Hiába hívtam magamhoz át Haneult és ő hiába ment bele azonnal, még sem éreztem magam biztonságban, amikor megérkezett. Ugyanúgy rettegtem, ugyanúgy másodpercenként bámultam ki a bejárati ajtóm melletti ablakon és ugyanúgy attól tartottam, hogy esetleg az a titokzatos valaki – aki elvitte magával a zaklatásom bizonyítékait –, visszajön és lelő mind a kettőnket. Ha Jungkook itt lenne velem, akkor ő megvédene és nem kellene a konyhapulton pihenő késekkel szemezgessek.

Nem meséltem semmi olyat Haneulnak, mert nem akartam, hogy rossz embernek tartsa és gondolja Jungkookot. Plusz azt sem árulhattam el neki, hogy az apja egy kattos gyilkos, aki engem is kérdés nélkül eltenne láb alól, ha megtudná, hogy Jungkookkal egy párt alkotunk, mert ugye az exével is pontosan ezt tette. Szóval csak azt említettem neki, hogy ellopták a kapott leveleket és fényképeket, mert arról ő is tudott. Mondhatni egész éjszaka erről beszélgettünk, miközben arra vártam, hogy Jungkook végre életjelet adjon magáról.

Hálás voltam Haneulnek, mert átjött hozzám és képes volt elviselni a hisztizésem egész éjszaka. Annak ellenére, hogy reggel neki és nekem is kell menni dolgozni. Egy pillanatra sem mutatta jelét annak, hogy untatnám, pedig szerintem már éjfélkor megbánta, hogy átjött hozzám. Azt hiszem, hogy Haneul az egyetlen barátom, akit tényleg érdeklek és ha mondjuk felhívom hajnali kettőkor, akkor kérdés nélkül átszalad hozzám, mit sem törődve azzal, hogy éppen felkeltettem és reggel hatkor kelne. Sajnáltam, hogy nem mondhattam el neki őszintén mindent, de nem akartam bajba sodorni, ezért néhány dolgot eltitkoltam előle.

– Jimin – hallottam meg, hogy valaki a nevemet suttogja. – Jimin, csörög a telefonod! Valaki hív! – bökte meg az arcom jobb oldalát Haneul, mire szemeim azonnal kipattantak és felültem az ágyon.

Nem akartam elaludni, de ezek szerint csak sikerült elnyomnia az álomnak. Azonnal az ágyam melletti éjjeliszekrényen villogó telefonomért nyúltam, amikor pedig megpillantottam Jungkook nevét, még azelőtt felvettem, hogy a fülemhez emeltem volna a készüléket.

– Szia – szóltam bele rekettes hangon, mert félig még aludtam, hiába ment ki egy másodperc alatt az álmosság a szemeimből Jungkook nevének láttán.

– Szia, Jimin. Bocsánat, hogy felkeltettelek, de átmehetek? Végeztem a munkával és nem akarok itt maradni.

– Aha, gyere nyugodtan – pillantottam a mellettem hallgatózó Haneulra, aki fel akart kelni az ágyról, hogy ő már megy is, de én utána nyúltam és odatátogtam neki, hogy maradjon még.

– Jó, akkor két perc és ott vagyok, mert igazából elindultam már.

– Honnan tudtad, hogy meg fogom engedni, hogy itt aludj? – kérdeztem tőle, mire hallottam, hogy elneveti magát, mintha egy jó viccet mondtam volna neki az előbb.

– Mert tudom, hogy szeretsz – válaszolta, hangján pedig hallani lehetett, hogy kivillantotta fogait. Tipikus...

– Persze-persze – forgattam meg a szemeimet. – Inkább siess, mert két óra múlva indulnom kell a munkába.

– Nem maradsz ma otthon velem?

– Nem tudok, az elmúlt hetekben nagyon sokat hiányoztam – húztam el a számat, mert így belegondolva nem vágytam jelenleg másra, csak arra, hogy Jungkook karjaiban töltsek egy egész napot.

– Majd én beszélek a főnököddel és megoldom!

– Aha, biztosan – nevettem el magam. Még csak a nevét sem tudja, nemhogy a számát vagy ilyesmi, de azért értékeltem a próbálkozását. – Na, most leteszem, mielőtt... – mondtam, viszont nem tudtam befejezni a mondatot, mert pont ebben a pillanatban csengettek. – Mielőtt megérkezel – nevettem el magam, majd felpattantam az ágyról, hogy beengedjem Jungkookot.

Haneul követett engem, majd az ebédlőben megvárta, hogy beengedjem a fekete hajút, akivel eléggé régen találkoztak már. Nem számítottam arra, hogy Jungkook konkrétan rám veti magát és nekinyom az előtér falának, de eszem ágában sem volt leállítani, hiába tudtam, hogy nem csak ketten vagyunk a házamban. Ujjait bevezette a pólóm alá és úgy csókolt, mintha utoljára ezer éve találkoztunk volna.

– Szia – suttogta, majd orrát az enyémhez dörzsölte, mire akaratlanul is elnevettem magam.

– Szia – válaszoltam és nyomtam egy gyors puszit a szájára, mielőtt még elléptem előle és az ebédlőbe mentem.

– Szia, Jungkook – intett Haneul, mire a fekete hajú szemei hatalmasra tágultak és látszólag rendesen meglepődött.

– Ó, hát, szia – köszörülte meg torkát Jungkook, nekem pedig muszáj volt beharapnom alsó ajkamat, mert csak egy kicsi választott el attól, hogy elnevessem magam. Vicces helyzet volt, az is biztos.

– Szerintem én akkor megyek is, nincs már bébiszitterre szükséged – villantotta ki fogait Haneul, mire bólintottam egy aprót.

Bevallom őszintén, hogy örültem neki, hogy nem nekem kellett elküldenem őt, mert hiába nem zavart volna, attól még jobban örültem volna annak, ha Jungkookkal kettesben lehetünk még egy kicsit. Kikísértem Haneult, majd megköszöntem neki még egyszer, hogy velem volt az éjjel és egy jó hosszú, illetve szoros öleléssel köszöntem el tőlem. Azt mondta, hogy bármikor számíthatok rá és nyugodtan hívjam fel, ha társaságra vágyom. Sajnáltam, hogy az utóbbi időben egyre kevesebbet vagyunk együtt, de most, hogy Jungkook bekerült az életembe, minden szabad időmet vele szeretném tölteni.

– Nem is említetted, hogy itt van Haneul – szólalt meg Jungkook, mikor visszatértem az ebédlőbe. – Ha tudom, hogy itt van, akkor nem támadlak le a szeme láttára.

– Nem bírtam volna egyedül itthon lenni, szóval muszáj volt áthívjak valakit.

– Miért nem? Még mindig a... – kezdte el, viszont én a szavába vágtam és közöltem vele az este történteket.

– Valaki betört a lakásomra és felforgatta az ebédlőt. A képeket, illetve a leveleket kereste, amiket a névtelen valakitől kaptam. Meg is találta, mert eltűnt az összes. – eresztettem el egy szomorú mosolyt, mire szemei hatalmasra tágultak.

– Mi? De hát honnan tudta, hogy az ebédlőben tárolod? – kérdezte.

– Nem tudom, én sem értem. Csak te és én tudtunk róla, szóval nem lehet, hogy valamelyik munkatársadnak elszóltad magad?

– Nem – rázta meg a fejét. – Senkinek nem beszéltem egy szót sem a névtelen levelekről.

– Akkor tényleg nem tudom – nyeltem egy aprót. – A zárat majd ki kell cserélni, mert rendesen akad, amiért valaki berúgta a bejárati ajtót.

– Ha gondolod, akkor ma megcsinálhatom.

– Az jó lenne – mosolyogtam.

– Mennyit aludtál? Nagyon nyúzottnak nézel ki. – lépett oda hozzám, majd gyengéden végigsimított arcom jobb oldalán.

– Max egy órát.

– Sajnálom, hogy nem lehettem itt veled – cirógatta továbbra is gyengéden a bőrömet.

– A munkád hibája, nem a tiéd.

– Elmegyek gyorsan letusolni, oké? – nyomott egy apró puszit a számra, mire bólintottam egy aprót.

– Én addig főzök magamnak kávét, mert szerintem meg is halnék ma nélküle – indultam meg a konyha felé, miközben Jungkook bement a szobámba és kihozta az egyik tiszta, nálam hagyott pólóját.

– Sietek! – mondta, azzal el is tűnt, én pedig bementem a konyhába.

Nem azt mondom, hogy nem ragadtak le a szemeim és pislogtam hosszabbakat még a kávé megivása után is, de muszáj volt két bögrével megigyak, mert egynek most aztán nem éreztem a hatását. Jungkook nagyon hamar végzett és szinte azonnal szemet szúrtak az újabb ütésnyomai. Már éppen szólásra is nyitottam volna az ajkaimat, hogy rákérdezzek, mi történt, amikor is szája elé emelte mutató ujját és jelezte, hogy maradjak csendben. Odasétált hozzám, majd a kezemért nyúlt és nyomott rá egy apró puszit. Eleresztettem egy apró mosolyt, mert rendkívül édesnek találtam apró gesztusát. 

– Remélem azután is mellettem állsz majd, hogy megtudod a piszkos titkaimat – suttogta, mire vettem egy hatalmas levegőt és egy pillanatra behunytam a szemeimet. 

– Ezt már megbeszéltük, Jungkook, nem emlékszel? – kérdeztem tőle, bár nehezemre esett tagadni zavaromat. 

– De, viszont biztos akarok benne lenni. Tudod, megígértem magamnak, hogy sosem engedek magam közelébe újra senkit, de megjelentél te és... és képtelen voltam megtartani a magamhoz tett ígéretem. 

– Miért ígérted meg magadnak? – kérdeztem tőle, mintha nem lennék tisztában azzal, hogy Jongho miatt nem akart újra bajba sodorni valakit. 

– Mindegy, nem lényeg – vonta meg a vállait, viszont én megráztam a fejemet. 

– Kérlek mondd el, Jungkook!

– Nem akarlak megijeszteni és elijeszteni sem magam mellől, szóval még nem mondhatom el, jó?

– Nem jó, de úgy sem tudok mit csinálni veled, szóval mindegy – válaszoltam a lehető legflegmábban, majd ki is rántottam a kezemet a szorításából és kisiettem a konyhából. 

– Jimin! – követett, de én szándékosan még csak rá sem néztem. Egy kicsi választott el attól, hogy közöljem vele, hogy mindenről tudok és kár tovább hazudnia nekem, de nem akartam megszegni a Hosungnak tett ígéretem, miszerint kettőnk között marad a beszélgetésünk. 

– Majd akkor cseréld ki a zárat, köszi – mondtam neki, kicsit sem törődve azzal, hogy folyton arra kérlelt, hogy ne haragudjak rá emiatt. Nem haragszom, csupán szarul esik, hogy ennyire nem bízik bennem. 

– Most komolyan csak így itt hagysz? – kérdezte, mire bólintottam egyet. 

– Pontosan! – vontam meg vállaimat, majd becsaptam magam után a bejárati ajtót és a kocsimhoz siettem.

Remélem ma elég ideje lesz átgondolni a dolgokat és miután hazaérek munkából, végre őszinte lesz velem és mesél Jonghoról. Ha nem, akkor továbbra is flegma leszek vele, illetve továbbra sem fogok vele törődni. Nem szeretek ilyen gyerekes lenni, de ha egyszer muszáj...