktem magamat a foteltól, és majdnem orra buktam, de Steve erős karjaival átkarolva derekamat, megtartott. Egy kisebb megrökönyödés után, dübörgő szívem kihagyott pár ütemet.
– Csak el kell hinned, Raven. Ennyi az egész. - felelte, és szorosan ölelt körbe hatalmas karjával. Egy mély levegőt véve, megpróbáltam megmozdítani a lábamat. Egyiket a másik után raktam, de minden lépés fájt a mankóim nélkül. Küszködtem, és éreztem, hogy ismét fel fogom adni. Képtelen voltam elviselni a kínt. Az agyam folyamatosan kattogott, és nem tudtam koncentrálni.
– Nekem ez nem megy... - suttogtam végül. Steve nem szólalt meg, csak óvatosan felemelve visszavitt a fotelbe. Kellemetlenül éreztem magamat. - Sajnálom...
– Nincs miért bocsánatot kérned, nem kellett volna erőltetnem. - húzta el száját. - Hagyjalak kicsit magadra? - kérdezte. Máskor feltétlenül igent mondtam volna, de akkor valamiért szükségem volt arra, hogy valaki meghallgasson. Készen álltam rá, hogy beszéljek, és ne csak elfojtsam a fájdalmat. Akkor és ott, megtörtem.
– Ne. - mondtam rá nézve könnyes szemekkel. - Kérlek maradj...
Meglepődve nézett rám, de csak aprót bólintva, felkapott egy széket az asztal mellől, és mellém ülve, engem kémlelt.
– Nem is tudom, hogy hol kéne kezdenem...
– Ahol csak szeretnéd. - felelte kedvesen, miközben összefonta maga előtt karjait. Türelmes volt, és ezért nagyon csodáltam őt. Elgondolkodtam, s végül a legelején kezdtem a történetet. Onnan, hogy a szentélybe keveredtem. Figyelmesen hallgatta végig az eseményeket. Nem szakított félbe, csak hallgatta. Sosem hittem volna, hogy ezt az egészet elmondva, majd még hihetetlenebbnek fog tűnni, mint az, hogy mindezt átéltem. Apámra gondoltam, és azokra az emberekre, akiket szerettem. Nem akartam, hogy az emlékük egy percre is elhalványuljon, de nagyon fájt a tudat, hogy ők már nincsenek velem, és soha nem is lesznek.
– Megpróbáltam elfelejteni mindezt, de nem tudtam. Nem tudtam, mivel a múltamat nem hagyhatom magam mögött. Bármennyire is el akarom felejteni, az is az életem része marad. És a múltam nélkül, nem találhatom meg azt, hogy ki akarok lenni a jelenben. Lehet igazad van, és újra kéne kezdenem, de mégis, hogy kezdhetném újra abban a tudatban élve, hogy akkor megsemmisítem a mivoltomat? Mindenki megérdemli, hogy azzá váljon akivé szeretne, nem pedig azzá akinek született. Fogalmam sem volt arról, hogy mi vagyok, amíg meg nem tudtam. És ennek a tudata legbelül, semmin sem változtatott.
– Tudod, nagyon sajnálom, hogy nem találkoztunk már korábban. - felelte. - Lenyűgöző, hogy ilyen fiatalon mennyire a szíveden viseled mások sorsát. Sok dolog van, amit régen én is így gondoltam. - emlékek hada törhetett rá, mivel csak fájón elmosolyodott. - Köszönöm, hogy mindezt megosztottad velem. - állt végül fel a székről, de én csak kérdőn néztem rá. - Azt hiszem itt az ideje, hogy szembenézz azzal, amivel eddig nem mertél.
– Ezt, hogy érted?
– Haza foglak vinni, Raven. Oda, ahová valójában tartozol. - mosolygott rám kedvesen, nekem pedig csak elállt a lélegzetem.
– De mi van ha nem állok rá készen? - kérdeztem tanácstalanul, hisz addig ellenezte még csak a gondolatát is annak, hogy újra átéljem a fájdalmat.
– Akkor szembe fogsz nézni a félelmeddel, és legyőződ. A hősök nem ismernek megálljt! - nyújtotta ismét felém a karját. Én pedig elfogadtam, s ezzel kezdődött el minden.
Egy mosollyal.
Egy döntéssel...