Az egész olyan volt, mint egy filmben, de tényleg. Beszállítottak a legközelebbi kórházba és miközben látták el a sérüléseimet vagy ezer kérdést feltettek nekem. Természetesen én a lehető legkevesebbet beszéltem és válaszaim is jól megfontoltak voltak, mert még véletlenül sem akartam Jungkookot bajba keverni. Azt elmondtam, hogy valaki többször is nekem jött, majd lesodort az útról, én pedig egy fának csapódtam. Hittek nekem, vagyis úgy tűnt, nem merült fel bennük az, hogy esetleg hazudok nekik, ennek pedig nagyon örültem. Egy éjszakára sajnos be kellett feküdjek, mert meg kellett várjam a koponya röntgen eredményeit és azért mégis csak kényelmesebb egy ágyban feküdni, mint ülni a folyosón a kényelmetlen székeken.

Folyamatosan a velem szemben lévő ajtót bámultam és Jungkookot vártam, hiába voltam legbelül tisztában azzal, hogy lehet nem is fog bejönni hozzám. Nem akarja magát sem bajba keverni, mert ha bejönne nagyjából hasonló sérülésekkel, mint én, akkor nyilván szemet szúrna az orvosoknak és a rendőröknek is. Írtam neki egy üzenetet, hogy én már holnap hazamehetek, szóval szerintem jobb lenne, ha majd csak ott találkoznánk, mert az rá nézve jóval kedvezőbb lenne, mint az, hogy bejön a kórházba és kockáztatja lebukását.

Nem aludtam az éjjel semmit sem, ugyanis folyton a hangos puffanásokat hallottam és az idegen férfi vészjósló szavait, miszerint Jungkook vigyázzon magára és védjen meg engem rendesen. Nem tudom, hogy mi miatt tartottam a legjobban. Az miatt, hogy Jungkookot megtalálja a rendőrség és lecsukják, vagy esetleg az miatt, hogy az apja – vagy valamelyik embere – egyik éjszaka rám tör és agyon lő, ahogyan azt Jungkook előző barátjával is tette. De még az is benne van a pakliban, hogy mindkettőnkkel történik valami, mert ha Jungkook nem tud időben fékezni, akkor valószínűleg komolyabb sérüléseket szereztünk volna.

- Nos, hogy telt az éjszakája? – kérdezte az orvos másnap reggel, amint bejött a szobámba egy rakat papírral a kezeiben.

- Minden rendben volt – erőltettem magamra egy apró mosolyt. – Akkor ma hazamehetek, igaz?

- Nos, megjöttek az agyi röntgen eredményei és szerencsére mindent rendben találtunk. Amennyiben viszont erősödni kezdenek a fájdalmai, azonnal szedjen be gyógyszert. Ha hányingere van, szédül és megjelenik az esetleges kettős látás, akkor jöjjön vissza.

- Rendben – bólintottam. – Köszönöm szépen.

- Egy kis türelmét kérem még ahhoz, hogy megírjam a záró jelentését, de utána elhagyhatja a kórház épületét.

- Az remek – mosolyodtam el és azonnal kezembe is vettem a telefonomat, hogy üzenjek Jungkooknak, aki igaz, még a tegnapi üzenetemre sem válaszolt, de biztosan csak azért, mert nem volt alkalma telefonozni.

Miután újból magamra maradtam, úgy döntöttem, hogy végül felhívom Jungkookot, mert azért az sokkal gyorsabb, mint megvárni az üzenetét és reagálni is rá. Azt hittem, hogy nem fogja felvenni, de szerencsére úgy a hatodik kicsörgés után beleszólt a telefonba, én pedig rettenetesen megkönnyebbültem.

- Szia, Jimin. Hogy vagy? Akkor ma tényleg hazamehetsz? – lepett el kérdéseivel, hangján pedig hallani lehetett, hogy mennyire aggódik értem.

- Szia. igen, most volt bent nálam az egyik orvos és mondta, hogy gyorsan megírja a zárójelentésemet és már mehetek is haza. Amúgy minden rendben asszem... Lefertőtlenítették a sebeimet és kaptam egy szép fehér kötést a fejemre, szóval félig múmia lettem. Veled mi a helyzet?

- Hosung ellátta a sebeimet, szóval szerintem megmaradok – mondta,miközben egyértelmű volt, hogy mosolyog, ezért az én ajkaim is felfelé görbültek. – Szerencsére nem találkoztam apámmal, mert szerintem nekimentem volna a tegnapi miatt.

- Én azért örülök neki, hogy végül nem találkoztál vele, mert aki arra képes, hogy ránk küldjön valakit, az szerintem attól sem tartana, hogy fegyvert szegezzen a fejemhez.

- Jó, ez igaz. Amúgy menjek érted a kórházba? Mivel a te kocsidat elszállították így vettem egy újat, amit majd használhatunk közösen.

- Az szép, nem is tudtam, hogy valaki ennyire tele van – forgattam meg a szemeimet.

- Hát, eddig nem igen volt mikre költenem, így a félretett pénzemet végre fel tudtam használni valami értelmesre – mondta ismét hatalmas mosollyal a száján.

- Igen, jó lenne ha értem jönnél, bár nem tudom, hogy mennyire fogok merni beülni a kocsiba...

- Simán menni fog, mert ott leszek veled és majd segítek neked – válaszolta, mire elmosolyodtam és behunytam a szemeimet. Mi lenne velem Jungkook nélkül?

- Most viszont leteszem, mert szerintem jön a doki a zárójelentésemmel. Mikorra tudsz ide jönni?

- Melyik kórházban vagy? – kérdezte, mire köhintettem egyet, mert bevallom őszintén, hogy rohadtul nem azt figyeltem idefele úton, és szerencsére vagyok olyan szerencsés, hogy huszonöt évem alatt, ha háromszor jártam kórházban – a mostani esetet beszámítva négyszer.

- Öhm, arra emlékszem, hogy három emeletes, vele szemben van egy kis fagyizó és valami víztorony vagy micsoda is közelben van. Tényleg nem tudom... - motyogtam és kezdtem szarul érezni magam, amiért eddig eszembe sem jutott, hogy esetleg meg kellene érdeklődjem, hogy hol a faszba vagyok.

- Jó, akkor gyorsan utána nézek, aztán felhívlak, hogy mi a helyzet.

- Oké, csak kérlek siess, mert már nagyon mennék haza – sóhajtottam fel.

- Sietek, baba – válaszolta. – Majd hívlak, puszi!

- Puszi és szeretlek!

- Én is szeretlek – válaszolta, mielőtt még bontotta volna a vonalat.

Sóhajtottam egy hatalmasat, amikor bejött hozzám az orvos, majd átnyújtotta nekem a kész zárójelentést. Még adott pár tanácsot, hogy mivel tudom enyhíteni a fájdalmaimat, én viszont képtelen voltam rá figyelni, ugyanis csak is azon járt az eszem, hogy Jungkookot mindjárt láthatom. Mármint ha sikerül megtalálnia az általam precízen leírt kórházat. Nagyon kedves volt az orvos, csak sajnos egyáltalán nem érdekeltek a szavai. Miután végre befejezte a beszédet, illedelmesen elköszöntem tőle és megindultam a kórház főbejáratához, hogy minél előbb a szabad levegőn legyek, mert egyszerűen hánynom kellett már csak szimplán a szagtól is.

Egy padon foglaltam helyet, amíg vártam Jungkook hívására és igazából csak élveztem, hogy tél révén kellemes idő van és a nap is süt. Behunyt szemekkel „napoztam", egészen addig, amíg valaki el nem takarta előlem a napot. Ijedten nyitottam ki a szemeimet, amikor viszont egy vigyorgó Jungkookkal találtam szembe magam, rendesen megkönnyebbültem. Azonnal felpattantam a padról és kicsit sem törődve a körülöttünk lévőkkel, úgy ugrottam Jungkook nyakába, mintha ezer éve nem láttuk volna egymást. Még a könnyeim is potyogni kezdtek, annyira megörültem annak, hogy semmi baja nem lett és eszem ágában sem volt elengedni őt.

- Jól van, jól van, most már minden rendben van! – próbált meg lenyugtatni, de én ettől csak még jobban sírni kezdtem. Szerintem az ilyen helyzetekbe ez az egyik legrosszabb próbálkozás arra, hogy valakit lenyugtassunk. – Itt vagyok veled és többet nem fogom hagyni, hogy bajod essen.

- Inkább magadra kellene vigyáznod, te idióta! – hajoltam el tőle, miközben megtörölgettem a szemeimet és szipogtam párat. – Ha még egyszer arra kérsz, hogy váljunk szét és menjek kórházba, akkor komolyan mondom, hogy...

- Shh! – mondta, azzal ajkaimra tapasztotta sajátjait, csak azért, hogy elhallgattasson. – Tudom, hogy szeretsz! – suttogta, azzal ismét megcsókolt.

Kicsit sem érdekelt, hogy hányan néznek minket és esetleg milyen megjegyzéseket tesznek, amiért azonos neműként csókolózunk egy kórház főbejárata előtt. Csak az számított, hogy mindketten jól vagyunk és kisebb sérülések nélkül megúsztuk a tegnapi balesetet. Innentől kezdve még jobban vigyázni fogunk egymásra és nem fogjuk hagyni, hogy bárki keresztbe tegyen nekünk. Mindenki azt mondja, hogy a szerelem mindent legyőz, azt hiszem, hogy itt az ideje bebizonyítanunk, hogy ez nem csak egy idióta mondás, hanem a szín tiszta igazság.

Miután sikerült lenyugodjak és megemésztenem, hogy végre újra Jungkook mellett vagyok, megindultunk a parkoló felé, mert oda parkolt le az új kocsinkkal. Szemeim hatalmasakra tágultak, amikor megállt egy hatalmas fekete autó mellett, ami még nála is jóval magasabb volt. Oké, inkább nem is akarom tudni, hogy mennyibe került, de biztos vagyok benne, hogy nekem akár éveket is kellene spóroljak rá. Nos, hát Jungkooknak sok pénze van a bankrablások miatt, ezért is vett nekem még régebben egy vadonatúj Iphonet. Amikor beültünk az újonnan vett autóba, elővett a hátsó ülésről egy nagy szatyrot, majd átnyújtotta nekem. Kérdőn néztem rá, de aztán megcsapta az orromat a tteokbokki jellegzetes illata, amitől még a korom is megmordult. Szerintem utoljára tegnap ilyenkor ehettem és akkor sem bőségesen, mert azt hittem, hogy hónapfordulónk alkalmából étteremben eszünk majd. Csak hát oda ugye nem jutottunk el...

- Nagyon bűntudatom van még mindig a tegnapi miatt, ezért úgy gondoltam, hogyha nem jutunk el étterembe, akkor eszünk a kocsiban éttermi kaját – vakargatta meg a tarkóját zavartan, mire oldalra biccentettem a fejemet és bugyuta vigyort villantottam felé.

- Ez sokkal jobb megoldás, mint az étterem, mert nem kell a körülöttünk lévőkkel törődni!

- Igaz – motyogta. – Na, add ide az egyik dobozt, mert én is éhen halok már!

- Tessék – adtam oda az egyik bordó dobozkát, majd a hozzá tartozó evőpálcákat is.

- De azért igyekezz nem leenni a bőrülést, mert gondolom nem egy-két won lesz kitisztíttatni – szólt rám, mire bólintottam egyet és igyekeztem tényleg óvatos lenni, bár nem tudom, hogy a tteokbokki-t hogyan lehet normálisan enni, de mindegy...

Hát, igaz, hogy a tegnapi eltervezett randi nem jött össze, de én ezzel a rögtönzött kocsiban kajálással is teljesen meg voltam elégedve. Az volt a lényeg, hogy Jungkook velem volt és ő is ugyanolyan bugyután vigyorgott, mint én, amikor egymásra néztünk. Úgy éreztem, mintha két tizenéves kamasz lennénk, akik a szüleik elől szöktem meg, hogy kettesben legyenek. Hát, ebből annyi stimmelt is, hogy jelenleg Jungkook apja elől bujkálunk, de sem tinik, sem tizenévesek nem vagyunk már, szóval...