Muszáj voltam Jungkook kezét szorítani, mert nem voltam teljesen felkészülve az ilyesfajta kellemetlen érzésre. Persze barátom felkészített, hogy nem lesz fájdalommentes, de úgy voltam vele, hogy simán kibírom. Nos, jó, hogy itt volt azért mellettem, mert muszáj volt teljes erőmből szorítanom kezét. Lehet jobban jártam volna, ha nem egy olyan helyet választok ki, ahol az egyik legvékonyabb a bőröm, de máshova nem igazán tudtam elképzelni a Jungkook tetkójához passzoló alakzatot. Végül a megbeszéltek szerint az általam kitalált pisztoly golyóra esett a választásom, ami a medencém felé egy kicsivel lett elhelyezve. Igazából egyáltalán nem bántam meg, sőt izgatott voltam, és boldog is, amiért lesz valami különleges közös dolgunk. Igaz, Jungkook tetkója eredetileg az apja bandájának szimbóluma volt, de most már nem az. Az én tetkóm miatt most már a mi közös tetoválásunk, semmi köze nincs már az apjához, illetve a munkatársaihoz sem.

Miután a tetováló kész lett az alakzattal, lefedte azt és tájékoztatott a további teendőkről. Bár Jungkook mindennel tisztában volt, mert ő már túlesett párszor ezen, de szerettem volna én is mindenről tudni, mert nem sok tapasztalatom van etéren. Alig vártam, hogy megcsodálhassam végre a tetkómat, de egy napig sajnos még letakarva kell hagyni, illetve figyelnem kell arra, hogy ne nagyon menjek napra, illetve kerüljem a vizet. Szerencsére az elmúlt napokban borult volt az idő, így inkább a vízre kellett jobban odafigyeljek.

- Na, mennyire fájt? – kérdezte Jungkook, mikor már elhagytuk a szalont.

- Szerinted azért mélyesztettem a körmeimet a bőrödbe, mert unatkoztam? – horkantottam fel, mire sikerült elérjem, hogy a mellettem lévő felnevessen.

- Oké, gondoltam, hogy fájni fog, de elég jól bírtad szerintem ahhoz képest, hogy az egyik legfájdalmasabb helyre kérted a tetkód. Pár hétig még vigyázni kell rá, de szerintem nem lesz itt gond, majd odafigyelünk. – mondta egy apró mosoly kíséretében. – Most pedig menjünk és együnk valamit, mert baromira éhes vagyok.

- Mennyi pénzünk van még? – kérdeztem, mert sikerült elég sok eurót eligyunk az elmúlt napokban. Na, meg azért ételt is kellett vegyünk magunknak, szóval próbáltunk spórolni, de még sem akartunk nyomorogni, és kiflit enni egymagában.

- Nyugi, nem gáz, ha ebédelünk egyet – vonta meg a vállait.

Persze, megint nem árult el semmi konkrétat. Eddig akárhányszor rákérdeztem, mindig az volt a válasza, hogy nyugodjak meg, majd ő gondoskodik a magunkkal hozott pénzről. Viszont már eltelt két hét, azóta pedig rendesen költekeztünk már. Bár elvileg még van egy kártyája, amiről tud le pénzt venni, ha elfogy a készpénzünk, mert azt nem a saját nevén csináltatta, pontosan az apja miatt. Attól még féltem, hogy mi lesz akkor, ha esetleg elfogy minden pénzünk. Akkor mit fogunk csinálni? Főleg, mert a szobánkért is fizetni kell.

- Rendben van – mondtam, mert nem akartam, hogy azt higgye, nem bízok benne. Abban reménykedtem, hogy nem hazudik nekem, és tényleg kezében tartja a dolgokat. Ha valami nagy gebasz lenne, akkor biztosan szólna, és nem titkolná el előlem.

A hotelünkhöz közeli gyorskajáldába telepedtünk le, ahol igaz, hogy sokan voltak, de még sikerült ülőhelyet találnunk viszonylag kevés idő alatt. Baromi éhes voltam, de csak egy szendvicset rendeltem, mert úgy voltam vele, hogy vacsoráig csak kibírom. Jungkook viszont nem szégyenlősködött, rendelt két extra húsos szendicset, pluszban egy nagyadag sültkrumplit. Kicsit vicces volt, hogy ő egy hadsereget képes lett volt megetetni, én meg a kis szendvicsemet majszoltam.

Nem nagyon beszélgettünk, miközben ettünk, mert mindketten éhesek voltunk már. Öröm volt nézni Jungkookot, amint kisgyerek módjára tömi magát, mint aki két napja nem evett. Én csak csipegettem, mert nem akartam sokkal előbb végezni, mint barátom. Nagyjából egyszerre fejeztük be az ebédet, ami mellé még kólát is vettünk, így kijelenthetem, hogy csupa egészséges ételt vittünk be a szervezetünkbe. De hát viszonylag ez a legolcsóbb, meg unalmas is lenne, ha minden nap csak péksütiket ennénk.

- Mindjárt jövök, csak fizetek – mondta Jungkook, azzal a pénztárcájával párhuzamban felkelt az asztaltól, és a pulthoz ment, hogy fizethessen.

Én addig csendben iszogattam a kólámat, és nézelődtem az épületben. Szerencsére barátomnak nem kellett sokat várnia, hogy sorra kerüljön, viszont úgy tűnt, hogy valami gond van, mert kártyával kellett fizetnie. Oda akartam menni, hogy megkérdezzem mi a helyzet, de Jungkook gyorsabb volt nálam, és visszajött az asztalunkhoz.

- Van egy kis probléma – motyogta, mire nyeltem egy hatalmasat, mert minden szarság azonnal eszembe jutott.

- Mi az?

- A gép nem fogadja el a kártyámat, nálam pedig alig van készpénz – mondta, majd beharapott alsó ajkába, és látszólag agyalni kezdett azon, hogy mit is kellene, csináljunk.

- Miért nem fogadja el?

- Nem tudom – vonta meg vállait. – Azt írja ki, hogy nincs rajta elég egyenleg, de ez lehetetlen, mert minden hónapban tettem fel rá valamennyi pénzt.

- És most mi lesz? Hogyan fogunk fizetni? – kérdeztem tőle, majd a pult felé fordultam, hogy lecsekkoljam figyel-e valaki. Szerencsére, mivel elég sokan voltunk, így hamar túltették magukat azon a pult mögött állók, hogy Jungkook nem tudott fizetni.

- Sehogy – mondta Jungkook, mire kérdőn pillantott rá, mert nem igazán értettem, hogy ezt mégis hogyan gondolta.

- Hm? – kérdeztem vissza, mire válaszként az előbbi megszólalásához hasonlóan szinte ugyanazt kaptam.

- Nem fogunk fizetni – suttogta. – Gyere, kelj fel. Szépen kisétálunk innen, mintha már fizettünk volna.

- Ezt nem gondolhatod komolyan. Mi van, ha lebukunk? – tágultak hatalmasra a szemeim, mire Jungkook közelebb hajolt hozzám, mert nem akarta, hogy bárki is hallja a beszélgetésünket.

- Muszáj, Jimin. A kártyámmal valami nem oké, nincs nálam elég készpénz. Szóval, úgy teszünk, mintha már fizettünk volna, és szépen kisétálunk a bejárati ajtón. Aztán pedig visszamegyünk a szobánkba.

- J... jó – motyogtam. Bár koránt sem értettem egyet azzal, amire most készülünk, de jelenleg nekem sem volt jobb ötletem.

- Na, gyere – ragadta meg a kezemet, majd miután felmérte a terepet, elindult a bejárati ajtó felé.

Szívem hevesen dobogott, végtagjaim remegtek, arról nem is beszélve, hogy gyomrom görcsben volt. Hirtelen már éhes sem voltam, sőt azt az egy szendvicset is soknak éreztem. Soha életemben nem gondoltam volna, hogy úgy fogok távozni egy étteremből, hogy nem fizettem. Most viszont még is kénytelenek voltunk, mert úgy néz ki, hogy az univerzum ellenünk van. Nem tudom, hogy mi van Jungkook kártyájával, de azonnal az jutott eszembe, hogy esetleg barátom apja állhat az egész mögött. Tudott volna a kártyáról, amit fia titokban csináltatott? De mégis honnan? Hiszen még csak nem is a nevét használta hozzá. Nem tudom, de kezdem megint azt érezni, hogy ez nem a véletlen műve.

- Jungkook... – motyogtam, amikor már majdnem a hotelünkben voltunk.

- Hm? – kérdezte, miközben néha mögénk pillantott a biztonság kedvéért.

- Mindegy, nem lényeg – válaszoltam, mert úgy döntöttem inkább csendben maradok, mert láttam Jungkookon, hogy ideges. – Majd mondom a szobánkban.

- Jó.

A szobánkig néma csendben haladtunk egymás mellett. Egyikünk sem szólt semmit sem, ugyanakkor érezhető volt a feszültség. Én inkább ismét félni kezdtem, hogy esetleg valaki észrevette, hogy fizetés nélkül távoztunk, és követ majd minket a hotelig. Biztos rengeteg kamera van abban az étteremben, és tudni fogják, hogy fizetés nélkül távoztunk. Mondjuk szerencsére a nevünket nem tudják, illetve most voltunk ott először, szóval ismerősök sem lehetünk egyetlen ott dolgozónak sem. Ezek után meg úgy sem megyünk vissza oda többet, mert fennáll annak a veszélye, hogy megismernek.

- Na, mit akartál mondani? – kérdezte Jungkook, mikor már kettőnkre zárta az ajtót.

- Nem lényeg – motyogtam, majd leültem az ágy szélére és a pólóm szegélyét kezdtem gyűrkélni idegességemben.

- De, lényeg, Jimin – ült le mellém Jungkook, és azonnal a kezemért nyúlt, hogy összekulcsolhassa ujjainkat.

- Csak félek – válaszoltam végül őszintén. – Ezek után mi lesz? Ezek szerint akkor alig van pénzünk? Hogyan fogjuk megvenni a kenőcsömet a tetkómra? Hogyan és mit fogunk enni?

- Elmegyek egy bank automatához és megpróbálok megint pénzt kivenni belőle, aztán megveszem a kenőcsöt a tetkódra – mondta.

- És mi van, ha nem sikerül pénzt levenned?

- Sikerülni fog, jó? Nem kell mindig a legrosszabbra gondolni. Biztosan az étterem leolvasójával volt valami gond, nem a kártyámmal van. – szorította meg biztatóan a kezemet, mire bólintottam egy aprót, még ha nem is sikerült rendesen megnyugtatnia. – Feleslegesen aggódsz, mint mindig.

- Eddig akárhányszor aggódtam, meg volt az oka – motyogtam.

- Hát, most nincsen. Megyek is, mert minél hamarabb be kell kenni a tetkódat. – pattant fel az ágyról, majd odahajolt hozzám, hogy adhasson egy csókot, és már ki is viharzott a szobánkból.

Jobb is, ha most egyedül leszek egy kicsit, mert meg kell emésztenem az előbb történteket. Én most tényleg fizetés nélkül távoztam? Én, aki minden egyes alkalommal még borravalót is ad a pincérnek? Nem is értem, hogy hogyan süllyedhettem ilyen mélyre. Nem gondoltam volna, hogy valaha ilyesmire vetemedek, de nem volt más választásom. Nem tudtuk volna megoldani a fizetést, ezért úgymond el kellett szökjünk onnan. Persze, nem sok euróról van szó, de azért engem még is aggaszt, mert jobban fel kellett volna készülnünk. Számolnunk kellett volna azzal, hogy a magunkkal hozott készpénz nem sokáig lesz elég, főleg ha ételen és italon kívül mást is veszünk. Úgy érzem, hogy hiába volt jól eltervezve ez az utazás, még sem készültünk fel rendesen hosszútávon. Elhamarkodottnak érzem ezt az egészet, de tényleg. Ebben a hotelben sem maradhatunk életünk végéig, új helyet kell keresnünk magunknak. Nagyon remélem, hogy Jungkook kártyája észhez tér, és nem okoz nekünk több kellemetlenséget.