Valóban nagyon jól aludtam. A bankrablás óta ez volt az első éjszaka, amikor egyszer sem riadtam fel a párnám alatt lévő késért kutatva. Biztonságban éreztem magam Jungkooknak köszönhetően, szívemet pedig melegséggel töltötte el, hogy még egy biztató puszit is kaptam elalvás előtt a tarkómra. Ha baráti gesztus volt, ha nem, nekem akkor is rettentően jól esett, hiszen most erre van szükségem. Biztatásra, törődésre és legjobban biztonságra. Igaz, hogy őt alig két hete ismerem, még is sokkal jobban meg tud nyugtatni, mint bárki más. De miért? Van ennek valami oka, csak még én magam sem jöttem rá. Viszont, ha komolyan gondolta, hogy ezentúl több időt szeretne velem tölteni, akkor talán jobban megismerhetem őt és rájövök arra, hogy miért találtam már az első találkozásunk után különlegesnek.

Egy hatalmas ásítás kíséretében nyitottam fel szemeimet. Igazából már fent lehettem egy ideje, de nem volt erőm bármit is csinálni, így mozdulatlanul feküdtem és igazából agyaltam. Mostanában sokat agyalok Jungkookon, de ez nem baj, igaz? Viszont azonnal felültem, amikor a gondolataim tárgyát nem találtam magam mellett. Szívem hevesen kezdett verni és nyeltem egy hatalmasat, mert ismét szörnyű képek jelentek meg a fejemben. Azonnal kipattantam az ágyból, de ekkor zajt hallottam a konyhából, ezért teljesen ledermedtem. Éreztem, hogy testemen átfut a bizsergés - sajnos rossz értelemben -, és már most közel voltam ahhoz, hogy elsírjam magam.

- Ju... Jungkook? - kérdeztem egy oktávval magasabb hangon, mint terveztem. - Te... te vagy a... az? - dadogtam, majd a biztonság kedvéért kezembe vettem az egyik családi fényképet, ami bekeretezve a tévé mellett volt.

Szívem olyan hevesen dobogott, hogy azt hittem elvisz a szívbaj, mielőtt még találkoznék a zajok forrásával. Majdnem felvisítottam, amikor kinyílt az ajtó és valóban csak egy hajszál választott el attól, hogy az illetőhöz vágjam a képet a keretével együtt. El nem tudom mondani, hogy mennyire megkönnyebbültem, amikor Jungkook lépett be az ajtómon, nem tehetek róla, de sikerült elsírjam magam. Fel sem merült bennem az, hogy talán ő mókerolhat valamit a konyhában, pedig erre kellett volna először gondoljak. Ennyire megőrülhettem volna? A földre rogytam és arcomat a tenyereimbe temettem, a kezeim pedig annyira remegtek, hogy a családi kép is kiesett a kezemből.

- Jimin, mi történt? - simított végig Jungkook a hátamon, mire én még jobban rázendítettem a sírásra.

- Annyira sajnálom!

- De mit? Mi történt? Láttál valamit? - nyúlt a csuklóimért és egy határozottabb mozdulattal elhúzta arcomtól, így kénytelen voltam ránézni.

- Én... én csak megijedtem - motyogtam zavartan. - Azt hittem, hogy valaki más van itt és teljesen bepánikoltam és... - nem tudtam befejezni a mondatomat, hiszen Jungkook a számra tapasztotta az egyik tenyerét.

Rendesen meglepődtem, hatalmasakat pislogva figyeltem őt, miközben nyeltem egy aprót és igyekeztem abbahagyni a sírást, plusz lenyugtatni magamat. Elmosolyodott, majd közölte velem, hogy nyugodjak le és, hogy nincs itt rajtunk kívül az ég világon senki. Majd megragadta a kezemet és segített felkelni a földről, hogy az ebédlőbe mehessünk, ugyanis csinált reggelit. Nem nagyon mertem bármit is szólni, ezért csak csendben követtem őt és igazából nagyon szégyelltem az előbbi kirohanásomat, de agyamat ellepték a negatív információk és egyszerűen képtelen voltam racionálisan gondolkodni.

- Remélem nem baj, hogy kutakodtam egy picit - tett le két pohár forró kakaót az asztalra, majd két lapos tányért is elővett az egyik szekrényből.

- Nem baj - motyogtam, majd bele is kortyoltam a kapott italba, ami egyszerűen isteni volt. - Hmm - jeleztem tetszésemet, majd nagyjából a háromnegyedét el is fogyasztottam.

- Finom? - vett elő időközben egy alátétet, majd az asztal közepére pakolta, két adag tojásrántotta társaságában.

- Nagyon jó lett - bólogattam hevesen, majd figyelemmel kísértem, ahogy leül mellém és mindkettőnknek szed a tányérjába. - Mindenkivel ilyen kedves vagy?

- Csak azokkal, akik megérdemlik - kacsintott egy aprót, mire éreztem, hogy szívem a kelleténél egy fokkal nagyobbat dobban.

Jobbnak láttam, ha inkább nem válaszolok, hanem neki látok az evésnek, mert rettenetesen zavarba jöttem ettől az apró kacsintástól, meg igazából a túlzott kedvességétől. Eddig nem volt ilyen, viszont úgy érzem, hogy az idő elteltével egyre közelebb enged magához, amit amúgy egyáltalán nem bánok. Szeretnék a lehető legközelebb kerülni hozzá, mert jelenleg úgy érzem, hogy rajta kívül senkiben sem bízhatok meg és ez rendesen meg is rémiszt.

- Meddig terveztél ma maradni? - kérdeztem tőle, amikor a koszos tányérokat pakoltam a mosogatógépbe.

- Ameddig nem zavarok.

- Akkor ne menj el - nevettem fel, mire Jungkook is hasonlóan tett.

Már pont válaszoltam volna neki, amikor csengettek. Azonnal ledermedtem, hiszen tudtommal nem várok senkit és nem is szoktak hozzám olyan sűrűn jönni emberek, kivéve a szüleim évente nagyjából háromszor.

- Vársz valakit? - kérdezte Jungkook, de én arra sem voltam képes, hogy megrázzam a fejem.

Ismét csengettek egyet, én pedig jobbnak láttam, ha leteszem a kezemben lévő tányérokat, mielőtt még a földön végzi az összes, darabokban. Kettőnk közül Jungkook kapcsolt először és indult meg az ajtó felé, én pedig szívem szerint megállítottam volna, mert rossz előérzetem volt. Viszont amikor meghallottam, hogy a rendőrségtől jöttek, akkora kő esett le a szívemről, hogy majdnem elsírtam magam.

- Jó napot! - köszöntem a két egyenruhát viselő férfinek, amikor megpillantottam őket.

- Park Jimin? - kérdezte az egyik, mire bólintottam egyet. - Lenne Önhöz pár kérdésünk az előző hónapban történt bankrablással kapcsolatban.

- Üljenek le. Kérnek vizet, vagy kávét esetleg? - kérdeztem, de csak két nemleges választ kaptam.

Jungkook alsó ajkát harapdálva állt a nappali és az ebédlő között. Nem értettem, hogy miért nem jön ide, de gondolom csak nem akart zavarni. Elvégre neki nincsen köze a történtekhez és nem is tudna mit hozzászólni a beszélgetéshez. Mielőtt még rátértek volna az okra, maiért idelátogattak, rákérdeztek, hogy kicsodám is nekem pontosan Jungkook. Először nem is értettem a kérdést, de utána elmagyarázták, hogy bizalmas információk fognak elhangozni tőlünk, szóval nem bánom-e, ha ő is hallja. Dehogy bánom, hiszen nagyjából már így is mindent tud. Miután tisztáztuk a dolgokat és nagy nehezen rávettem barátomat, hogy üljön oda hozzánk az asztalhoz, végre neki kezdtünk a beszélgetésnek.

- Nem tudom, hogy értesült-e róla, de előző pénteken ismét betörtek egy bankba és nem kevés pénzt loptak el. Megint maszkot viseltek, szóval nem lehetett őket beazonosítani, de annyi már biztos, hogy nincs közöttük nő. Kicsit komolyabb a helyzet, hiszen az egyik őrt súlyosan megsebesítették, jelenleg is a kórházban küzdenek az életéért.

- Úristen! - kaptam ijedten a szám elé a kezeimet. - Mit csináltak vele?

- Leütötték egy baseball ütővel. Olyan szerencsétlenül esett, hogy beverte a fejét az asztal szélébe.

- Nagy... nagyon sajnálom - motyogtam és közel voltam a síráshoz. - Megtennék, hogy értesítenek, ha valamit megtudnak vele kapcsolatban?

- Ez csak természetes. Tudjuk, hogy régen történt már a rablás a munkahelyén, de azt szeretnénk, ha most felidézné a történteket és ismét elmesélné, amit tud. - mondta a kopasz férfi, mire bólintottam egyet, majd behunytam a szemeimet, hogy jobban magam elé tudjam képzelni.

- Hétfő volt, egy teljesen átlagos napnak indult az egész. Minden hétfőn és csütörtökön jön a pénzszállító, a központi széf pedig fél háromra van beállítva, csak is ilyenkor lehet hozzáférni. Viszont azon a hétfőn nem egyedül érkezett Jaehwan, hanem négy maszkos és fegyveres emberrel. Nem vehette őket észre, hiszen rendesen megijedt, amikor elkiabálta magát az egyik és megparancsolták, hogy feküdjünk a földre. Az összes telefont darabokra törték, hogy még véletlenül se tudjunk segítséget hívni, majd megkérték az igazgató helyettest, hogy nyissa ki a kódot. Biztos vagyok benne, hogy hetek óta erre készültek, mert pontosan tudták, hogy mikor kell jönniük és, hogy ki kell nekik. Nem bántottak szerencsére senkit, de szerintem minden ott lévő elméjébe rendesen belevésődtek a történtek. - mondtam el nekik nagyjából a történteket.

- Nem volt ismerős egyik férfi sem?

- Nem. A hangjuk sem volt ismerős és igazából egyiknek sem volt jellegzetes felismerőjegye. Nem látszódtak a tetkóik, nem látszódott a hajuk, az arcuk, konkrétan semmijük. Nagyon alapos munkát végeztek, az biztos. Ezért is félek még a mai napig, hogy hátha visszajönnek és mondjuk betörnek hozzám.

- Tapasztalt furcsa jelenségeket a rablás óta? - kérdezte az egyik rendőr.

- Többször is láttam fekete ruhás embereket, akik nagyon gyanúsak voltak, de ezeken kívül szerencsére nem történt semmi komoly.

- Szeretné, ha rendőröket állítanánk a háza elé? Ők figyelnék a történéseket és teljes mértékben meg tudnák védeni.

- Szerintem felesleges lenne -szólalt meg most először Jungkook, mióta a rendőrök itt vannak.

- Miért gondolja ezt?

- Mert a rablás óta nagyjából minden nap találkozunk és szerintem most már teljesen jól van, ahhoz képest, amilyen állapotban volt. Ha rendőröket állítanának a háza elé, akkor szerintem újra előjönne a paranoiája és romlana az állapota.

- Mit gondol, Jimin? Mi lenne a legjobb megoldás? - kérdezték tőlem.

Jungkookra pillantottam, aki látszólag rendesen felzaklatta magát. Talán igaza van, nem kellenek ide rendőrök, hiszen eddig sem történt semmi. De abban is biztos vagyok, hogy ha vigyáznának rám, akkor nyugodtabban aludnék és nem kellene az a fránya kés sem a párnám alá. Nem tudtam, hogy mi lenne helyes, ezért hosszú percekig csak az asztalt bámultam és mérlegeltem a helyzetet.

- Szerintem egyelőre még nem kell rendőri védelem, mert nem történt velem semmi komoly. De azt meg lehet oldani, hogy ha történik, akkor szóljak?

- Természetesen - bólintottak mind a ketten, én pedig egy kicsit megkönnyebbültem.

- Rendben. Nagyon szépen köszönöm. Nem lenne egyszerűbb úgy elfogni őket, hogy csapdát állítanak nekik?

- De. Ez is a tervünk, csak sajnos kiszámítatlanok és nem lehet tudni, hogy melyik lesz a legközelebbi rablásuk helyszíne.

- Ha bármiben tudok segíteni, akkor kérem szóljanak - mondtam, hiszen valóban segíteni szerettem volna őket lebuktatni.

- Rendben. Azt hiszem, hogy ennyi lett volna. Ha bármi gyanúsat észlel, akkor ezt a számot hívja és azonnal jövünk. - nyújtott át nekem egy névjegykártyát, amit én el is tettem a zsebembe.

- Nagyon szépen köszönöm - álltam fel én is az asztaltól, miután ők is ezt tették.

Kikísértem őket, majd pár szót még váltottunk, de sietniük kellett, mert a többi munkatársamat is meg kellett látogatniuk még ma. Nem is tudom, hogy miért örültem ennyire, de kifejezetten boldogan sétáltam vissza a konyhába, viszont Jungkook már nem volt ott.

- Jungkook? - kérdeztem, mire a szobámból kiabált vissza, hogy ott van. - Hát, te?

- Mennem kell - mondta, miközben a telefonja után kutatott.

- Már is? De még csak tíz óra lesz. - ráncoltam értetlenül a szemöldökeimet.

- Igen, de közbe jött valami - pillantott rám, mikor megtalálta az eszközt. - Majd beszélünk, oké? - kérdezte, majd meg sem várta, hogy bármit is reagáljak, kirohant a szobámból.

- Várj! - kiáltottam utána, de mire a bejárathoz értem, addigra ő már egy fekete furgonba szállt be.

Nem értettem, hogy miért kellett ilyen hirtelen távoznia, ahogy azt sem, hogy miért nem köszönt el. Konkrétan kirohant a házamból bármiféle magyarázat nélkül és még annyit sem mondott, hogy köszi a befogadást. Hosszú percekig még a bejárati ajtóban álltam és magam elé bámultam, de végül úgy döntöttem, hogy visszamegyek a házba és beindítom a mosogatógépet. Fura volt, de ha legközelebb találkozunk, akkor majd rákérdezek. Bár jelenleg még abban sem voltam biztos, hogy viszont látjuk majd egymást.