Én Tonyékkal mentem New Yorkba. Jasper a Morgarra ment Rhodessel és Nebulával. Amelia pedig Thorral és Mordállyal indult neki Asgardnak. Nat és Clint a Vormirra tartottak. Madison a Központban marad. A csapat minden tagja ott volt, ahol lenniük kellett. Hányinger fogott el, mikor megérkeztünk a száraz talajra. Olyan volt, mintha egy hullámvasúton ültem volna, csak itt szélsebesen röppentünk egy nagy fénylő lyukon keresztül, két milliméter nagyságú kis porszemként. Steve erős karjai kaptak el, mikor majdnem elestem.
– Sikerült? - néztem körül.
– Sikerült bizony! - felelte Benner, miközben a város utcáira nézett. Egy kisebb mellékutcában értünk célba, és ahogy mindannyian kitekintettünk, csak a rombolást láttuk. Furcsa lények repkedtek ide-oda, s valaki hangosan törve-zúzva ért földet nem messze tőlünk. Egy hatalmas zöld lény volt az.
– Oké, akkor mindenki tudja, hogy merre kell mennie! Ez a múlt, ezért nem szabad, hogy összetalálkozzunk saját magunkkal! Legyetek óvatosak! - ekkor Steve felém pillantott, mire csak bólintottam egyet.
– Bruce, erre gyere! Tudok egy rövidebb utat.
– Ezt, hogy érted? Arra kéne mennünk! - mutatott a romos út irányába.
– Csak bízz bennem, oké?
Habozva bár, de a nagydarab férfi bólintott. Egyből el is indultunk az otthonom felé.
Benner tört és zúzott egy kicsit útközben, hogy ne legyen feltűnő egy másik zöld behemót is. Mikor a szentély elé értünk jobbnak láttuk, ha egyszerűbb módszert alkalmazunk, mivel az ajtó zárva volt. Megkapaszkodva a férfiba, és pár törmelék segítségével gyorsan a tetőn voltunk.
– Oké, itt kell bemenni. - fordultam a fent lévő ajtó felé.
– Én nem mennék be oda, most lakkozták a parkettát! - szólalt meg mögöttünk egy női hang. Azonnal megpördülve a tengelyem körül, szembe találkoztam az Ősmágus alakjával. Ugyan azt a sárga ruhát viselte, amit a látomásaimban is láttam annak idején.
– Nem akarunk baj. - feleltem higgadtnak tűnve.
– Akkor mit akarnak? - a nő arcán idegesség futott végig, amint engem nézett.
– Azt ott! - mutatott Bruce a nyakában lévő szemre.
– Hiába jöttek. - mondta kurtán a nő.
– Sajnálom, de nem kérés volt. - sétált közelebb a férfi a mágushoz.
– Bruce! - szóltam rá, mivel valahogy megéreztem, hogy mi fog következni ez után.
– Ezt nem akarhatja. - mondta a mágus már nyugodtabban.
– Tényleg nem akarja! - álltam be Bruce és az Ősmágus közé.
– Raven, kell a kő! - nézett rám értetlenül a férfi.
– Raven? - szólalt meg a nő mögülem, s én ismét felé fordultam.
– Igen. - feleltem. - Tudja, hogy ki vagyok? - néztem rá meglepetten.
– Talán. - nézett végig rajtam rejtélyesen.
– Oké, erre nincs időnk! - került ki Bruce, de rosszul tette, mivel a nő azonnal előre rántotta a kezét, és kilökte Benner asztráltestét a levegőbe.
– Nem megmondtam, hogy bízd rám? - néztem felé haragosan, miközben ő csak próbálta felfogni, hogy mi is történt vele.
– Kezdjük elölről, rendben? - pillantott mindkettőnkre a mágusnő.
Beletelt egy kis időbe, amíg elmondtunk neki minden fontos részletet azzal kapcsolatban, hogy miért is vagyunk itt, és min múlhat a jövő sorsa, ha nem adja át nekünk a követ. Egyáltalán nem repesett az örömtől, de muszáj volt valahogy hatnunk rá.
– Nem segíthetek. - mondta akkor már sokadszorra is, elutasítva a kérésünket.
– Kérem! - léptem utána.
– Ha átadom a követ, pusztulásra ítélem a saját dimenziómat!
– Már ne haragudjon, de nem biztos, hogy ez tudományosan megállja a helyét. - szólt közbe Bruce is, aki a nő elé állva próbálta felvezetni az elméletét. Az Ősmágus ekkor egy narancssárga színű fénylő vonalat húzott a levegőbe. Egy idővonalra emlékeztetett.
– A kövek hozzák létre azt, amit maguk az idő múlásának érzékelnek. - a hat végtelen kő kör alakban lebegett az idősík körül. - Ha eltávolítok egy követ, az idő kétfelé ágazik. - ekkor kilökte az időkövet, amely egy másik fekete csíkot húzott maga után. - Ez a maguk dimenziójában kedvező lehet, de az enyémben nem annyira. Ebben az új idősíkban a legfőbb fegyverünk nélkül néznénk szembe a sötétség erőivel. Akik megszállnák a világunkat. Milliók szenvednének. Mondja doktor, a maga tudománya ezt meggátolná?
– Nem. - felelte Bruce. - De visszacsinálhatjuk. - emelte fel a mutatóujját. - Ha végeztünk a kövekkel, visszahozhatjuk őket a saját idősíkjukba, az elhozásuk pillanatában. Így tulajdonképpen... abban a dimenzióban... a kő nem is tűnik el. - Megfogta az időkő másolatát, és visszarakta az idősíkra, s ezáltal a fekete rész eltűnt.
– Igen, de közben kifelejti a legfontosabb részt. - az Ősmágus egészen a tető végig sétált, és úgy fordult vissza felénk. - Életben kell maradniuk, hogy visszavigyék a köveket.
– Nem halunk meg. Én legalábbis, biztos, hogy nem! - vágtam közbe, mire a nő felém pillantott. - Ezt megígérhetem.
– S ugyan, milyen biztosítékom van erre?
– Én vagyok a hetedik kő. - hangom megkeményedett. - Elpusztíthatatlan vagyok.
– Én hiszek neked, de ez kevés nekem ahhoz, hogy kockáztassam a követ. A legfőbb varázsló, minden körülmények között védi a követ.
– Akkor Stephen miért adta ki a kezéből? - vetettem oda neki a kérdést, ami már nagyon régóta érdekelt. A nő arca még jobban eltorzult.
– Hogy mondtad?
– Strange másnak adta, átengedte Thanosnak a követ. - felelte helyettem Bruce.
– Önként?
– Igen. - a nő teljesen lefagyottan arrébb sétált.
– Miért?
– Fogalmunk sincs. Azt mondta, hogy már a végjátékban vagyunk. Lehet hibázott! - mondtam.
– Vagy én hibáztam. - nézett kétségbeesetten a szemeimbe. Míg Bruce-nak fogalma sem volt a nő eredettörténetéről, én mindent tudtam róla, de nem mondhattam neki semmit. Nem tehettem meg, mivel akkor a jövő máris máshogy alakult volna.
A nő ekkor hirtelen visszahívta Bruce testét, aki már ismét félig Hulk, és félig Benner volt.
– Ha Strange ezt tette, jó okkal tehette. - felelte, mikor elővarázsolva, átnyújtotta nekem az időkövet. - Állnod kell a szavadat. - nézett mélyen szemeimbe. - Ha kell, védd meg az életed árán is a követ. Már tudom, hogy jól fogsz cselekedni!
Ezek után ellépett tőlem, és távozni akart, de én nem tudtam megállni, hogy ne szóljak utána.
– Ősmágus! - szóltam a nő felé nézve, mire azonnal megfordult. - Miért pont engem választott ki a hetedik kő? - kérdésemre csak elmosolyodott.
– Csak a legtisztább szívű uralhatja jól a mágiát. Ha hatalom van valaki kezében, akkor nem mindenki képes különbséget tenni jó és rossz között. S ezáltal nem mindenki teheti meg azt, hogy egy sorsdöntő pillanatban helyesen cselekedjen. - ezek voltak az utolsó szavai, majd se szó, se beszéd, eltűnt.