Rajtunk kívül maximum öt-hat kocsi várakozott arra, hogy a Lianyungangba induló komp elinduljon. Sötét volt, a nap még nem kelt fel, én viszont egyáltalán nem voltam álmos, sőt szerintem még akkor sem tudtam volna aludni, ha kényszerítenek. Minden apró történésre figyeltem, mindenkit jól megnéztem körülöttünk, és valami olyasmit kerestem, ami esetleg nem illett a környezetünkbe. Jungkook igyekezett lenyugtatni engem, és arra is kért, hogy pihenjek le, majd ő őrködik helyettem, mivel úgysem álmos. Természetesen leintettem és közöltem vele, hogy én is őrködni fogok, mert több szem többre megy.

- Még sosem utaztam komppal – mondtam, amikor már fent voltunk az említett járművön.

- Tényleg? – pillantottam rám, miközben leállította az autót.

- Nem – ráztam meg a fejemet. – Ki lehet szállni, vagy itt kell maradni egész végig?

- Ki lehet szállni, de szerintem addig még maradjunk, amíg el nem indulunk, nehogy váratlan vendégünk legyen – mondta, mire azonnal bólintottam egyet, mert nekem sem most állt szándékomban kimenni a friss levegőre.

Végigsimított az arcom jobb oldalán, majd gyengéden cirógatni kezdte a bőrömet a lehető legóvatosabban, amitől én reflexszerűen csuktam be a szemeimet. Elmosolyodtam, mert mindig is imádtam, amikor ilyen gyengéd volt velem. Állítása szerint ilyenkor próbálja érzékeltetni velem, hogy mennyire fontos vagyok neki és, hogy mennyire szeret. Tudom, hogy nem a szavak embere, sokszor nem is kell mondania semmit ahhoz, hogy megértsem őt. Azt hiszem ez az igaz szerelem, amikor szavak nélkül is tökéletesen megértjük egymást.

- Alig várom, hogy megérkezzünk Párizsba – mondta, mire felnyitottam a szemeimet, és egy velem hasonlóan vidám tekintetű Jungkookkal találtam szembe magamat.

- Én is nagyon várom már – válaszoltam. Bele sem mertem abba gondolni, hogy mennyit kell utazzunk ahhoz, hogy odaérjünk, de legalább közben is kettesben lehetünk. Nem leszek egyedül, nem fogok unatkozni, és még magányos sem leszek.

- Elindultunk – szólalt meg, mire azonnal kipillantottam a kocsi ablakán, és eresztettem egy apró mosolyt. Azt hiszem, megkönnyebbültem.

- Akkor menjünk ki – mondtam, viszont meg sem vártam azt, hogy válaszoljon a kormány mögött ülő, már nyúltam is a kilincsért, és ki is szálltam a kocsiból.

A szél durván fújt, az összes hajamat az arcomba fújta, de jelenleg nem volt időm ezzel törődni, ugyanis szembetaláltam magam az egyre távolodó szárazfölddel, ami történetesen Dél-Korea. Soha nem gondoltam, hogy elhagyom az országot, ahol születtem. Sóhajtottam egy aprót, majd a komp széléhez sétáltam, hogy jobban szemügyre vegyem a Sárga-tengert, amin éppen átutazóban voltunk. Összerezzentem, amikor Jungkook mögém lépett és magához ölelt, miközben hasamnál összekulcsolta ujjait, állát pedig a nyakhajlatomba dugta.

- Mehetnénk egy kicsit gyorsabban is – jegyezte meg, mire elnevettem magam.

- A kompok ilyen lassúak, nem? – kérdeztem, mert igaz, hogy még nem utaztam ilyennel, de tudtommal nem a leggyorsabb vízi járművek közé tartozik.

- Tudom, de szeretnék minél hamarabb Kínába érni, hogy aztán mehessünk tovább.

- Mikor fogsz aludni? – pillantottam rá, mert ha nem akar megállni, és folyton mozgásban akar lenni, akkor komoly gondok lehetnek. Én még tudok aludni, ha arról van szó, mert nem én fogok vezetni, de neki résen kell lennie.

- Majd ha Limogesbe érünk – mondta, mire nagyokat pislogva felpillantottam rá úgy, hogy ne kelljen kimásszak az öleléséből.

- Ezt nem gondolhatod komolyan. Több napba is telhet, mire eljutunk Franciaországba. – csesztem le, ugyanis tényleg nem várhatja el magától, hogy napokig kibírja majd alvás nélkül, miközben koncentrálnia kell.

- Tisztában vagyok vele, de úgysem tudnék most aludni – vonta meg a vállait.

- De muszáj lesz, Jungkook. Nem akarom, hogy rosszul legyél, vagy esetleg elájuljál. Szerinted, ha most kórházba kerülsz, akkor apudék vagy a rendőrség nem találna meg téged? – kérdeztem tőle, mire kieresztett egy jó nagy adag levegőt, és behunyta szemeit. – Feküdj le most, én őrködik, amíg Kínába nem érünk, aztán pedig felváltva alszunk. Ne akarj mindent egyedül csinálni, Jungkook, mert nem vagy szuperhős. Azért vagyok itt veled, hogy segítsek neked, és nem kell féltened, tudok magamra vigyázni.

- Rendben van – motyogta. – Én csak nem akarom, hogy bajod essen.

- Ha valami történik, akkor úgyis szólok neked, szóval nem kell jampiskodnod – mondtam, majd kivillantottam a fogaimat, mert látva arcát, nevetnem kellett.

Látszott rajta, hogy megleptem határozottságommal, de ha egyszerűen ezt érzem, akkor ez van. Azért vagyunk ketten, mert össze kell, fogjunk. Nem várom el, és ő sem várhatja el saját magától, hogy mindent egyedül csináljon, miközben arra készülünk, hogy jóformán átutazzuk az egész világot.

Megragadtam tarkóját és odahúztam magamhoz, hogy egy gyors csókot nyomjak ajkaira, mert a döbbenet még percekkel később sem akart lankadni az arcáról. Ennyire kemény lettem volna, vagy mi miatt akadt ki ennyire? Én csak elmondtam a véleményemet, amit lehet, hogy eddig nem nagyon hangoztattam, de hát itt az ideje annak, hogy azonos félként kezeljen minket.

- Ne nézz le, azért mert nem tudok tökéletes lőni, és amiért az önvédelem sem az erősségem – mondtam neki, miután nyomtam egy puszit a szájára.

- Nem nézlek le, erről szó sincs, csupán aggódok érted – mondta, mire bólintottam egyet, mert ezzel semmi problémám nem volt.

- Akkor most menj aludni, legalább csak egy kicsikét, hogy bírjad a fennlétet – kértem tőle, viszont ahelyett, hogy elsőre rábólintott volna, látszólag sikerült elgondolkodtatnom.

- Nem gondoltam volna, hogy a paranoiás, késsel a párna alatt alvó Jiminből egy ilyen bátor és határozott férfi lesz – mondta, mire elmosolyodtam.

- Miattad erősödtem meg, és miattad álltam lábra a bankrablás után.

- Azért azt se feledjük el, hogy miattam kerültél padlóra is – mondta, mire megforgattam a szemeimet és közöltem vele, hogy maradjon csendben, mert most nem erről van szó.

- Nem kell folyton a rosszat látnod mindenben. Oké, részben miattad kerültem padlóra, de azt se feledd, hogy te voltál az, aki a napjai nagy részét velem töltötte és tartotta bennem a lelket. Ez pedig nekem sokkal többet jelent annál, hogy tettél valami olyat, amihez igazából nekem semmi közöm nem volt, csupán rosszkor voltam rossz helyen. – igyekeztem mondandóm végéig a szemeibe nézni és a lehető legnyomatékosabban beszélni, hogy felfogja szavaim súlyát.

- Szeretlek – mondta, azzal a derekamnál fogva szembefordított magával és most már szemből ölelt át. Úgy préselte hozzám magát, mintha a karjaimba menekülne, nekem pedig melegséggel töltötte el a szívemet az, hogy ennyire sikerült megérintenem az előbb mondottakkal. Ha kell akkor naponta ötször elmondom neki, hogy egyáltalán nem haragszom a bankrablás miatt, mert nem én voltam a célpont, hanem a bank, ahol dolgozom.

- Én is szeretlek, de ha most nem mész el aludni, akkor a kocsiig foglak rugdosni – mondtam egy pimasz mosoly kíséretében, mire Jungkook megforgatta a szemeit, de kibontakozott az ölelésemből és csípőre tette kezeit.

- Ha valami van, akkor azonnal szólj és kérlek, próbálj meg nem beleesni a tengerbe, köszi.

- Most, hogy mondod, kedvem támadt úszni egyet – forgattam meg a szemeimet, miközben nevetnem kellett, mert látszólag barátom is jól szórakozott. – Na, jó éjt! – intettem neki, majd hátat is fordítottam neki, ugyanis tényleg azt akartam, hogy végre nyugovóra térjen, legalább csak egy kicsit.

Egyedül maradtam, mondjuk nem teljesen, mert rajtam kívül azért még páran a tengert csodálták. Hosszú percekig csak a hullámzó vizet bámultam, miközben azon agyaltam, hogy vajon fel kellene-e hívjam a főnökömet, aki szerintem egy hete semmit sem tud rólam. A telefonom viszont a kocsiba csomagtartójában pihen kikapcsolt állapotban, így meg kellene, zavarjam Jungkookot, aki még csak most helyezhette kényelembe magát. Viszont ezzel nem várhatok, mert már így is szótlanul eltűntem az elmúlt héten. Muszáj lesz beszéljek vele, mert tisztességesen le akarom zárni az egészet, még ha nem is mondhatok el neki nagyjából semmit.

- Mi az? Baj van? – ült fel azonnal a hátsó ülésen, amikor kinyitottam az anyósülés felöli ajtót és a kesztyűtartóba nyúltam.

- Nem, csak felhívom a főnököm.

- Miért? – kérdezte, mire végignyaltam ajkaimon és közöltem vele, hogy felmondok. – Tessék?

- Nem mehetek vissza a munkahelyemre, Jungkook – suttogtam. – Apud tudja, hogy ott dolgozom, a munkatársaid is jártak már ott, így semmi esélye annak, hogy valaha visszamenjek oda. Nem akarom a munkatársaimat és a főnökömet sem veszélybe sodorni, szóval tisztességes módón felmondok, mert nem akarok csak úgy szó nélkül eltűnni örökre.

- Sajnálom – motyogta Jungkook, majd egy hatalmas ásítás kíséretében tudatta velem, hogy aludna.

- Mindegy, most megyek, aludj jól – erőltettem magamra egy apró mosolyt, majd becsuktam a kocsi ajtaját és a komp széléhez sétáltam, ahol az előbb is ácsorogtam.

- Kim Jungsoo, igen tessék? – szólt bele a főnököm a telefonba főnököm, mire nyeltem egy aprót és kellett pár másodperc, amíg összeszedtem a gondolataimat.

- Szia, Jungsoo, Jimin vagyok – mondtam.

- Jimin, szia. Többször is kerestelek telefonon, de nem értelek el. Minji és Junhee pedig a lakásodnál is voltak, de ott sem találtak. Minden rendben?

- Az az igazság, hogy nem, ezért is hívtalak most. Először is elnézést szeretnék kérni, amiért ilyen hirtelen és szótlanul eltűntem, de történt pár dolog, ami miatt nem tudtam munkába menni. És az az igazság, hogy nem is fogok tudni többé.

- Tessék? – kérdezett vissza, mire megismételtem a mondandóm utolsó felét, miszerint nem tudok többé dolgozni menni. – Nem szeretnék tolakodó lenni és a magánéletedben turkálni, de biztos vagy abban, hogy fel szeretnél mondani?

- Igen, biztos vagyok benne. Nagyon hálás vagyok, amiért részese lehettem a csapatodnak, és sajnálom, ha csalódást okoztam az elmúlt hónapokban. – mondtam miközben alsó ajkamat harapdáltam, mert közel álltam ahhoz, hogy elsírjam magam.

Ha belegondoltam abba, hogy soha többet nem fogom hallani Hayoung és Minji reggeli pletykálgatásait, majd Junheet, aki lecseszi őket, hogy már megint feleslegesen jár a szájuk, összetöri a szívem. Azért az elmúlt éveket mégis együtt töltöttük, mint egy második család. Összeszoktunk, megszerettük egymást, nekem pedig pontosan ezért kell felmondanom. Nem kerülhetnek miattam bajba, elég, ha én abba kevertem magam.

- A papírmunkákat mikor tudjuk elvégezni? – kérdezte, mire elhúztam a számat, ugyanis hogyan válaszolhattam volna azt, hogy soha?

- Nem tudom, Jungsoo. Most nem vagyok Szöul közelében, és nem tudom, hogy mikor mehetek vissza oda.

- Ó, értem. Azért a decemberi fizetésed átutalom még, a későbbiekről pedig még beszélünk. Sajnálom, hogy erre a döntésre jutottál, de mi bármikor várunk vissza, ha esetleg úgy döntesz.

- Rendben. Nagyon szépen köszönöm, köszönök mindent. Tudnál beszélni a többiekkel, kérlek? – kérdeztem, mire egy határozott igent kaptam válaszul. – Csak köszönd meg nekik is, hogy együtt dolgozhattam velük, és tőlük is elnézést szeretnék kérni, amiért ilyen hirtelen eltűntem és nem tudtam személyesen elbúcsúzni tőlük.

- Átadom nekik, amint lehetőségem lesz rá – mondta, mire elmotyogtam egy köszönömöt.

- Most viszont le kell tennem, mert itt a tengeren nem olyan jó a térerő – válaszoltam, viszont csak akkor esett le, hogy lényegében elárultam, hogy hol tartózkodom most. A kurva életbe.

- Tengeren? Külföldre tartasz? – kérdezte, én viszont válasz nélkül hagytam, és egyszerűen csak kinyomtam a telefont.

Azonnal kivettem az aksiját és a farmeromba dugtam, miközben halkan átkoztam magam, amiért nem tudtam csendben maradni. Nem attól tartottam, hogy Junsoo esetleg utánam jön és megkeres, hanem mondjuk attól, hogy a későbbiekben talán Jungkook apja, vagy éppen a rendőrség hasznára lesz az elszólásom, miszerint a tengeren vagyok. Ebből pedig még a hülye is rájönne, hogy külföldre tartok éppen, vagyis hát tartunk, mert ugye Jungkook apja tudja, hogy nem egyedül vagyok.

Sóhajtottam egy hatalmasat, majd a tenger vizét kezdtem bámulni. Időközben kivilágosodott már, így jól látszott, hogy mennyire vagyunk Dél-Koreától. Az út felét szerintem már megtettük, bár Kínából még nem láttam semmit sem. Azt akartam, hogy minél hamarabb odaérjünk és végre szárazföldön legyünk, ahol gyorsabban tudunk haladni. Aztán pedig repülővel iránya Európa, ahol a lehető legtávolabb leszünk a szülőföldünktől.