Negyed hat után pár perccel indultunk el a hotelből, ahol az eddigi heteinket töltöttük. Fura lesz nem oda visszamenni az akciónk után, hiába nem lopta be magát a szívembe a puritán berendezéssel rendelkező szobácska az elején. Azért sok emlék kötött oda, sok jó emlék, amikből tudtam táplálkozni, ha esetleg teljesen beparáztam és elment az összes életkedvem. Az, hogy többé már nem jövünk ide vissza, megrémiszt. Amúgy sem vagyok oda a nagy változásokért. Ha nem szeretném Jungkookot, akkor soha életemben nem hagytam volna el Dél-Koreát. Most mégis itt vagyok Limogesbe, egy gyönyörű francia városban, a születési helyemtől több tízezer kilométerre. Azt nem bántam meg, hogy Jungkookkal maradtam, ahogyan az apróbb vitáinkat sem, mert egy kapcsolat apró összetűzések nélkül nem is igazi kapcsolat. Az sem zavar, hogy nem tartom a kapcsolatot egyetlen családtagommal és ismerősömmel sem. Az sem érintett meg annyira, hogy fel kellett mondanom a munkahelyemen, amit annyira nagyon szerettem és dicsértem. Ezek a dolgok mellett viszont csak magamat tudtam okolni azért, mert rábólintottam arra, hogy Jungkook kifosszon egy kisboltot. Tudom, hogy jóformán nincs más választásunk, mert ha anyáék tudnának is utalni egy kis pénzt, az nem sokáig lenne elég nekünk. Éhezni, kiszáradni, utcán lakni pedig sem Jungkook sem én nem terveztem. De van más megoldás? Hiába volt alaposan megrendezve az utazás, Jungkook nem számolt el eléggé az anyagiakkal. Nem számolt azzal, hogy egyszer el fog fogyni a magunkkal hozott készpénz, a bankkártya pedig valamiért nem a mi oldalunkon fog állni. Most pedig pontosan ott tartunk, hogy alig maradt eurónk, és most még egyáltalán nem terveztünk visszamenni Dél-Koreába.

Szóval kérdem én, hogy van itt egyáltalán olyan megoldás, amivel nem keverjük magunkat bajba?

Nem, nincsen.

Muszáj lesz kifosztania azt a kisboltot Jungkooknak, hiába akart eddig görcsösen menekülni a bűnözésből. Nem gondoltam volna, hogy valaha eljutunk oda, hogy önszántából fog arra az elhatározásra jutni, hogy fosztogatni fog. Most nincs itt az apja, hogy kényszerítse rá. Most csak is Jungkook van, ő a főnök. Ő pedig úgy gondolja, hogy ki kell rabolnia azt a kisboltot, ezért én nem fogom azt mondani, hogy ne tegye.

- Min agyalsz ennyire? – kérdezte Jungkook, amikor már csak percekre voltunk az általa kiszemelt bolttól.

- Semmin – válaszoltam. Igyekeztem csak is a vezetésre koncentrálni, mert egy baleset most egyáltalán nem jött volna jól nekünk. – Csak legyünk túl ezen.

- Hamarabb túl leszünk, mint gondolnád – eresztett felém egy biztatónak szánt mosolyt.

Nem válaszoltam semmit, csak bólintottam egy aprót. Nem értem, hogy hogyan bír még most is ennyire nyugodt és laza maradni. Nekem gyomorgörcsöm van, remegnek a végtagjaim, a hotelben háromszor hánytam idegességemben, mellkasom pedig úgy szorít, hogy levegőt venni is nehezemre esik. Ilyen helyzetekben mindig azon nyafogok, hogy mennyivel könnyebb lenne az életem, ha olyan hozzáállásom lenne a dolgokhoz, mint amilyen Jungkooknak van. Sok mindenben segítségemre lenne, az is biztos...

- Állj meg itt! – utasított Jungkook, én pedig szótlanul leparkoltam az egyik panelház előtt sorakozó autók közé. – Az utca végén van a kisbolt. Itt várj rám. Amint meglátod, hogy futok feléd, már be is indítod a kocsit. Nem kérdezősködsz, nem nézel rám, csak beindítod az autót, és már azelőtt elindulsz innen, hogy becsuktam volna az ajtót magam után, oké? A lényeg, hogy minél gyorsabban elhúzzunk innen, hogy még véletlen se ismerjen fel bárki, vagy legyünk akárkinek is gyanúsak. – fordult felém Jungkook, miközben előszedte a magával hozott fekete hátizsákjából az általam már egyszer biztosan látott símaszkot.

Nyeltem egy hatalmasat, mert a fekete ruhadarab láttán a létező összes emlékem felerősödött arról a napról, amikor Jungkook és a bandája kifosztották a munkahelyem széfjét. Muszáj volt kipillantsak az ablakon, mert úgy éreztem, még ennyi idő után sem múlt el a rablás napja miatt rám kapaszkodó paranoia és félelem. Most viszont nem engedhettem meg magamnak azt, hogy mással törődjek. Nem agyalhattam a fél éve történt dolgokon, mert jelenleg nagyobb gondom is van annál, hogy anno összetörték a telefonomat és a földre kényszerítettek. Most arra kell összpontosítanom, hogy összeszedjem az összes gondolatom, kizárjak mindent, hogy csak is a hibátlan vezetésre koncentrálhassak.

- Jimin, minden rendben? – nyúlt Jungkook a kezemért, amivel görcsösen szorítottam a lopott autó ülésének huzatát.

- Ah... aha – motyogtam, majd vettem egy hatalmas levegőt és a mellettem ülőre pillantottam. – Menj, mert elmúlt már háromnegyed hat.

- Megleszel itt? – kérdezte, mire azonnal bólintottam egyet. Igaz, hogy tiszta ideg leszek, de valamit, valamiért...

- Inkább koncentrálj arra, hogy minden rendben menjen, és ne bukj le – mondtam neki, majd a tarkójánál fogva odahúztam magamhoz egy gyors csókra.

- Sajnálom, hogy ilyen helyzetbe kevertelek – eresztett el egy szomorú mosolyt, majd fogta magát és kiszállt a kocsi anyósüléséről.

Másodpercek alatt eltűnt a látókörömből, nálam pedig már kezdődtek is a gondok. Idegesen doboltam ujjaimmal a kormányon, és másodpercenként körbenéztem, hátha valami furát látok. Jobb félni, mint megijedni... Nem tudom, hogy Jungkook meddig lehetett távol, de nekem egy örökkévalóságnak tűnt. Rettegtem attól, hogy történt vele valami, majd megőrültem a tudattól, hogy nekem egy autóban kell ülnöm, amíg vele ki tudja, mi történik. Amikor megpillantottam Jungkook felém közelítő alakját, azonnal beindítottam az autót, és már készen álltam arra, hogy tolassak, majd elhagyjuk a parkolót.

- Menj! Menj! – vágódott be mellém Jungkook, én pedig már tapostam is a gázra.

Jungkook felnyitotta a hátsóülést, majd annak tartójába dugta a fekete táskáját. Ezek szerint akkor sikerült pénzt lopnia? Nem mertem ránézni, még akkor sem, amikor már becsatolta a biztonsági övét is. Csak az útra koncentráltam és arra, hogy most aztán nem hibázhatok. Eddig Jungkookon múlt a jövőnk, most pedig rajtam.

- Minden... minden rendben ment? – kérdeztem meg egy kis idő után, amikor már majdnem megölt a kíváncsiság, a mellettem ülő hallgatása pedig kikészített.

- Azt hiszem – érkezett a válasz, bár koránt sem volt megnyugtató. – Sajnálom, hogy ilyenbe kevertelek. Sajnálom, hogy miattam ezt is meg kellett tapasztalnod. Én mindig azon voltam, hogy megóvjalak téged az illegális dolgoktól, ezért sem mondtam el jó sokáig, hogy mit dolgozok. Most viszont pont én vittelek bele egybe. Ezt akartam elkerülni már a legeleje óta, mert elég az, ha én egyedül vagyok elbaszott. Neked rohadtul nem szabadott volna ebbe részt vegyél, még csak sofőrként sem. – fakadt ki Jungkook teljesen, én pedig csak döbbenten ültem mellette. Nem gondoltam volna, hogy ez nyomja a lelkét. – És kurvára haragszom magamra, amiért ilyen helyzetbe kerültünk a felelőtlenségem miatt. Annyira idióta vagyok, amiért egy pillanatra sem merült fel bennem az, hogy mekkora szarban leszünk, ha esetleg nem működik majd a bankkártyám. Csak az járt a kurva fejemben, hogy megszökjünk az idióta apám elől. – túrt idegesen a hajába, majd idegesen a kesztyűtartóra ütött.

- Honnan tudhattad volna, hogy valami baj lesz a bankkártyával? – kérdeztem, ugyanis egyáltalán nem tetszett, hogy ennyire ócsárolja magát.

- Ez is egy opció, nekem meg számolnom kellett volna vele. Nem csak azokkal az esetleges történésekkel foglalkozni, amikor minden happy és úgy történik, ahogyan azt én akarom.

- Ha folyton a múlton rágódunk, azzal nem haladunk előre – sóhajtottam fel.

- Miért, te talán elégedett vagy a jelenlegi helyzettel? – pillantott rám Jungkook, mire azonnal megráztam a fejem. – Akkor meg?

- Egyáltalán nem vagyok elégedett a jelenlegi helyzetünkkel, de nem tudok vele mit csinálni, és te sem. Oké, lehet, hogy hibáztál, amiért nem vetted figyelembe azt, hogy a bankkártya esetleg rossz lehet, de most már nem tudunk mit kezdeni vele. Nem tekinthetünk vissza folyton a múltba, és agyalhatunk azon, hogy mi lett volna, ha... Amikor megláttam a símaszkodat, azonnal a bankrablás jutott eszembe, ami már fél éve volt. Először szarul éreztem magam, és elkapott a szokásos szorongás, de aztán belegondoltam abba, hogy mi lesz akkor, ha a viselkedésem csak akadályozni fog téged. Ezért döntöttem úgy, hogy akkor kizárok mindent, és csak is a jelennel fogok törődni, meg azzal, amiket mondtál nekem. Neked sem kellene azon gondolkozni, hogy mi lett volna, ha... Tudom, hogy nem akartál semmilyen rosszba sem belekeverni, de most ez van. Itt vagyok melletted, veled vagyok mindenben is. Ketten többre megyünk, mint egyedül mennél, szóval próbálj inkább erre gondolni, jó? Hogy együtt vagyunk, kiállunk egymásért és összetartunk. – fejtettem ki én is hosszabban a véleményem.

- Köszönöm – erőltetett magára egy apró mosolyt, bár koránt sem volt őszinte. – Viszont tényleg sajnálom, hogy idáig fajultak a dolgok.

- Én is sajnálom – sóhajtottam fel. – Na, de nem mesélsz? Mi volt? – próbáltam terelni a témát, mert úrrá lett a kocsin egyfajta nyomasztó légkör, ami nekem nagyon nem tetszett.

- Minden úgy történt nagyjából, ahogy terveztem. Az idős hölgy egyedül volt, valami újságot olvasott, amikor bementem. Nem volt probléma, miután rászegeztem a fegyvert, azonnal odaadta a kassza teljes tartalmát, sőt még a pénztárcájából is kipakolt mindent. Én pedig amilyen gyorsan bementem, olyan gyorsan el is jöttem, szóval azt hiszem, hogy minden rendben van.

- Nem látott meg senki sem? – kérdeztem. – És mennyi pénzt hoztál el?

- Nem láttam fura alakokat, azt pedig még nem néztem meg, hogy mennyit sikerült elhozzak. Előbb érjünk oda a szállásra gond nélkül, aztán ott majd megnézzük közösen. – mondta Jungkook, mire biccentettem egy aprót, majd igyekeztem a továbbiakban az útra koncentrálni.

- Oké, a GPS szerint még durván egy óra és odaérünk – pillantottam a műszerfalon pihenő eszközre, aminek segítségével eljutunk majd a Jungkook által lefoglalt szálláshoz.

- Akkor jók vagyunk – mosolyodott el a mellettem ülő, majd vett egy hatalmas levegőt, és az utat kezdve bámulni.

Ezután nem beszéltünk olyan sokat, csak apróságokat. Én az útra koncentráltam, és arra, hogy ne okozzak balesetet, Jungkooknak pedig időközben sikerült elszunyókálnia. Eszem ágában sem volt felkelteni, mert örültem, hogy végre alszik, ha ez előző este nem is jött össze neki. Szerencsére gondtalanul a végállomásra érkeztünk, ami egy eldugott zsákutcába legvégén volt. Az utcában a hostelen kívül volt egy pékség, egy cukrászda és egy barkácsbolt. Igazából nem ilyesmire számítottam, hanem sokkal lepukkantabb környékre, mert a szálláshelyünk az előzőnél is lelombozóbb kinézettel rendelkezett. De, hát nem szabad kinézet alapján ítélni, lehet, hogy belülről teljesen más képet fog nyújtani a Shine nevezetű hostel.

- Gyere – ragadta meg a kezemet Jungkook, majd összekulcsolta ujjainkat, és úgy indultunk meg a szálláshely bejárat a felé, természetesen csak azután, hogy alaposan lezártuk a lopott autónkat.

Amíg Jungkook a recepcióssal beszélt, addig én a földszintet elemeztem át alaposan. Mondjuk úgyis csak a szobánkban leszünk, itt csak akkor fogunk tartózkodni, ha elmegyünk, majd visszajövünk. Egyébként hasonló színvonalú lehetett, mint az előző szálláshelyünk, szóval nem csalódtam benne.

Az első emeleten kaptunk szobát, szóval még csak liftet sem kellett használjunk. Kényelmesen fel tudtunk lépcsőzni egy emeletet. Annyira izgultam a lopott pénz miatt, hogy nem nagyon néztem körbe a szobánkban. Jungkook letette a franciaágy közepére a fekete táskáját, majd ki is cipzározta azt. A szívem a torkomban dobogott, és attól féltem, hogy ma már negyedjére fogom kidobni a taccsot. Jungkook egy határozott mozdulattal felborította a táskát, majd kirázta belőle az ellopott papírpénzeket. Nos, nem volt olyan sok, mint amennyire én számítottam, de sokkal kevesebb is lehetett volna.

- Ez... ez mennyi? – kérdeztem tőle, mire megvonta a vállait, és nekiállt számolni.

Neki is remegtek azért a kezei, szóval kicsit megkönnyebbültem, hogy nem csak én vagyok tiszta ideg. Amíg Jungkook számolta hangosan a pénzt, addig én figyelemmel kísértem minden egyes mozdulatát. Majdnem száznegyvenkilenc euró lett összesen.

- Nem rossz – mondta Jungkook, mire bólintottam egy aprót. – Ezzel spóroltunk szerintem pár hetet magunknak.

- És utána? – kérdeztem, viszont Jungkook ahelyett, hogy válaszolt volna, csak megvonta vállait.

- Nem tudom, erre még nem gondoltam. Örüljünk, hogy most van egy kis pénzünk, és nem kell éheznünk.

- Rendben – biccentettem egyet. – Akkor örüljünk, amiért sikeres volt a lopás.