Jungkook volt olyan kedves és elkísért az autómig, amit még a bank parkolójában hagytam, ugyanis rendesen el is beszélgettük az időt, így már sötét volt, amikor úgy döntöttünk, hogy most már lehet menni kellene. Kicsit bűntudatom volt, amiért végül nem ment el a haverjához, de azt mondta, hogy nem volt sürgős, holnap is el tud hozzá menni.

- Holnap látjuk egymást? - kérdezte, mikor a parkolóba értünk.

- Munka után szerintem jót tenne egy beszélgetés, főleg, ha kirúgnak - sóhajtottam fel, mire a velem szemben álló megforgatta a szemeimet.

- Nem fognak kirúgni, mert bemész holnap és megmutatod, hogy milyen tökös csávó vagy! Nem fog még egyszer betörni ebbe a bankba senki sem, ezt ne feledd.

- Nem értem, hogy miért vagy ilyen biztos ebben - haraptam be alsó ajkamat.

- Ne is akard érteni, csak higgy nekem - kacsintott egyet, én pedig ténylegesen hittem neki.

Már így is sokkal többet segített nekem, mint kellett volna, sőt igazából nem is gondoltam volna, hogy segíteni fog nekem. Akkor is meglepődtem, amikor a könyvtárban felajánlotta, hogy segít elpakolni a könyveket, utána pedig egy kisebb pánikrohamomon is képes volt segíteni, a mai napról pedig ne is beszéljünk inkább. Kezdem megkedvelni Jungkookot, úgy érzem, hogy ő valóban egy remek srác, akiben megbízhatok.

- Rendben. Köszönöm, hogy elkísértél idáig. Ne dobjalak el sehova? - kérdeztem, mire megrázta a fejét.

- Majd holnap találkozunk - válaszolt, én pedig kicsit meglepődtem, hogy nem mondott konkrét helyszínt.

- Hol?

- Majd alakul - vonta meg vállait egy titokzatos mosoly kíséretében.

- Túlságosan titokzatos vagy - motyogtam, majd kinyitottam a kocsim ajtaját és mielőtt beszálltam volna, hátrapillantottam rá.

- Baj? - villantotta ki a fogait, ezzel teljesen zavarba hozva engem.

- Nem tudom, talán nem.

- Talán, ha jobban megismersz, akkor nem fogod ezt gondolni - támaszkodott meg egyik könyökével a kocsim tetején, a másikkal meg a nyitott ajtón.

- Még csak tegnap előtt találkoztunk először - döntöttem a fejemet az ülésnek, majd felpillantottam rá.

- Tudom, ott voltam - nevetett fel, ezzel sikerült belőlem is kicsalnia egy apró mosolyt.

- Még jó - forgattam meg szemeimet. - Most viszont ideje tényleg mennem, mert hamar le akarok feküdni, hogy holnapra kipihent legyek és lehetőleg ne rúgjanak ki.

- Nem fognak kirúgni, ne legyél már ilyen pesszimista - sóhajtott fel, majd hátrált pár lépést, hogy be tudjam csukni a kocsim ajtaját.

- Nem vagyok az, csak ismerem magam és a főnökömet is és tudom, hogy valamit el fogok cseszni holnap.

- Reménytelen vagy - nevetett fel. - Tudod mit? Ha holnap nem rúgnak ki, akkor hétvégén elmegyünk valahova.

- Hova? - ráncoltam össze a szemöldökeimet.

- Nem tudom, majd még eldöntöm.

- Már, ha nem rúgnak ki - vontam meg a vállaimat, mire ismét csodás pillantásokkal díjazott engem.

- Akkor legyen úgy, hogy ha kirúgnak elmegyünk valaha és akkor is, ha nem, mit szólsz?

- Benne vagyok - eresztettem el egy apró mosolyt és kedvesnek találtam, hogy ennyire pozitívan próbál hozzáállni ehhez az egészhez. - Mehetek?

- Menj csak! Holnap akkor találkozunk. - intett, én pedig egy biccentés kíséretében becsuktam az ajtót és már be is indítottam az autót.

Nem bírtam levakarni a mosolyt az arcomról, egészen addig amíg a házam elé nem értem. Nem akartam bemenni és egyedül lenni. Magam sem tudom, hogy miért, de azt szerettem volna, hogy Jungkook itt legyen velem, hiszen ő annyira jól le tudta kötni a figyelmem a nyomorult életemről és a paranoiámról. Hogy bízhatnék meg valakiben ilyen szinten, akit alig három napja ismerek? A fenébe már, miért történik ez velem. Idegesen a kormányba csaptam és szép szavakkal illettem az életemet, majd fél óra szenvedés után úgy döntöttem, hogy most már komolyan be kellene mennem a házba, mert már hét is elmúlt.

Sikeresen elszenvedtem az időt egészen tízig, így éjfél előtt pár perccel feküdtem be csak az ágyba, reggel pedig olyan nehezen keltem fel, hogy ha ma nem figyelt meg volna a főnököm, biztos nem megyek be. Szótlanul siettem be a az öltözőbe, hiszen késésben voltam és már csak két percem volt fél kilencig. Megtorpantam, amikor megpillantottam Jungsoot a sarokban állva. Valami papírt olvasott, így először fel sem tűnt neki, hogy megérkeztem, viszont miután Minji köszönt nekem, azonnal felkapta a fejét és rám is pillantott.

- Szép jó reggelt, Jimin, már azt hittem, hogy késni fogsz - mosolyodott el, én pedig teljesen zavarba jöttem és hirtelen még reagálni sem tudtam.

- Oh, jó... jó reggelt - hajoltam meg, majd jobbnak láttam, ha minél gyorsabban a szekrényemhez sietek és a lehető leggyorsabban lepakolom a cuccaimat.

- Figyelj, nem akarom, hogy itt stresszelj, amiért megfigyellek. Csinálj úgy, mint ahogy általában szoktál és semmi baj nem lesz. Nem akarlak kirúgni, csupán azt szeretném, hogy élvezd, amit csinálsz. Rendben van? - kérdezte, mire bólintottam egyet és magamra erőltettem egy apró mosolyt.

- Én élvezem, amit csinálok, csak az utóbbi időben minden összejött. De igyekszem most már komolyan magam mögött hagyni az előző héten történteket és száz százalékosan koncentrálni, mert komolyan nagyon fontos nekem ez a munka. - mondtam ki végre őszintén a gondolataim és úgy láttam, hogy ez Jungsoonak is tetszett.

- Akkor hajrá! - veregette meg a vállamat, majd jelezte, hogy most már ideje lenne menni, mert már öt perccel elmúlt fél kilenc.

Egy kicsit megkönnyebbültem és már nem is paráztam rá annyira az egészre, de azért még mindig bennem volt az, hogy mi van, ha történik valami és én nem tudok mit kezdeni a helyzettel? Mondjuk bejön valaki, aki gyanús és ismét teljesen le fogok sokkolódni? Vagy mondjuk, ha kérdeznek valamit a rablásról? Lehet nem tett jót, hogy ilyen gondolatokkal indultam meg az asztalom felé, ezért is számoltam el magamban párszor tízig, hátha abbamarad a heves szívverésem.

- Jó napot! - erőltettem egy mosolyt magamra, amikor helyet foglalt előttem egy középkorú nő.

Nagy szerencsém volt, hogy ma a kelleténél többen voltak, így mondhatni nem volt időm ebédszünetet tartani, ahogy az ajtót bámulni sem. Fogalmam sincs, hogy örülnöm kellett volna-e ennek, vagy aggódni, hogy talán nem véletlen az egész, de amint fél egy után pár perccel megpillantottam Jungkookot besétálni a bank bejáratán, teljesen ledöbbentem. Szóval így gondolta, hogy majd alakul a találkozásunk? Ezért nem akart helyet megbeszélni?

- Jó napot! - ült le az előttem lévő székre.

- Jó napot, miben segíthetek? - mosolyodtam el, mire közelebb hajolt hozzám, majd körbepillantott a teremben és, miután rájött, hogy senki sem figyel minket, felnevetett.

- Igazából nincs semmi, csak gondoltam benézek, ha már erre jártam. Nem sírsz, ezek szerint minden rendben ment? - kérdezte, mire egy kis hezitálás után bólintottam egyet.

- Azt hiszem jó hatással vagy rám - suttogtam és igazából már meg is bántam, hogy kimondtam, amit valóban éreztem.

- Miért is?

- Nem tudom - vontam meg a vállaimat, majd úgy csináltam, mintha valamilyen papírokat vennék a kezembe.

- Meddig is tart ma a műszakod?

- Még beszélnem kell a főnökkel, szóval olyan négy körül végzek, miért? - toltam elé egy lapot, hogy írja alá.

- Akkor megvárlak kint - kacsintott egyet, majd miután úgy csinált, mintha aláírta volna a megadott helyen, felállt, megköszönte kedvességem és magamra hagyott.

Nem hittem el, hogy képes volt eljönni ide, csak azért, hogy megnézze minden rendben van-e velem. Beharaptam alsó ajkaimat és komolyan nehezemre esett visszatartani a hatalmas, bugyuta vigyoromat, ami Jungkook váratlan látogatása miatt tündökölt az arcomon. Csak legyen már vége a műszaknak és hagy találkozzak ismét vele.

Egy megkönnyebbült sóhaj kíséretében indultam el Junsoo irodája felé, hogy átbeszélhessem vele a ma történteket. Szerintem a rablás óta most voltam először úgymond összeszedett és be kell ismernem, hogy ehhez Jungkook is elég rendesen hozzájárult. Azt hiszem ma elhívom valahova, mert rengeteg erőt adott nekem és valahogy azért még is meg kellene köszönnöm neki a sok fáradozását értem. Nem is értem, hogy mivel érdemeltem ezt ki, főleg, hogy valóban csak pár napja ismerjük egymást.

- Jó napot - erőltettem magamra egy apró mosolyt, miután Jungsoo beengedett az irodájába.

- Szia, ülj csak le - mutatott a vele szembe lévő egyik székre. - Hogy vagy?

- Izgulok - vallottam be neki őszintén, amit érzek, majd helyet is foglaltam.

- Nem kell, mert szerintem ma minden rendben volt veled. Mármint látszott rajtad, hogy izgulsz, de szerencsére semmi probléma nem adódott. Te, hogy érzed? - pillantott rám, mire sóhajtottam egy aprót.

- Szerintem a rablás óta ma tudtam először koncentrálni. Nem szeretném elveszíteni ezt az állást és úgy érzem, hogy most már elindultam felfelé.

- Nagyon remélem, hogy nem kell megválni tőled, mert nem szívesen engednélek utadra - dőlt hátra kezében, majd eleresztett egy apró mosolyt. - Holnap nem kell begyere, de csütörtökön és pénteken számítok rád, rendben?

- Nagyon szépen köszönöm. Iszonyat hálás vagyok! - hajoltam meg vagy ötször és a hatalmas mosolyomat egyszerűen nem bírtam elrejteni.

- Pihend ki magad és újult erőkkel találkozunk holnap után! - biccentett egyet, mire én is hasonlóan tettem, majd még mindig vigyorogva hagytam el az irodát.

Gyorsan visszamentem az öltözőbe, majd magamra kapkodtam a kabátomat és a táskámat is magamhoz mentem, majd konkrétan kirohantam a bankból, hogy mindent elújságolhassak Jungkooknak. Az egyik padon ült, de amint észrevette, hogy konkrétan kirobogok az épületből, felkelt onnan és kérdőn figyelte minden mozdulatomat. Talán a kelleténél előbb cselekedtem, hiszen át sem gondolva, hogy mire készülök, öleltem át Jungkook nyakát és sírni kezdtem. Először teljesen ledermedt, pár másodpercig csak állt és meg sem mozdult, viszont miután zokogva közöltem vele, hogy nem rúgtak ki és, hogy ezt csak neki köszönhetem, felkuncogott, majd a hátamat kezdte biztatásként simogatni.

- Én mondtam, hogy ügyes leszel - szorított egy fokkal jobban magához, én pedig még mindig sírtam.

Szerintem most jött ki rajtam a felgyülemlett stressz, ami ez a hülye bankrablás miatt keletkezett és szerintem ezzel Jungkook is tisztában volt. Olyan jól estek azok, amiket mondott nekem, megmelengették a szívem és meg is nyugtattak rendesen. Igazából fogalmam sincs, hogy meddig állhattunk így ölelkezve, de ha tehettem volna az egész napomat így töltöttem volna. Igyekeztem illatát jól belélegezni és elraktározni az agyamban, ami valami édes volt, lehet, hogy mangó, de az is előfordulhat, hogy valamilyen trópusi gyümölcs. Egészen addig öleltük egymást, amíg teljesen le nem nyugodtam és már egyáltalán nem sírtam. Én hajoltam el először tőle, majd megtöröltem szemeimet, amikre már a könnycseppek is rászáradtak és felpillantottam rá.

- Bocsánat a viselkedésemért, azt hiszem eddig bírtam magamba tartani a felgyülemlett stresszt és... - motyogtam, de Jungkook a szavamba vágott.

- Ne kérj bocsánatot, szerintem teljesen normális, ha az elmúlt napokban kicsit kivoltál. De innentől kezdve ne is gondolj erre, hanem üljünk be valahova és igyunk valamit!

- De én kocsival vagyok - húztam el a számat.

- A környékeden nincs valami kocsma? - kérdezte, mire alsó ajkamat harapdálva kezdtem el agyalni.

- De, pár utcányira kell lennie egynek.

- Akkor mi lenne, ha hazavinnénk a kocsidat, majd elgyalogolnánk abba a kocsmába és innánk valamit? - vetette fel az ötletét, amivel igazából semmi ellenvetésem nem volt.

- Oké. Holnap úgy sem kell bejönnöm dolgozni és amúgy is régen ittam már, szóval benne vagyok. - biccentettem egyet, majd elindultam a parkoló felé, Jungkook pedig szó nélkül követett engem.

El kell egy kicsit engedjem magam, mert ha így folytatom komolyan idegösszeomlást fogok kapni a sok stressz miatt. Talán nem is lesz baj, ha egy kicsit becsiccsentek, úgy is régen volt már alkalmam inni. Jungkook amúgy is ott lesz velem, szóval nem hinném, hogy bármi baj történne, plusz ugye a holnapi napom szabad, szóval akár másnaposan is tölthetem az ágyamban, filmek és jó sok víz társaságában.