Egy hét. Egy hét telt el azóta, hogy Jungkook szó nélkül elviharzott a lakásomból. Azóta nem keresett, nekem pedig fogalmam sem volt, hogy merre kellene keressem. Többször is voltam a könyvtárban, de ott sem találtam, ahogy a romos épületnél sem, ahol többször is kitettem már, sőt a kocsmában sem, ahol legutoljára voltunk. Kicsit rosszul esett, hogy azt ígérte, hogy egy hét alatt elfeledteti velem a bankban történteket, viszont konkrétan kiszállt az életemből bármi előjel nélkül. Azt mondta, hogy jobb lenne, ha több időt töltenénk együtt, de ezek szerint rendesen megváltozott a véleménye.

- Hahó - lengette meg Haneul a jobb kezét az arcom előtt. - Föld hívja Jimint.

- Mi? Mondtál valamit? - ráztam meg a fejem, hogy kizárjam a fejemből Jungkookot és a velem szemben ülőre tudjak koncentrálni.

- Csak azt, hogy a titokzatos herceged pont most sétált el a kávézó előtt.

- Mi? - tágultak hatalmasra szemeim, majd azonnal hátra is fordultam, bár ha tényleg elsétált már Jungkook a kávézó előtt, akkor már nem láthatom.

- Csak vicceltem - kuncogott. - Kíváncsi voltam a reakciódra.

- Köcsög - morogtam, majd összefontam mellkasom előtt a kezeimet és úgy tettem, mint aki vérig lett sértve.

- Nem értem, hogy hogyan tudtál ilyen kevés idő alatt belehabarodni ebbe a srácba.

- Nem habarodtam bele, Haneul - ráztam meg a fejem.

- Akkor miért várod hét napja folyamatosan, hogy megjelenjen? - tette fel a kérdést, amire még én magam is kerestem a kérdést.

- Mert... mert nem tudom, jó? Csak mellette tökre biztonságban éreztem magam és amúgy is megígérte, hogy elfeledteti velem a történteket. Erre mit csinált? Felszívódott. - sóhajtottam fel, majd ittam még egy kortyot a jéghideg Sex on the beachemből.

- Biztosan van valami oka annak, hogy eltűnt. Eddig tökre jól kijöttetek állításod szerint, szóval hidd el, hogy ha újra előkerül, akkor nyomós indoka lesz.

- Legyen igazad - motyogtam, majd megittam a maradék italomat.

Beszélgettünk még egy kicsit, utána viszont elkezdett sötétedni, én pedig jobbnak láttam, ha elindulok haza, mert még mindig nem mertem egyedül a sötétben lenni az utcán - mondjuk otthon sem, de az most részletkérdés. Halkan dúdoltam a zenét, ami éppen a rádióban ment, hogy eltereljem a figyelmem arról, hogy hamarosan hazaérek. Többször is megfordult már a fejemben, hogy haza kellene egy időre költözzek a szüleimhez, de mindig elvetettem ezt az ötletet, mert ismerem a szüleimet és fűtől-fától óvnak, szóval valószínűleg vissza sem engednének ide, ha elmondanék nekik mindent. Így hát maradt az, hogy egyedül próbálom átvészelni ezt a nehéz időszakot, mert ugye Jungkook, aki megígérte, hogy segít, szépen faképnél hagyott.

Bekapcsoltam az elemlámpát a telefonomon és úgy szálltam ki a kocsiból. Vettem egy mély levegőt, amikor kinyitottam az ajtómat és szokásomhoz híven vártam pár másodpercet, hátha valaki rám akarna esetleg ugrani. Szerencsére ez most sem történt meg, viszont én még mindig félve léptem át a küszöböt. Bezártam magam mögött az ajtót és alaposan körbejártam vagy háromszor a házat, hogy biztosan meggyőződjek arról, hogy egyedül vagyok. Vettem be egy szem altatót, hiszen mostanában csak azzal tudok elaludni, majd gyorsan letusoltam és bezárkóztam a szobámba. Utálom azt, hogy egyszerűen nem tudom túltenni magam a történteken. Tudom, hogy szánalmas, amit csinálok, de nem tudom csak úgy elfelejteni a rablást és a négy maszkos embert sem. Rengetegszer álmodtam már velük és ilyenkor mindig kiabálva ébredtem fel, teljesen leizzadva. Utána meg képtelen voltam lehunyni a szemeimet, ezért sokszor volt, hogy nem aludtam egész éjszaka semmit sem.

Néztem még egy kicsit a tévét, utána viszont éreztem az altató hatását és a szemeimet egyre nehezebben tudtam nyitva tartani. Viszont még mielőtt elaludtam volna, valaki csengetett. Szemeim hatalmasra tágultak és azonnal felültem az ágyon. Nyeltem egy hatalmasat és kezembe vettem a késemet, ami azóta is a párnám alatt volt. Úgy remegtek a kezeim, hogy alig bírtam kinyitni az ajtómat, hogy a nappaliba menjek. Ismét csengettek egyet, mire megugrottam, hiszen abban reménykedtem, hogy már elment az illető. Olyan hevesen kalapált a szívem, hogy majdnem kiszakadt a helyéről és csoda, hogy meg bírtam állni a lábaimon, hiszen azok is rettenetesen remegtek.

- I... igen? - kérdeztem, amikor odaértem a bejárati ajtóhoz. - Ki az?

- Én vagyok az - válaszolta valaki, viszont annyira be voltam tojva, hogy nem ismertem fel az illetőt. - Én vagyok az, Jungkook - tette hozzá a nevét, én pedig léptem egy nagyot hátra.

- Mit keresel itt?

- Én... én csak beszélni szerettem volna veled. Sajnálom, hogy csak úgy szótlanul eltűntem.

- Hát, ja - motyogtam.

- Nem engedsz be? - kérdezte, én pedig legszívesebben azonnal rá vágtam volna, hogy nem és, hogy most azonnal menjen innen, mert hazudott nekem és egy hete felszívódott, viszont kíváncsi voltam, hogy még is merre járt és, hogy miért pont most jött el hozzám.

Ezért is döntöttem úgy, hogy beengedem, na meg még mindig mellette éreztem magam a legnagyobb biztonságban. Beharapott alsó ajakkal álltam arrébb, hogy beengedjem, ő pedig azonnal a nappali felé vette az irányt. Bezártam az ajtót, majd követtem őt és nem igazán tudtam, hogy mit kellene mondjak. Igazából neki kellene először tisztáznia, hogy még is mért tűnt el és, hogy most miért van itt. Leült a kanapéra, én pedig mellette foglaltam helyet és csak ekkor láttam meg, hogy a szeme alatt egy hatalmas vágás van.

- Mi történt veled? - kérdeztem meg, hiszen nem volt türelmem kivárni, amíg ő szólal meg.

- Volt pár elintéznivalóm - mondta röviden. - Már másnap akartalak keresni, miután leléptem, csak nem volt alkalmam rá.

- Miért nem? - sóhajtottam fel. Kezdett idegesíteni, hogy ennyire titkolózik.

- Az nem lényeg. Tényleg ne haragudj rám.

Nem válaszoltam semmit, csak megvontam a vállaimat. Nem fogok erőszakoskodni, ha nem akarja elárulni, hogy merre járt, akkor nem kell, de akkor ne várja el, hogy én is mindenről beszámoljak neki az elmúlt hétről. Mondjuk nem hiszem, hogy érdekelné, hogy mi volt velem, hiszen még rendes indokot sem tudott felhozni, hogy miért nem keresett.

- De most itt vagyok és ez a lényeg, nem? - pillantott rám, mire bólintottam egy aprót. - És hoztam neked valamit.

- Nekem? Még is mit?

- Mondtad, hogy nincsen telefonod és csak reménykedek benne, hogy még mindig nincsen - mosolyodott el, majd elővett a zsebéből egy vadonatúj Iphonet.

- Ezt... ezt nem fogadhatom el - ráztam meg a fejem zavartan.

- Miért ne fogadhatnád el? - nyújtotta át nekem, én pedig teljesen sokkban, de elfogadtam. - Vedd engesztelésként, amiért eltűntem.

- Köszönöm szépen - motyogtam és feloldottam, hogy egy kicsit tanulmányozhassam.

Ezzel ment el jó pár óra, mert egyszerűen képtelen voltam letenni az eszközt. Nagyon tetszett és igazából többet is tudott, mint az előző telóm. Többször is megkérdeztem Jungkooktól, hogy mi az igazi oka annak, hogy ezt kaptam tőle, de mindig azt válaszolta, hogy ajándék, amiért gyökér volt. A telefon árára is rákérdeztem, mert biztos voltam benne, hogy nem lehetett olcsó, de azt nem volt hajlandó elárulni. Remélem nem rám költötte a három havi fizetését, mert akkor azonnal visszaadom neki.

- Itt alszol? - kérdeztem tőle, amikor az órára pillantottam és az háromnegyed egyet mutatott.

- Ha nem nagy gond. Most már én sem mászkálnék szívesen egyedül az utcán. - mondta, én pedig bólintottam egy aprót, mert egyetértettem azzal, amit mondott.

- Éhes vagy? Vagy kérsz valamit inni? - keltem fel a kanapéról majd a konyhába siettem. - Van itthon sör. Én nem szeretem, szóval gondolom valaki ajándékba adta és azóta itt porosodik. - nevettem fel, majd kivettem egy dobozt Jungkooknak.

- Köszönöm - mosolyodott el és már el is vette tőlem az alkoholt.

Megkönnyebbültem, hogy végre előkerült, viszont még mindig nem értettem, hogy miért tűnt el és, hogy miért nem képes elárulni az okát. A telefonnal pedig még több kérdés merült fel bennem, szóval most már tényleg semmit nem értek. A vágásról az arcán meg ne is beszéljünk, mert arra biztosan rá fogok kérdezni. Remélem csak bénázott a konyhában, nem pedig verekedett.

- Azóta járt nálad a rendőrség? - kérdezte, mire megráztam a fejem.

- Már csak ők hiányoztak volna - nevettem fel.

- Hát, ja - vonta meg a vállait.

- Hol szerezted az arcodon lévő sebet? - kérdeztem, hiszen már nem bírtam ki, hogy ne tegyek fel neki legalább egy kérdést.

- Ez egy hosszú, bonyolult és unalmas történet.

- Úgy is van időnk, engem pedig érdekel - vágtam rá, mire Jungkook sóhajtott egyet.

- Te mindig ilyen sokat kérdezel?

- Csak aggódtam érted - suttogtam, de utána már meg is bántam, mert arcából ítélve rendesen megleptem.

- Aggódtál? Miért?

- Mindegy, nem érdekes - legyintettem egyet, viszont Jungkook nem hagyta annyiban a dolgot.

- Miért aggódtál értem?

- Hát, szerinted? Fogtad magad és konkrétan elrohantál innen, utána pedig egy hétig még csak életjelet sem adtál magadról, így fogalmam sem volt, hogy merre vagy és, hogy mondjuk élsz-e még. Plusz megígérted, hogy segítesz elfeledtetni a bankban történteket, de hát szépen felszívódtál és itt hagytál egyedül, pedig azt mondtad, hogy ha több időt töltünk együtt, akkor könnyebben menni fog a felejtés. - adtam ki magamból mindent, amit Haneulnek is elmondtam ma.

- Oké, igazad van és így tényleg nagyon szemétnek tűnök, de meg volt az okom arra, hogy felszívódjak.

- Mi? - kérdeztem ingerülten.

- Nem mondhatom el - válaszolta, mire felhorkantottam.

- Egy hét után megjelentél, hoztál nekem egy új telefont és most azt hiszed, hogy ezzel minden el van intézve? Hát, nem, nagyon nincsen semmi elintézve. Miért vagy ilyen titokzatos? Mit titkolsz előlem?

- Jimin... - suttogta a nevemet, viszont már olyan ideges voltam, hogy nem hagytam szóhoz jutni sem.

- Nem! Jungkook válaszokat akarok, vagy most azonnal menj innen!

- Komolyan? - ráncolta össze a szemöldökeit.

- Komolyan mondom! Elegem van abból, hogy te már szinte mindent tudsz rólam, sosem titkolózok előtted, de te semmit sem árulsz el, még azt sem, hogy mi miatt tűntél el hét napig. Kezdem azt hinni, hogy valami bűnöző vagy.

- Alig ismerjük egymást pár hete. Nehezen nyílok meg az embereknek, szóval ne várd azt, hogy minden mocskos kis titkomat már most eláruljam neked. Nagyon élvezem a társaságod és tényleg azt szeretném, ha elfelejtenéd végre azt a kurva bankrablást, de ha ennyire nem bízol bennem, akkor felesleges húznunk egymás agyát. - mondta egy fokkal már ő is hangosabban.

- Én próbálok bízni benned, de... de meg kell értened, hogy a történtek után nehezen megy.

- Tudom, hogy nehezen megy és ebben próbálok segíteni neked - csúsztatta kezét az enyémre. - Idővel megnyílok én is előtted, rendben? Neked kell idő ahhoz, hogy megbízz bennem, nekem meg azért, hogy megnyíljak előtted.

- Oké - motyogtam, majd gyengéden megszorítottam a kezét.

Igaza van, időt kell adnom neki, hiszen ő is ad nekem. Ha úgy gondolja, akkor majd elmondja, nem szabad erősködjek, hiszen lényegében nem tartozik nekem magyarázattal. Barátok vagyunk? Nem tudom, hogy minek nevezhetném, de az utóbbi időben rengeteg mindent köszönhetek neki. Ha nincs itt velem, akkor szerintem simán megőrültem volna a bankrablás miatt. Ő viszont segített nekem, próbálta elfeledtetni velem a dolgokat, rengeteg időt töltött velem, még egy telefont is vett nekem, szóval tényleg úgy érzem, hogy megbízhatok benne.