Fontos kérdés még a rész előtt!

Nem vagytok elégedettek a sztorival? Vagy mi történt? Fogynak az olvasók, a szavazók és a kommentelők is. De miért? Valamit nem jól csinálok? Tudom, hogy ezt pont nem azoktól kellene kérdezzem, akik még itt vannak, de sajnos azoktól nem tudom, akik itt hagyták ezt a könyvemet... Szóval? Szerintetek miért van ez? Nem elég jó, izgalmas a történet? :(

◇ ♡ ◇

- Elmondom a tervet – motyogta Jungkook, amikor már csak némán ültünk egymás mellett a jéghideg betonon. – Nem tudom, hogy sikerrel járunk-e, de mindenképp meg kell próbáljunk kiszökni innen, mert különben nagyon rossz dolgok fognak történni.

- Most biztatni akarsz, vagy ráparáztatni az egészre? – kérdeztem tőle, mert mondanivalójának második fele teljesen illúziórombolóra sikeredett.

- Én csak őszinte akarok lenni veled – vonta meg a vállait. – Azt akarom, hogy ne bízd el magad, és az esetleges rossz következményekkel is tisztában legyél. Szerintem jobb a lehető legjobbra felkészíteni, mintha azzal tömném a fejed, hogy simán kijutunk innen, és apámék nem fognak megtalálni minket.

- Oké, igazad van – bólintottam egyet. – Na, mondd a tervet.

- Megvárjuk, amíg apám és a munkatársaim elalszanak, aztán a hátsó kijáraton kiszökünk. Elvileg mindig kellene valakinek őrködnie, de az elmúlt napokban figyeltem őket, és hajnali három után mindenki kidől. Addig csendben itt leszünk és úgy teszünk, mintha aludnánk. Aztán pedig kiszökünk hátul. Mivel apámék nem tudnak az új kocsimról, így van egy kis előnyünk, mert nem tudják, hogy mit kellene követniük, hogy megtaláljanak. Ha innen kijutunk, akkor hozzád megyünk, gyorsan összepakolsz pár cuccot és Sinanba megyünk. Onnan indul egy komp fél ötkor Lianyungangba, ahova elméletileg kevesebb, mint két óra alatt át is jutunk.

- Kína?

- Aha – bólintott egy aprót. – Aztán majd meglátjuk, hogy merre megyünk tovább, de nem bánnám, ha sikerülne eljutnunk Európába.

- Nem lenne gyorsabb repülővel menni?

- De, viszont apa két perc alatt megtudná, hogy merre járunk. Így igaz, hogy lassabbak leszünk, de autópályákon tudunk gyorsabb tempóban is haladni. – mondta, hangja pedig olyan magabiztosságot tükrözött, hogy azonnal hittem neki. – Aztán, ha elérünk Európába, akkor onnan már mehetünk repülővel tovább.

- És mi lesz akkor ha lebukunk, és nem sikerül kiszöknünk? – kérdeztem, bár legbelül tisztában voltam a válasszal.

- Nagy gáz – válaszolt anélkül, hogy kimondta volna azt, hogy akkor nagyvalószínűséggel mindketten meghalunk. – De törekedjünk arra, hogy minden a lehető legjobban történjen, jó?

- Rendben – biccentettem egy aprót. – Remélem sikerrel járunk.

- Én is – nyomott egy apró puszit a kézfejemre, ugyanis eddig összekulcsolt ujjakkal ültünk egymás mellett. – Történjen bármi, össze kell fognunk és be kell vetnünk mindent a túlélés érdekében.

- Sosem gondoltam volna, hogy az unalmas és monoton napjaim ennyire izgalmassá válnak majd egyszer. Nem tudom, hogy örüljek-e neki, vagy inkább ne.

- Hát, szerintem most még ne. Majd akkor örülhetsz, ha már úton leszünk az országból, hogy máshova meneküljünk. – mondta, én pedig teljes mértékben egyetértettem vele, ugyanis még nem mertem előre inni a medve bőrére, ahogyan azt mondani szokták.

Ha akartam volna, akkor sem tudtam volna aludni hajnali három előtt. Gyomrom görcsben volt, minden apró neszre felkaptam a fejem és attól féltem, hogy talán valaki meghallotta a délutáni beszélgetésünket. Pedig szándékosan halkak voltunk, hogy még véletlenül se kerüljön megbízhatatlan emberhez a tervünk. Egész testem remegett, és hiába bújtam teljesen Jungkookhoz, képtelen voltam megnyugodni. Minden egyes porcikámmal azt akartam, hogy kiszabaduljunk innen és új életet kezdhessünk, amit Jungkookkal mindketten megérdemelnénk. De hát hiába álltam hozzá pozitívan az egészhez, attól még ott volt bennem a paranoia, a félelem és a kétely is, miszerint valami olyasmi fog történni, ami keresztezni fogja a számításainkat. Féltem, hogy valami olyan zajlik a háttérben, amiből mi semmit sem tudunk. Azzal sem voltunk tisztában, hogy ez az egész egy csapda, és arra ment ki, hogy engem is bankrablóvá tegyen Jungkook apja.

- Hány óra van? – kérdeztem Jungkooktól, aki a karórájára pillantva megállapította, hogy még csak fél kettő van.

Ilyenkor mindig annyira lassan telik az idő. Bezzeg, amikor meg nem kellene, akkor kettőt pislogok és három óra is eltelt. Most viszont úgy éreztem, hogy legalább három napja fekszek az ágyban arra várva, hogy három óra legyen. Szenvedtem, forgolódtam és kínlódtam, Jungkooknak pedig már rám is kellett szólnia, hogy nyugodjak végre meg, mert még másfél óránk van. Hát, ezzel nem segített sokat a helyzetemmel, de igyekeztem mozdulatlan maradni, hogy legalább az ő agyára ne menjek. Olyan izgalmas, ugyanakkor ijesztő volt az egész. Én, egy átlagos huszonéves, arra készül, hogy megszökjön az országból a szerelmével, akivel fél éve ismerik csak egymást. Durva, de jelenleg úgy éreztem, hogy az elmúlt hat hónap gyorsabban telt el, mint ez a pár óra...

Pontban három órakor keltünk ki az ágyból. Először Jungkook ment ki a szobából és nézett körül az alagsorban, hátha esetleg valaki mégis fent van. Szerencsére tiszta volt minden, Jungkook munkatársai és az apja is mélyen aludt, így eljött az idő, hogy kiosonjunk a megbeszélt helyen. Az adrenalin ellepte a testemet, a szívem a füleimben dobogott, mellkasom hihetetlen sebességben emelkedett és süllyedt, de azért igyekeztem koncentrálni és nem elveszíteni az ítélőképességeimet. Nem akartam semmiféle hülyeséget csinálni, megfontolt, ugyanakkor óvatos akartam maradni, aki nem bízza el magát még akkor sem, amikor kiléptünk a hátsó ajtón.

- Gyere – ragadta meg a csuklómat Jungkook, amikor már a hátsó udvarban voltunk.

Lábaim úgy remegtek, hogy attól féltem bármelyik pillanatban elájulhatok. Oké, minden rendben lesz, Jimin! Csak maradj nyugodt és ne pánikolj! Ennyi az egész! Jungkook itt van veled, és ő pontosan tudja, hogy mit kell csinálnotok.

Egy számomra ismeretlen helyen kötöttünk ki, amikor elhagytuk az udvart. Egy sikátor volt, ahol eddig szerencsémre még egyszer sem jártam. Még akkor sem mertem örülni, amikor kiértünk a sikátorból, mert már azt akartam, hogy a kocsiban üljünk és száguldva meneküljünk Szöulból. Jungkook nem engedte el a csuklómat, amiért hálás is voltam neki, mert szerintem nem bírtam volna tartani a gyors tempót. Na, meg azért érintése még mindig jó hatással volt rám, így kevésbé féltem. Jó, nem azt mondom, hogy nem néztem magunk mögé minden másodpercben, de legalább nem pánikoltam.

Hamarabb odaértünk a lakásomhoz, mint gondoltam. Szerintem ilyen gyorsan még egyszer sem pakoltam össze a cuccaimat. Igazából mindent is beledobtam az utazótáskámba, ami a kezeim közé került. A félretett pénzemet legalulra dugtam, majd a biztonság kedvéért az egyik konyhakést is a táskába rejtettem, ha esetleg rosszra fordulnának a dolgok. A házam úgy nézett ki, mint egy katasztrófa sújtott terület. Hiába voltam rendmániás, most kicsit sem érdekelt, hogy milyen állapotban hagyom el. Amíg én összeszedtem a legfontosabb dolgaimat, addig Jungkook kiállt a garázsból és járatott motorral várta, hogy beüljek mellé. Szerintem már négy után pár perccel úton voltunk, és a lehető leggyorsabban elhagytuk a környéket.

Egyikünk sem szólalt meg, érezhető volt a feszültség kettőnk között, de csak azért, mert mind ketten szerettük volna, ha minden rendben alakul. Gond nélkül el akartuk hagyni a fővárost és az országot is. Jungkook kikapcsolta a telefonját, ahogyan én is tettem a biztonság kedvéért, mert hát ki tudja, hogy az apjának milyen eszközei vannak. Ha sikerült kiderítenie a lakhelyem, minden adatomat és még azt is, hogy hol dolgozom, akkor szerintem bármire képes.

- Szerintem tudom, hogy hova megyünk – mondta, mire kíváncsian rá pillantottam, ugyanis én csak annyit tudtam, hogy jó messzire kell menjünk Dél-Koreától.

- Hova?

- Mit szólnál Limogeshez? – kérdezte, mire összeráncoltam a szemöldökeimet, ugyanis nem sokat mondott ezzel a névvel. – Franciaországban van, egy kisebb város. Sok filmet forgatnak ott és mindig is el szerettem volna jutni oda.

- Nekem igazából teljesen mindegy, a lényeg, hogy jó messzire kerüljünk Szöultól.

- Ugye elhoztad az útleveled meg a hivatalos okmányaidat is? – kérdezte, mire bólintottam egyet, mert ezeket az elsők között pakoltam az utazótáskámba.

Éppen arra készülünk, hogy nagyjából a világ másik felére meneküljünk, és azt hiszi,hogy a személyazonosságomat igazoló papírokat otthon hagyom? Azért nem ma jöttem le a falvédőről. Már csak azt kellene, hogy ne tudjam igazolni magamat, és börtönbe kössek ki, vagy esetleg visszahurcoljanak Dél-Koreába.

- Köszönöm, hogy itt vagy velem – suttogta, amikor már az autópályán száguldottunk a Sinan-kikötő felé.

- Nem kell megköszönnöd – mosolyodtam el. – Inkább nekem kellene megköszönnöm, hogy segítettél kiszabadulni onnan.

- Mondtam, hogy nem fogom hagyni, hogy belőled is rossz embert faragjon az apám.

- Te sem vagy rossz ember, Jungkook – sóhajtottam fel, majd combjára simítottam, ugyanis nem akartam akadályozni a vezetésben.

- Nem szeretnék az lenni... – vonta meg a vállait. – Jelenleg azt akarom, hogy mindketten biztonságban legyünk, és ne kelljen rettegve éljünk attól tartva, hogy esetleg az apám bármikor ránk találhat.

- Szerinted ez menni fog? – pillantottam rá, miközben apró köröket rajzoltam izmos combjára. Komolyan mondom, hogy az egyik legkedvencebb testrészem.

- Mármint az, hogy megpróbáljunk normális életet élni? – kérdezte, mire biccentettem egyet. – Szerintem igen. Viszont annyi, hogy nem szabad a bankkártyáinkat használni.

- Én úgyis több készpénzt hoztam.

- Nekem is van egy kis félretett pénzem, de mivel az utolsó bankrablásunk előző hónapban volt, így nem maradt olyan sok pénzem – húzta el a száját.

- Mindegy, majd valamit kitalálunk. Az első az, hogy biztonságban tudjuk magunkat, nemde? – biccentettem oldalra a fejemet, miközben közelebb bújtam Jungkookhoz.

- Igen, babám! – mosolyodott el. – Az a legfontosabb, hogy eljussunk először Kínába, majd Franciaországba.

Nem tudtam, hogy mi fog kisülni ebből az egészből. Nem gondoltam a következményekbe, csak sodródtam az árral. Követtem Jungkookkot, mert jelenleg azt láttam helyesnek. Vele kell legyek, mert csak mellette vagyok biztonságban. Jelen helyzetben más nem tudna megvédeni engem, és attól félek, hogy ehhez talán még ő is kevés. De ismerem őt és a képességeit is, ezért pozitívan állok az egészhez. Minden rendben lesz, élve eljutunk Franciaországba, ahol meghúzhatjuk magunkat. Jungkook apja pedig nem fog ránk találni, mert nem fogunk nyomokat hagyni magunk után! Most majd megtanulja, hogy el kellene fogadnia a fia döntéseit, mert már nem tizenöt éves, hanem egy huszonhárom éves felnőtt férfi.