A következő napokat az alaksorban töltöttem. Hol Jungkookkal, hol pedig az apjával voltam kettesben, ami eleinte zavarba ejtő volt, viszont a napok elteltével sikerült valamennyire megszokjam. Nem tudtam, hogy miért volt velem kedves, miért főzött nekem minden nap kávét és miért rendelt nekem ebédet, illetve vacsorát is. A fiát leszarja, engem meg elkényeztet? Nem keveredtek meg a dolgok egy kicsit? Olyan, mintha egy teljesen más oldalát ismertem volna meg Jungkook apjának, amit a fia is csak fiatalabb korában tapasztalt. Akkor meg mi ez az egész? Ez csak egy csapda lenne, vagy valamilyen próbatétel? Hol a csavar, és miért nem jöttem még rá?

Éppen Jungkook apjának irodájában ültem, és a nekem készített kávét iszogattam, mert még mindig nem volt elég bátorságom ahhoz, hogy esetleg nemet mondjak a „főnöknek". Számomra ez az egész még mindig a túlélésről szólt, na meg arról, hogy Jungkooknak se essen baja. A sebei egyébként szépen gyógyultak, de azért még látszott rajta, hogyha rosszat mozdul, akkor nagy fájdalmai vannak. Annyira rossz volt, hogy csak esténként lehettem vele, mert a nappalokat általában az apjával töltöttem. Komolyan, ez az egész olyan volt, mint valami elcseszett maffiafilm.

- Az elmúlt napokat figyelembe véve, azt kell, hogy mondjam, kellemeset csalódtam benned, Jimin. Nem gondoltam volna, hogy ilyen kitartó leszel, és még ezek után is szerelmes tekintettel fogsz a fiamra nézni. – ült le velem szembe Jungkook apja, miután magának is elkészítette a szokásosat. – Viszont lenne itt még valami.

- Micsoda? – kérdeztem, viszont gyomrom azonnal görcsbe rándult, mert rossz előérzetem volt.

- Mivel ismered a bandám rejtekhelyét, ismered a tagokat, ismersz engem is, ezért nem mehetsz el innen – mondta, mire szemeim hatalmasra tágultak, és csak egy kicsi kellett ahhoz, hogy elejtsem a kávéscsészét. – Két lehetőséged van, vagy csatlakozol a csapathoz, vagy pedig meghalsz.

- Te... tessék? – nyeltem egy hatalmasat, ugyanis fejem sípolni kezdett, szívem dobogását a füleimben is éreztem, ezért abban reménykedtem, hogy talán rosszul hallottam, amit az előbb mondott.

- Jól hallottad, Jimin. Remekül lősz, sokat fejlődtél az elmúlt napokban, így nem látom semmi akadályát annak, hogy csatlakozz a csapatomhoz.

- Nincs más választásom, igaz?

- De, a halál – vonta meg a vállait a világ legtermészetesebb módján.

- Be... beszélhetek Jungkookkal? – kérdeztem, mire bólintott egy aprót, én pedig már fel is pattantam a székről és kirohantam Jungkook apjának irodájából.

Úgy éreztem, hogy bármelyik pillanatban elájulhatok, ugyanis még most sem jutott el teljesen a tudatomig az, amit Jungkook apja mondott az előbb. Én nem lehetek bűnöző, én nem lehetek bankrabló. Nem, nem, nem. Kell lennie valamilyen más megoldásnak, ami jelen esetben nem a halál, ugyanis még élni szeretnék. Egyáltalán nem számítottam arra, hogy be akar venni a csapatába, én teljesen abban a hitben éltem, hogy csak tesztel engem, és ki akarja deríteni, mennyire szeretem a fiát. Ezek szerint viszont még sem erről van itt szó. Vajon csak ezért hozatott ide, hogy úgymond bandatagot csináljon belőlem? Ez lett volna a célja?

- Jungkook... – motyogtam a lehető leghalkabban barátom nevét, amikor odasétáltam hozzá. Éppen Hosunggal beszélgetett, de amint megpillantotta ijedt arcomat, azonnal felpattant és odalépett hozzám.

- Mi az, Jimin? Minden rendben?

- Beszélhetünk négy szem közt? – kérdeztem, mire azonnal bólintott egyet, majd megragadta a csuklómat és maga után húzva megindult az ajtókkal teli folyosó felé.

- Mi a baj? Miért vágsz ilyen fejet? – tért rá azonnal a lényegre, miután találtunk egy üres szobát, és magunkra zárta az ajtót, hogy zavartalanul beszélhessünk.

- Apád azt akarja, hogy csatlakozzak hozzátok – mondtam, mire szemei hatalmasra tágultak, és pontosan ugyanúgy nézett engem, mint ahogyan én is nézhettem az apjára, amikor közölte velem a választási lehetőségeimet. – Azt mondta, hogy mivel nagyon sok mindenről tudok, ezért nem távozhatok innen. Vagy csatlakozok hozzátok, vagy pedig meghalok. Ez a két lehetőségem van.

- Nem! Nem, nem, nem! – kiáltotta el magát, és lendületből a falba vágott egyet hatalmasat. – Mi a fasz? Ez volt a terve egész idő alatt? Ezért hozatott minket ide, hogy te is tag legyél?

- Nem tudom, de nagyon úgy néz ki, hogy igen – mondta, mire Jungkook elnevette magát, gondolom kínjában. – Most mi legyen?

- Nem leszel csapattag, érted? Majd én beszélek apámmal. – mondta, azzal meg is indult az ajtó felé a lehető legnagyobb hévvel, de én még időben meg tudtam állítani, ugyanis nem akartam, hogy hülyeséget csináljon.

- Előbb kérlek nyugodj meg, mert nem akarom, hogy bajod essen. A sebeid még nem gyógyultak meg teljesen, szóval előbb gondolkozz és utána cselekedj.

- Nem fogom tétlenül hagyni, hogy apám a te életedet is tönkretegye, ahogyan azt az enyémmel is tette. Nem, komolyan mondom, hogy inkább meghalok én, minthogy neked egy hajszálad is görbüljön. – mondta, szemeiben pedig elszántság tükröződött. Szerettem volna azt hinni, hogy nem gondolja komolyan, amit az imént mondott, de látva arckifejezését, sajnos tisztában voltam azzal, hogy valójában így gondolja.

- Nem fog senki sem meghalni, jó? Valamit ki fogunk találni és... – nyeltem egy hatalmasat, ugyanis nem tudtam, hogy mivel kellene folytassam a mondatot.

- Beszélek apámmal! – mondta, azzal olyan gyorsan távozott a helyiségből, hogy esélyem sem volt lefogni.

Alsó ajkamat harapdálva ácsorogtam Jungkook apjának irodája előtt és hallgattam, ahogy üvöltenek egymással. Jungkook nem hagyta magát, viszont az apja sem, ezért egy hatalmas vita alakult ki, történetesen... miattam. Be akartam menni, de tisztában voltam azzal, hogy én jönnék ki szarul a helyzetből, mert valószínűleg mindketten rám kiáltanának, hogy menjek ki.

- Mióta kiabálnak már? – lépett oda mellém Yoonho, mire megvontam a vállaimat. Bevallom őszintén nem akartam Jungkook egyik munkatársával sem beszélni, mert miattuk vagyunk most is itt.

Ha ők nem rabolnak el, és kényszerítenek arra, hogy ide jöjjünk, akkor most nem kellene a halál szélén ácsorognom. Mert jelenleg tényleg így éreztem magam. Ha a bankrablást választom, akkor az életemnek vége, mindent elveszítek és nagy valószínűséggel a rácsok mögött rohadok meg, ha viszont a másik utat választom, akkor instant meghalok.

Néma csendben vártam Yoonho mellett, aki valamiért úgy döntött, hogy mellettem várja meg a veszekedés végét, bár még most sem tűnt úgy, hogy kifáradtak volna. Nem sokszor hallottam még Jungkookot kiabálni, de tisztán ki lehetett venni a hangjából, hogy mennyire forr a dühtől. Oké, megértem, mert az ő helyében szerintem simán rágyújtanám ezt az egész épületet az apjára. Fenyegetéssel és erőszakkal akar rávenni arra, hogy csatlakozzak hozzájuk, az én véleményemet pedig teljesen figyelmen kívül hagyja.

Fogalmam sincs, hogy mennyi idő telhetett el, amíg ők a zárt ajtó mögött veszekedtek, de egy örökkévalóságnak tűnt. Mintha megállt volna az idő, én pedig egy fekete lyukban ragadtam volna, ahonnan nincs menekvés. De aztán csak úgy a semmiből kivágódott az ajtó és egy idegesen Jungkook jelent meg, aki azonnal megragadta a csuklómat és maga után húzott, ma már másodszor is. Hiába kérdeztem, hogy mi történt, mire jutottak, miről vitáztak ennyit, egyszerűen nem volt hajlandó válaszolni nekem, csak ment és hátra sem nézett.

Ismét ugyanabban a szobában kötöttünk ki, ahol a veszekedés előtt is kettesben voltunk, és ugyanúgy ránk zárta az ajtót, mint azt pár órája tette. Megint megkérdeztem tőle, hogy sikerült-e valamit beszélnie az apjával, de megint nem kaptam választ, ezért kezdtem már én is elveszíteni a türelmemet.

- Mondj már valamit, Jungkook! – szóltam rá idegesen, ugyanis csak állt előttem, és nézett, mint valami idióta.

- Nem halhatsz meg, Jimin – mondta, mire szemöldökeim azonnal összeszaladtak, ugyanis mindenre számítottam, csak erre nem. Főleg mert hangja olyan halk és kétségbeesett volt, mint amilyen nekem szokott lenni. – A kurva életbe, hogy megint miattam kerültél ilyen helyzetbe!

- Mit beszéltél az apáddal?

- Hogy vagy megöllek, vagy csatlakozol a bandába, azt – válaszolta pontosan olyan zaklatott hangszínnel, mint ahogyan én is kérdeztem tőle.

- Remek – nevettem el magam kínomban, bár a könnyeim azért már mardosták a torkomat, tudatva velem, hogy itt az ideje egy felnőtt férfihez egyáltalán nem illő sírógörcsnek.

- De nem fogom hagyni, mondtam már! El fogunk innen szökni.

- Szökni? Szerinted sikerülne? – kérdeztem, mire megvonta a vállait és halkan elmotyogott egy talánt.

- Jelen esetben nem jut eszembe más ötlet, az viszont nem opció, hogy te is bankrabló leszel.

- De ha tegyük fel el is szökünk innen, akkor apád és a munkatársaid keresni fognak minket – mondta, Jungkook pedig egy apró bólintással tudatta velem, hogy igazam van. – Ha pedig megtalálnak, akkor mindketten halottak vagyunk.

- Ezzel is tisztában vagyok, Jimin, de ha ennyire nem akarsz rám hallgatni, akkor mondd, te mit csinálnál a helyemben.

- Nem tudom...

Nem válaszolt semmit, csak fogta magát és leült a jéghideg betonra, majd a fejét a szintén jéghideg falnak döntötte. Idegesen a hajába túrt, és maga elé bámulva próbált agyalni, de amint láttam, nem igazán jött össze neki. Egy hatalmas sóhajtás kíséretében foglaltam mellette helyet és döntöttem a fejemet a vállának, mert tudatni akartam vele, hogy hiába alakul minden a lehető legszarabban, attól én még mindig teljes szívemből szeretem.

- Nem értem, hogy miért állsz még mindig ki mellettem – motyogta pár perc csend eltelte után.

- Mert szeretlek, Jungkook – vágtam rá azonnal. – Nem te vagy a hibás, hanem az apád. Nem tudhattad, hogy mi fog történni, ha ide hozatnak minket.

- De akkor is én vagyok a hibás, mert ha engem nem ismersz meg, akkor nem kerülsz ilyen szar helyzetbe.

- Azt hiszem önként vállaltam a kockázatot – mosolyodtam el. – Még mindig nem bántam meg, hogy megismertelek, ha erre akarsz kilyukadni.

- De miért nem? Rám bíztad az egész életedet, és pontosan ezért dönthetsz konkrétan a halál és a halál között. – nézett rám értetlenül. – Nem értem, hogy miért viselkedsz még mindig így.

- Miért szerinted az segítene a jelenlegi helyzetünkön, ha hozzád sem szólnék, és úgy tennék, mintha nem szeretnélek? Nemhogy örülnél annak, hogy még a sok szarság ellenére is rád támaszkodom, illetve a te döntéseidet részesítem előnyben. – forgattam meg a szemeimet.

- Nem azt mondom, hogy nem örülök annak, hogy még most is mellettem állsz, csupán nem értem, hogy miért.

- Most mondjam el hatvanadjára is azt, hogy mert szeretlek? Ennyire nehéz elhinned?

- Mivel eddigi életem során te vagy a második ember, aki ilyen szinten megbízik bennem, így igen. Kibaszottul nehéz elhinnem azt, hogy a jelenlegi helyzet ellenére is itt vagy mellettem és tőlem vársz megoldást. – mondta, miközben szemei megteltek könnyekkel.

Nyeltem egy hatalmasat, mert nem akartam, hogy miattam sírjon. Egyszer sem láttam még elérzékenyülni és nem most akartam először. Én már így is bekönnyeztem párszor, legalább ő próbáljon meg erős maradni, ha nekem ez egyszerűen képtelenség.

- Történjen bármi, én melletted leszek – suttogtam, ugyanis látva Jungkookot elérzékenyülni, bennem is elindított egy folyamatot, aminek az lett a vége, hogy könnyeim potyogni kezdtek.

- Történjen bármi, én kiállok melletted – karolta át a vállaimat és úgy húzott oda magához.

Nem kellett kétszer kérnie, azonnal a karjaiba menekültem, miközben utat engedtem könnyeimnek, ugyanis nem akartam többé küzdeni a sírás ellen. Hangosan kezdtem zokogni, miközben Jungkook a hátamat simogatta és próbált megvigasztalni, de a jelenlegi helyzetben sajnos nem járt sikerrel. Tudtam, hogy ő is sír, ezért is nem néztem fel rá, csupán hagytam, hogy homlokát a tarkómnak döntse és úgy szorítson, mint még soha. Apró puszikkal leptem el a kézfejét, ugyanis összekulcsoltam az ujjainkat és a számhoz emeltem. Tudatni akartam vele, hogy mennyire szeretem, mert lehet, hogy talán ez az utolsó alkalom, amikor lehetőségem lesz rá.

- Szeretlek, Jungkook – suttogtam, majd szaggatottan kifújtam egy jó nagy adag levegőt, ugyanis a sírástól alig kaptam már levegőt.

- Én is szeretlek, Jimin és nagyon szépen köszönöm.

- Mit? – kérdeztem tőle, majd összeszedtem az összes erőmet és felpillantottam rá. Számítottam arra, hogy az ő szemei is kisírtak lesznek, de valahogy még is olyan volt, mintha valaki kifacsarná a szívemet a látványa miatt.

- Hogy miattad bebizonyíthattam azt, hogy hiába vagyok bankrabló, attól még képes vagyok teljes szívemből szeretni – suttogta kettőnk közé, szavai miatt viszont sikerült ismét elérnie, hogy hangosan felzokogjak. Miért kell ilyet mondania nekem? Ó, Istenem...

- Kérlek, ne csinálj úgy, mintha ez egy rohadt búcsúzkodás lenne, mert felállok és itt hagylak – szipogtam, miközben azon voltam, hogy rendezzem vonásaimat, mert rendesen kibuktam az elmúlt percek töredékei alatt.

- Ez nem búcsúzás, Jimin, ez a kezdet, érted? Amint kiszabadulunk innen, az lesz a kettőnk kezdete, ahol csak te és én létezünk. – húzta oda ajkaihoz a kezemet, majd nyomott egy apró puszit először a kézfejemre, majd a tenyerembe is.

Igen, hittem Jungkooknak. Eszembe sem jutott kételkedni a szavaiban. Ha kiszabadulunk innen, akkor mindketten új életet kezdhetünk közösen, együtt, csak mi. Csak Jungkook és én, senki más. Igen, pontosan ez fog történni! Nem fog senki sem meghalni, sem én, sem ő. Ebben száz százalékban biztos vagyok most már.