A rész előtt megemlítem gyorsan, hogy tettem ki egy részt még szerdán, de a watti akkor pont ismét a gyenge pillanatait élte és nem küldött értesítést. Szóval, ha még nem olvastad a hatvanegyedik részt, akkor ennek semmiképp ne állj neki előtte!

◇ ♡ ◇

Fél évvel később:

- Ekkor volt lehetőségem utoljára beszélni Jungkookkal - húztam szomorú mosolyra ajkaimat. - Másnap reggel közölték velem, hogy mindenkit visszavisznek Szöulba, ahol majd a tárgyalásunk lesz. Ezen kívül mást nem igazán mondtak, így megint teljesen magányos és elveszett voltam. - pillantottam végig az engem érdeklődéssel figyelő tömegen egy kisebb hatásszünetet tartva. - A tárgyalásra három nappal azután került sor, hogy visszaértünk Szöulba. Egyébként én hazamehettem, szóval már ekkor gyanakodtam, hogy történt valami, amiről nem tudok. Nem értettem, hogy miért engednek haza, ha három nap múlva bíróság elé kell állnom. De hát a tárgyaláson igazából minden kiderült. Jungkook vádalkut kötött, miszerint engem nem ítélnek el, ha ő életfogytiglant kér. És hát természetesen elfogadta a vádalkut, amit felajánlottak neki, mert nekem is megmondta, hogy mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy legalább engem megmentsen. - nyeltem egy hatalmasat, mert éreztem, hogy torkom kaparni kezd, és könnyeim hamarosan útnak indulnak.

Hiába telt már el fél év, engem még mindig megvisel, ha csak arra gondolok, hogy Jungkook életfogytiglan helyett akár negyven évet is kaphatott volna. Tudom, ez sem valami kevés idő, de jó magaviseletért hamarabb is kiengedték volna. De így, hogy elfogadta a vádalkut, tényleges életfogytiglant kapott, tehát soha nem hagyhatja el a börtön területét. Soha. És, ha ez nem lenne elég, akkor az is a vádalku része volt, hogy nem tehetem be a lábam a börtön kapuján. Tehát soha nem láthatom többet Jungkookot. Először azt hittem, hogy csak vicc az egész, de amikor egyszer megkíséreltem meglátogatni Jungkookot, fegyvert szegeztek rám, és közölték velem, hogy most azonnal menjek el, mert nem mehetek be. Azóta pedig egyszer sem próbáltam meg bejutni a börtön területére, ez miatt pedig nagyon rosszul éreztem magam, mert Jungkooknak megígértem, hogy minden nap látogatni fogom.

- Pszichológushoz kell járjak mai napig, mert egyedül nem bírtam volna megbirkózni az engem ért traumával. De úgy érzem, hogy most már elindultam felfelé, mert végre összegyűjtöttem annyi bátorságot, hogy emberek elé álljak és az érzéseimről beszéljek. Ebben sosem voltam jó, de így tudom a legjobban megértetetni az emberekkel, hogy Jungkook tényleg nem volt rosszfiú. Azt hiszem ennyit szerettem volna mondani, most pedig jöhetnek a kérdések. - léptem el az állványtól, amit a mesém alatt egész végig görcsösen szorongattam, és leültem a nekem kikészített székre a színpad közepén.

Muszáj volt igyak pár kortyot, mert szédültem és nem éreztem valami jól magam. A színpad mellett álló Wong doktorra pillantottam, aki büszkén mosolyogva tudatta velem, hogy nagyon büszke rám, amiért ezt csinálom. Még lájk jelet is mutatott mindkét kezével, amiért belőlem kiszakadt egy halkabb nevetés, mert tényleg nagyon jól esett a támogatása, amit fél éve nyújt nekem.

Ismét a tömegre vezettem a tekintetem, ahol majdnem minden egyes kéz a magasban volt, mert kérdésük volt hozzám. Nem is tudtam, hogy kit kellene először felszólítanom, azért random rámutattam egy sötétkék ruhát viselő göndör hajú nőre, aki majdnem a legelső sorban ült. Időközben kaptam mikrofont, hogy ne kelljen mindig visszaálljak az állványhoz, ha válaszolni szeretnék a kérdésekre.

- Kang Boram vagyok, és köszönöm szépen, hogy feltehetem a kérdésem. Elsősorban az érdekelne, hogy hogyan tudott azután megbocsátani Jungkooknak, hogy kiderült, ő is ott volt azon a bankrabláson, ami több hónapon át kísértette? - tette fel a kérdést, mire eleresztettem egy apró mosolyt és már a számhoz is emeltem a mikrofont, hogy megválaszoljam kérdését.

- Amikor megtudtam, hogy ő volt az egyik bankrabló, aki pénzt lopott tőlünk, nagyon rosszul voltam. Átvertnek, kihasználtnak és naivnak éreztem magam, amiért nem vettem észre a nyilvánvalót. Túl későn jöttem rá arra, hogy Jungkook egy bankrabló, mert ekkor már túlságosan ragaszkodtam hozzá. És belegondoltam abba, hogy mennyit segített nekem, amikor még a családom sem volt mellettem. Ő lényegében sosem ártott nekem, ahogy bankot rabolni sem akart sohasem, ezért nem tudtam rá sokáig haragudni. Meg hát, ha akkor aznap nincs benne a bankrablásban, akkor sosem találkoztunk volna. - mondtam mosolyogva, majd mondandóm végekor a kékruhás nő megköszönte a válaszomat.

- Következő - szólalt meg a mellettem álló staffos, mire ismét rengeteg kéz a magasba lendült.

- Köszönöm szépen, Seo Baekyung vagyok, és az lenne a kérdésem, hogy miért döntöttél úgy, hogy elmeséled a történeted a nyilvánosságnak? Az emberek nagyon szkeptikusak a meleg párkapcsolatokkal szemben, és a bűnözést sem támogatják túlságosan.

- Teljesen jogos kérdés - biccentettem egyet. - Azért döntöttem úgy, hogy több ember elé kiállok és elmesélem nekik a történetem, mert úgy hiszem, hogy a sorozatos bankrablások majdnem minden dél-koreai lakoshoz eljutottak az évek folytán valamilyen módon. Rengeteg ember tolongott a tárgyaláskor a bíróságon, mert tudni akarták, hogy kire milyen büntetést szabtak. Én pedig tisztázni szerettem volna a barátom, és mesélni róla egy kicsit, hogy milyen ember is, amikor nem símaszkot és fekete álruhát visel. Na, meg azért az én lelkemen is segített egy kicsit, hogy végre kibeszélhettem magamból mindent, amit egy évig magamba kellett tartanom. Tudom, hogy rengetegen támadják a meleg párokat ebben az országban, de úgy gondolom, hogy így 2020-ra már haladnunk kellene a korral és nem kellene ennyire begyöpösödött nézeteket vallani, miszerint csak a nő-férfi párkapcsolat egészséges és normális.

- Úgy gondolod, hogy bűnözőnek lenni egyáltalán nem vétség? - tett fel még egy kérdést Baekyung, amire igaz, hogy nem számítottam, de nem különösebben lepett meg rosszindulatúsága.

- Ezt egy szóval sem mondtam. Bűnözőnek lenni rossz dolog, és nem helyes. Erről pedig azután sem változott meg a véleményem, miután megismertem Jungkookot. Csupán azt mondom, hogy attól, mert egy ember élete rossz irányt vesz, attól még nem jelenti azt, hogy ő valóban rossz ember lenne. Jungkook sohasem akart önszántából bankokat rabolni, az apja erőltetett rá mindent. Szóval szerintem vannak azok a bűnözők, akik ezt az életet választották, és vannak azok, akiknek nem volt más választásuk. - mondtam végig a lehető leghiggadtabban.

Nem akartam felhúzni magam, mert Wong doktor lényegében felkészített arra, hogy nagy valószínűséggel idióta kérdéseket is feltesznek majd. Plusz, ha én nem bírok higgadt maradni, akkor azt esetlegesen ki is használhatják. Így tehát igyekeztem őszinte lenni, ugyanakkor vigyázni, hogy érzelmeim ne legyenek könnyen olvashatók az arcomról.

- Lee Sohyunnak hívnak és a kérdésem az, hogy igazságosnak tartod a kiszabott büntetéseket? - érkezett a következő kérdés.

- Nem tartom egyáltalán igazságosnak - vágtam rá azonnal. - Ötük közül Jungkook kapta a legszigorúbb büntetést, mivel ugye vádalkut kötött. Igaz, az apja is életfogytiglant kapott, de őt jó magaviseletért már ötven év múlva kiengedhetik. Heejun, Hosung és Yoonho csak negyven évet kapott, pedig ők is ugyanannyira voltak benne az egészben, mint Jungkook. Én egyébként csak öt évet kaptam volna, viszont jó magaviseletért már egy év múlva kiengedhettek volna. Ezért sem értettem, hogy Jungkook miért egyezett bele a vádalkuba. Simán kibírtam volna akár öt évet is, de akkor legalább találkozhattunk volna a börtönön belül, neki pedig nem kellene élete végéig a börtönben lennie. - húztam szomorú mosolyra az ajkaimat.

Segítségkérően a mellettem álló staffosra pillantottam, hogy gyorsan jelentse be, jöhet a következő kérdés, mert kezdtem egyre rosszabbul érezni magam. Nem gondoltam volna, hogy ezek a kérdések ilyen szinten felkavarnak majd, mert még nyugtatót is vettem be, mielőtt feljöttem volna a színpadra. Szerencsére értette az utalást a mellettem álló férfi, ezért nem kellett többet törődjek az előző kérdéssel.

- Kim Seungwoo vagyok és az a kérdésem, hogy nincsen bűntudatod azért, amiért Jungkook miattad elvállalt egy súlyosabb büntetést? Te szabad vagy, de Jungkook soha sem szabadulhat ezmiatt a börtönből. - érkezett a következő kérdés, ami lényegében kapcsolódott az előző kérdéshez, ezért kicsit sem lettem nyugodtabb.

- De, bűntudatom van - motyogtam. - Szerintem életem végéig bűntudatom lesz, amiért Jungkook miattam lesz élete végéig börtönben. Viszont azt mondta nekem, hogy ez így van rendjén. Azt mondta, hogy próbáljak meg túllépni a történteken, mert előttem van még az egész életem. Én nem vagyok bűnöző, nem vagyok börtönbe való, csupán rosszkor voltam rossz helyen. Amikor utoljára beszéltünk, akkor megkért arra, hogy ne forduljak magamba, legyek bátor és erős. - töröltem le a könnyeimet, amik akaratom ellenére is végigfolytak az arcomon. - Én pedig megpróbálom teljesíteni a kívánságait, még ha nagyon nehezen is megy.

- Rendben, szerintem ennyi elég lesz mára - jött fel a színpadra Wong doktor, majd jelezte, hogy keljek fel a székről.

Ekkor már nem bírtam tovább visszafojtani a könnyeimet és sírni kezdtem, de szerencsére hamar lehoztak a színpadról, így nem égtem be annyira. Egyébként még vagy ezernyi kérdést hallottam, amire választ akartak tudni a nézőtéren ülők, én viszont képtelen lettem volna megválaszolni az összeset. Mondanám, hogy akkor majd egy következő alkalomkor, de szerintem egy darabig megint nem fogok emberek közé menni, az érzéseimről meg még annyira sem fogok beszélni.

Leültettek egy fekete székre a színpad mellett, majd többen is körém gyűltek a staffosok közül. Volt, aki nedves törülközőt, volt, aki hideg vizet hozott nekem, én viszont annyira magam alá zuhantam megint, hogy csak is arra voltam képes, hogy magam elé bámuljak és némán sírjak.

- Jimin, miért sírsz? Nagyon bátor voltál ma, minden tiszteletem a tiéd. - guggolt le elém Wong doktor, mire megráztam a fejem. - Miért rázod a fejed? Jimin, nagyon büszke vagyok rád, amiért ilyen őszintén beszámoltál mindenről és még az alpári kérdésekre is képes voltál válaszolni. Nem sok ember lenne képes erre a te helyzetedben, ezt ne feledd.

- Megint szúr a mellkasom és azt érzem, mint fél éve - temettem az arcomat a tenyereimbe. - Úgy érzem, hogy sosem fogok tudni megbékélni azzal a tudattal, hogy Jungkook miattam lesz élete végéig a börtönben. Ha láthatnám, már az is segítene, de így... így esélytelen az egész.

- Dolgozunk azon, hogy újra láthasd Jungkookot, rendben? Csak sajnos nem megy ez egyik napról a másikra. Addig viszont ki kell tartanod, mert ezt kérte tőled Jungkook. Szerinted mit szólna ahhoz, ha látná, hogy megint így magad alatt vagy? - kérdezte tőlem, mire ismét megtöröltem a szemeimet és szipogtam párat.

- Nem... nem örülne neki - motyogtam, miközben gyorsan kifújtam az orrom, mert időközben még zsebkendőt is kaptam.

- Na, látod! Tudom, hogy most nehéz, és rosszul érzed magad, de gondolj arra, hogy Jungkook végre kiszabadult az apjai karmai közül. Ott bent nem tudja többet bábként mozgatni, sőt még csak találkozni sem tudnak. Lényegében sikerült elérnetek, amit egész idő alatt szerettetek volna. - nyújtott át nekem egy apró fehér gyógyszert, amit az elmúlt hónapok alatt rendszerint kellett szedjek.

- Tudom, és próbálok is erre gondolni, de attól még rossz, hogy nem láttam Jungkookot fél éve. Ha Ön nem lenne, akkor semmit sem tudnék róla.

- De itt vagyok neked, és informállak Jungkook állapotáról. Hamarosan pedig elérjük, hogy találkozhassatok is kettesben. Most pedig vedd be a kedélyjavítód, aztán menjünk innen. - veregette meg a vállamat, mire bólintottam egy aprót és gyorsan számba vettem a gyógyszert, majd ittam rá egy korty fizet.

- Nem is tudom, hogy mi lenne velem Ön nélkül - eresztettem el egy szomorú mosolyt. Felkeltem a székről, majd követtem Wong doktort az öltözőbe, ahova lepakoltuk a cuccainkat, amikor megérkeztünk.

Tényleg azon vagyok, hogy erős legyek és kitartsak, ami sokszor egészen jól megy, viszont vannak pillanatok, amikor úgy érzem, én ehhez kevés vagyok. Jungkook nélkül még fél év után is üres és magányos vagyok, ez pedig egészen addig nem fog változni, amíg végre nem láthatom újra. Az bánt a legjobban, hogy a tárgyaláson, miután közölték a büntetéseket, esélyem sem volt még csak szemkontaktust sem kialakítani vele, mert olyan gyorsan és hirtelen kirángatták a tárgyalóteremből. Az nagyon jól esett volna a lelkemnek, ha akkor ott még egyszer magamhoz ölelhetem, ő pedig mondott volna még valami biztatót, de erre sajnos nem került sor.

Ha viszont Wong doktornak igaza van, és tényleg azon vannak, hogy Jungkookot valamilyen úton-módon még is láthassam, akkor erre fogok minden egyes nap gondolni, és ez fog motiválni engem. Muszáj legalább egyszer látnom ismét Jungkookot, mert akkor talán könnyebben menne az új élet kezdése, amit ő is tanácsolt nekem. Addig viszont nem tudok és nem is akarok továbblépni. Próbálok a jó és vidám közös emlékeinkbe kapaszkodni, a rosszakat pedig figyelmen kívül hagyni és elfelejteni. Már csak azt sajnálom, hogy ilyen véget ért a kapcsolatunk, hiába volt az elején még minden tökéletes és minden szép. Az én szemeimben Jungkook akkor is az igazi, ezen pedig a tudat, hogy börtönben ül, illetve az idő sem fog tudni sohasem változtatni.

Vége