Nem gondoltam volna, hogy ismét csak egy éjszakát leszünk a szálláshelyünkön. Reménykedtem benne, hogy lesz végre pár nyugis napunk, de hamar bele kellett törődnöm abba, hogy egy bűnöző mellett ilyen nem lehetséges. Jungkook apja túl hamar ránk talált, szóval egyértelművé vált, hogy bármelyik pillanatban ránk törheti az ajtót. Pedig nem hagytuk el a szállást, ahogyan a szobánkat sem, csakis az étkezésekkor. Viszont úgy tűnt, hogy minden igyekezetünk felesleges volt. Reggel, mikor reggeliből visszatértünk a szobánkba, csörgött a vezetékes telefon, ami a sarokban lévő asztalon volt. Nem kellett felvegyem ahhoz, hogy tudjam, ki van a vonal túloldalán. Jungkook viszont azért is felvette, pedig mondtam neki, hogy inkább hagyjuk figyelmen kívül.

- Igen? – szólt bele kicsit sem udvariasan a telefonba. – Kivel beszélek? Hagyjál minket békén! – förmedt rá minden bizonnyal az apjára, miután gondolom elárulta, hogy kivel beszél. – Nem érdekel az idióta bandád, már kiléptem az egészből. Menj vissza Szöulba és fogadd végre el, hogy én nem fogom úgy elbaszni az életem, mint ahogyan te tetted. – mondta egyfajta végszóként, és már bontotta is a vonalat.

- Ju... – kezdtem volna kérdezősködni, hogy miket mondott neki az apja, de ő csak leintett, majd a kanapéhoz sétált és idegesen a bőröndjébe dobálta a ruháit.

- Pakolj, mert elmegyünk innen – mondta ellentmondást nem tűrő hangon, mire csak bólintottam egyet, és én is pakolni kezdtem. – Elhagyjuk Limogest. Igazad volt, nem kellett volna ennyit várnunk. Apám nem fog rólunk leszállni egészen addig, amíg meg nem talál minket. Valami új tervről hadovált nekem, de bevallom őszintén, hogy nem igazán figyeltem rá.

- És akkor hova megyünk? – kérdeztem tőle, miközben már a bőröndömet cipzáraztam be. Nem volt időm sok holmit kivenni onnan, így csak pár ruhadarabot kellett visszapakoljak.

- Nem tudom, azt majd út közben eldöntjük – ment oda szekrényhez, levette a fekete táskáját a legfelső polcról, amiben ez ellopott eurók voltak. Kivett belőle egy jó nagy adag pénzköteget, majd átnyújtotta nekem a fekete táskát, miután visszacipzárazta. – Lemegyek, elintézem a fizetést, addig te kipakolsz a kocsiba?

- Aha – bólintottam egyet. - Kérdezd meg tőlük, hogy esetleg van-e testvér szállásuk más városokban is, amik nem ezer kilóméterre vannak innen.

Bólintott egyet, majd egy gyors csók után, kiviharzott a szobából. Én még egyszer átjártam a helyiségeket és megnéztem, hogy biztosan nem hagyunk-e itt valamit. Szerencsére nem találtam semmit, így megindultam a liftek felé, amik szerencsére pont a szobánk mellett voltak, így nem kellett áthúzzam a bőröndöket az egész emeleti folyosón. Szerencsére csak a két bőrönd és Jungkook fekete táskáját kellett a kocsihoz vinnem, mert más cuccunk nincsen nagyon. Hálát adtam az égnek, amiért Jungkook közvetlen a hátsó bejárat mellé parkolt, így nem kellett a főbejáraton távoznunk, ahol esetlegesen figyelhetnek minket. Egyébként tényleg úgy éreztem, hogy valaki figyel engem, de igyekeztem elhessegetni paranoiámat. Az ég adta világon nem követ és figyel engem senki sem! Jungkook amúgy is bármelyik pillanatban megérkezhet, szóval nem lesz itt semmi baj.

- Van szállodájuk Poitiersben is, szóval oda megyünk – szállt be mellém a kocsiba Jungkook pár perc múlva.

- Az merre van?

- Északra, de csak két óra az út oda – mondta, majd kezébe vette a GPS-t hogy beüthesse oda az úti célunkat.

- Szerinted ott majd nem talál ránk az apád? – kérdeztem tőle, mire azonnal rám pillantott és eleresztett egy szomorú mosolyt.

- Nem tudom – válaszolta. – Nem akarok hazudni, nem akarlak hitegetni, ezért csak annyit mondok, hogy fogalmam sincs, Jimin. Remélem, hogy végre leakad rólunk, bár ennek nem sok esélyét látom. Komolyan ennyire elszánt, hogy képes volt minket egészen Szöultól Limogesig követni? Inkább törődne a bankrablásaival, mert ez az egy, amiben jó. Sőt még ebben sem, mert ő csak parancsolni tud, a piszkos munkát a csicskái végzik el.

- Akkor reménykedjünk abban, hogy nem talál majd ránk Poitiersben – mondtam, azzal beindítottam az autót.

Vegyes érzelmek kavarogtak bennem. Igaza van Jungkooknak. Ha az apja Szöulból képes volt minket megtalálni, akkor az sem fogja megakadályozni, hogy másik városba megyünk, ami csak százharminc kilométerre van Limogestől. Persze, reménykedni szabad, de szerintem jelen esetben felesleges, hiába tartja úgy a mondás, hogy a remény hal meg utoljára. A mi esetünkben sajnos ez egyáltalán nem így van...

Nem sokat beszélgettünk, miközben száguldottunk az autópályán az új búvóhelyünk felé. Én szokásomhoz híven a vezetésre próbáltam koncentrálni, Jungkook meg szerintem valamilyen megoldáson agyalt. Nem is tudom, hogy hogyan tudnánk elmenekülni az apja elől. Ha képes volt minket több tízezer kilométerről megtalálni, akkor nem okozna neki szerintem semmi sem akadályt. Nem tudom, hogy miben hibáztunk és mi miatt jött rá arra, hogy itt vagyunk, mert tényleg óvatosak voltunk, nem adtuk meg az adatainkat, nem hagytunk különösebben nyomot sem magunk után. Igazán kíváncsi vagyok, hogy még is mivel szúrtuk el.

- A legközelebbi benzinkútnál megállunk? El kell, menjek mosdóba. – szólalt meg Jungkook, mire bólintottam egyet. – Meg vehetünk valami rágcsát is, ha gondolod.

- Sós mogyorót ennék – mosolyodtam el, mire Jungkook közölte velem, hogy akkor vesz nekem öt csomaggal. – Elég lesz csak egy is, de aranyos tőled, hogy hizlalni akarsz.

- Rád is férne pár kiló, már nem azért – vonta meg a vállait. – De nekem így is tökéletes vagy, szóval nem panaszkodhatok.

- Helyes – nyújtottam ki rá a nyelvemet. – Na, figyeld a benzinkutakat, és ha látsz egyet, akkor szólj.

- Rendben van, bébi – paskolta meg a combomat, majd gyengéden meg is szorítgatta azt, mire muszáj voltam elereszteni egy apró mosolyt.

Kevesebb, mint negyed óra múlva már meg is álltunk egy benzinkúton. Amíg Jungkook megkereste a férfi vécét, addig én tankoltattam a kocsiba, mert még csak félúton sem tartottunk, a tank pedig vészesen ürült. Behajoltam a kocsi hátsó ülésére, hogy elővegyek egy kis pénzt Jungkook táskájából, amivel majd fizethetek, viszont amikor becsuktam magam után az ajtót, a szemem sarkából megpillantottam egy nagy fekete furgont. Nyeltem egy nagyot, mert elkapott az a tipikus rossz érzés, mint amit még Szöulban éreztem a bankrablás utáni hetekben. Nem bírtam levenni a szemeimet a fekete, sötétített ablakú kocsiról, mert úgy éreztem, hogy a benne ülők figyelnek engem. Lábaim földbe gyökereztek és szerintem úgy bámultam a környezetébe egyáltalán nem illő autót, mintha szellemet vagy éppen ufót látnék.

- Na, mi az? – simított derekamra Jungkook, viszont túl váratlanul ért a megjelenése, ezért ugrottam egy hatalmasat. – Bocsi, nem akartalak megijeszteni.

- Se... semmi baj – motyogtam, miközben még mindig a fekete furgont néztem.

- Mit nézel? – kérdezte, majd tekintetét az általam jól megbámult autóra vezette. – A fekete kocsit nézed? Láttál valakit?

- Nem, én csak... Mindegy, bemegyek gyorsan fizetni, aztán pedig húzzunk innen – motyogtam, és már meg is indultam a benzinkút épülete felé, hogy tényleg a lehető leghamarabb eltakarodjunk innen.

Végül nem lett semmi a tervezett rágcsák vásárlásából, mert azon voltam, hogy csak fizessem már ki a tankolást, aztán húzzunk a fenébe. Még akkor is éreztem, hogy figyelnek, amikor vártam, hogy végre sorra kerüljek. Nagyon reméltem, ezt az egészet csak beképzelem, a fekete furgonnak pedig köze sincs Jungkook apjához. Tudom, őrültség, de nekem egyből ő jutott eszembe. Amikor még Szöulban megjelentek a házamban Jungkook munkatársai, akkor is ilyesmivel vittek minket a búvóhelyükre.

Olyan gyorsan hajtottam ki a benzinkútról, mint talán még soha sem. Minél előbb el akartam tűnni innen, mert egyáltalán nem éreztem biztonságban magam. Paranoiás hangulat lett úrrá rajtam, nem is tudtam igazán figyelni a vezetésre, mert másodpercenként a visszapillantóból csekkoltam, hogy követ-e minket az a bizonyos fekete furgon. Végtagjaim remegtek, tenyereim izzadtak, és nagyon közel álltam ahhoz, hogy kiboruljak.

- Jimin – simított Jungkook térdemre. – Cseréljünk helyet? Vezetek én, mert látom, hogy nem igazán vagy jól.

- Nem, én... Én jól vagyok tényleg – nyeltem egy hatalmasat, viszont hangom szánalmasan megremegett, szóval még az is megállapította volna, hogy mennyire félek, aki nem ismer.

- Állj félre, és helyet cserélünk – mondta Jungkook, mire megadtam magam és belementem abba, hogy átadjam a volánt barátomnak.

- Bocsánat, nem szabadna így viselkednem – motyogtam, mikor már az anyósülésen ültem.

- Nem tehetsz róla – mondta Jungkook. – Az a fekete furgon tényleg nagyon fura volt, szóval megértem, ha esetleg megijedtél tőle. De figyeltem, és nem követ minket. Minden rendben van, nem szabad hagynunk, hogy apa megjelenésétől paranoiásak legyünk.

- Igazad van, tényleg sajnálom – sóhajtottam fel, majd egy kicsit lejjebb húztam az ablakot, mert levegőre volt szükségem.

- Most pedig próbálj meg egy kicsit relaxálni – eresztett el egy apró mosolyt, majd bekapcsolta a rádiót és felhangosította annyira, hogy egymást még halljuk, de azért ne legyen túl halk sem.

Bólintottam egyet és próbáltam megfogadni Jungkook tanácsát. Nem szabad feleslegesen parázni, mert egyáltalán nem biztos az, hogy Jungkook apja figyelt minket abból a kocsiból. Lehet valakik megálltak egyet szusszanni, mert már hosszú órák óta úton vannak, és teljesen elzsibbadtak a végtagjaik. Igen, minden bizonnyal ez áll a dolgok mögött, nem pedig az, hogy figyelnek minket. A szállásig vezető úton próbáltam ilyesmi gondolatokat megfogalmazni magamban, mert úgy tűnt, hogy valamilyen szinten segítenek. Nem azt mondom, hogy sikerült teljes mértékben megnyugodjak, de már nem remegtem és kapkodtam levegő után.

Jungkook rendezte le a szobafoglalásunkat szokásához híven, én pedig csak álltam mögötte és vigyáztam a cuccainkra. Most nem nézegettem a földszinten lévő embereket, mert szerintem még egy három éves kislányt is gyanúsnak véltem volna. Ezért hát csak a cipőmet tanulmányoztam, miközben Jungkook angolul kommunikált a recepció mögött álló a nővel.

- Köszönjünk szépen – mondta barátom, azzal elvette a pultra rakott szobakulcsot. – Mehetünk? – fordult felém, mire bólintottam egyet és már meg is indultunk a liftek felé.

- Hányadik emelet? – kérdeztem tőle, mire benyögte, hogy az első. – Akkor miért nem lépcsőzünk?

- Nincs kedvem – vonta meg a vállait. – Túlságosan leterhelt a vezetés és a koncentrálás – pillantottam rá kiskutya szemekkel, mire muszáj voltam hangosan felnevetni.

- Hát, mindjárt megsajnállak – kuncogtam még akkor is, mikor már a liftben álltunk. – Most már legalább tudod, hogy mit éreztem, amikor a személyi sofőröd voltam.

- Nem gondoltam volna, hogy ennyire megterhelő, oké? – ásított egy hatalmasat. – Legalább tudunk aludni egész nap, mert még csak tizenegy múlott.

- Remek – villantottam ki a fogaimat. – Hányas szoba?

- Tizenhárom – mondta, mire bólintottam egyet és megjegyeztem, hogy a tizenhármas szám egy eléggé balszerencsés szám. – Ez csak egy szám – válaszolta Jungkook, majd behelyezte a kulcsot a helyére. Viszont arra egyikünk sem számított, hogy az ajtó már nyitva lesz. Mindketten rendesen meglepődtünk, és még vagy ötször leellenőriztük, hogy biztosan jó szobát nézünk. – Biztosan a takarítók felejtették el bezárni – vonta meg a vállait, majd benyitott a következő ideiglenes lakóhelyünkre.

A szobában egyébként sötét volt, csak az ajtón beszűrődő fény miatt láttunk be a helyiségbe. Valószínű, hogy a sötétítőfüggönyöket sem húzták el a takarítók, miután végeztek a szobával. Már éppen meg akartam jegyezni, hogy mennyire hanyag és felelőtlen a személyzet, amikor is hirtelen becsapódott mögöttem az ajtó, így az a kis fény is eltűnt, ami eddig jelen volt a szobában. A villanykapcsoló után kezdtem kutatni, mert még az orrom hegyéig sem láttam el, viszont hamar tudatosult bennem, hogy talán jobb lett volna, ha nem látunk semmit.

Nos, mindenre számítottam csak arra nem, hogyha felkapcsolom a lámpát, akkor Jungkook apjával és Jungkook munkatársaival találjuk szembe magunkat, akik egytől-egyig fegyvert szegeznek ránk. Jungkook azonnal közelebb jött hozzám és beállt úgy, hogy én elbújhassak a hátam mögé, és olyan erősen szorítsam a felkarját, mintha az életem múlna rajta.

- Szervusz, fiam – szólalt meg először Jungkook apja egy undorítóan elégedett mosollyal az arcán. – Komolyan azt hitted, hogy örökké bujdoshatsz előlem?