Semmi kedvem nem volt dolgozni menni, de mivel az előző hetet sikeresen megúsztam, így már nem lett volna pofám még egy hét szabit kivenni. Sokkal jobban adtam volna, ha egész nap az ágyamban fetrenghetek Jungkook társaságában. Szerencsére a mai napja még szabad volt, így úgy beszéltük meg, hogy nálam marad, munka után pedig sietek haza hozzá. Legszívesebben magammal vittem volna, mert az elmúlt két nap fordulatokkal teli és váratlan volt. Nem gondoltam volna, hogy őt ölelve fogok szombat és vasárnap este is álomba merülni, de nem panaszkodom, mert kijelenthetem; kurva régen aludtam már ilyen jól. Igaz, még nem beszéltük meg, hogy pontosan mi is van közöttünk, de szerintem egyértelmű, hogy a barátság zónát egy jó nagy lépéssel magunk mögött hagytuk.

– Úgy látom jót tett az egy hét pihenő – lépett oda mellém Junhee, amikor éppen a cuccaimat pakoltam a szekrényemben és halkan dúdoltam a fejemben ragadt dallamot a kocsi rádiójának köszönhetően.

– Igen, mondhatni kellőképpen feltöltődtem – mosolyodtam el, majd becsuktam a szekrényem ajtaját és a mellettem álló igazgatóhelyesre pillantottam. 

Mondjuk, ha jobban belegondolok, akkor csak a hétvégén lettem jobban, az is Jungkooknak köszönhető. De hát erről nem kell senkinek tudnia, kivéve a anyáéknak és a húgomnak. Muszáj volt reggel elmeséljem nekik gyorsan, hogy mi a helyzet munkába menet, mert Haeunult nem akartam korán reggel zaklatni, ugyanis lehet még fel sem kelt. Eunbi először is lebaszott, mert ilyen könnyen beadtam a derekam, de utána elmagyaráztam neki, hogy még akkor sem tudtam úgy igazán ellenállni neki, amikor nem is próbálkozott, szóval így már elfogadta a döntésem. Anyával és apával csak pár szót tudtam beszélni, de mindketten gratuláltak és sok szerencsét kívántak. Jól esett, hogy így támogatnak és szívesen magamhoz ölelgettem volna őket, mert azért az előző héten nekik is sokat köszönhettem.

– Akkor hajrá! – veregette meg a vállamat, majd amilyen gyorsan érkezett, olyan gyorsan távozott is a kis helyiségből, ahol egyedül maradtam.

Vettem egy hatalmas levegőt, mielőtt még elfoglaltam volna becses helyem a hármas asztalnál. Jó volt végre megint emberek között lenni, mert az elmúlt napokban sajnos többet voltam egyedül, mint társaságban. Szerencsére megúsztam egészen normális emberekkel, bár hétfő révén nem voltak kígyózó sorok. Minden úgy ment, ahogyan az általában menni szokott, nem volt semmi említésre méltó és szokatlan. 

– Hogyhogy nem voltál előző héten? – kérdezte tőlem Minji a munkaidőnk lejárta után.

– Hazautaztam a szüleimhez és velük töltöttem egy hetet, mert a húgom is itthon volt szerencsére – mosolyodtam el és lényegében igazat is mondtam...

– Ó, de jó valakinek – csatlakozott be a beszélgetésbe Hayoung is. – Mi meg a lelkünket is kidolgoztuk. 

– El tudom képzelni, hogy mennyire leizzadhattatok – forgattam meg a szemeimet.

– Amúgy viccet félre téve, örülök neki, hogy pihentél egy kicsit, mert az utóbbi időben eléggé feszült voltál – mondta Minji, mire bólintottam egy aprót. Teljes mértékben igaza volt, mondjuk azért azt tegyük hozzá, hogy ez az egész a lassan két hónapja történt bankrablással kezdődött.

– Igen, nagyon vidámnak és felszabadultnak nézel ki – helyeselte Hayoung, mire nem válaszoltam semmit, csak elmosolyodtam. – Na, de sietek mert öt perc múlva random lesz – villantotta ki fogait a göndör hajú lány és már ki is sietett a helyiségből két légpuszi kíséretében.

– Én is megyek, mert beszélnem kell Jungsooval – lépett oda hozzám, hogy kezet foghassunk, majd Hayounghoz hasonlóan ő is kirohant az öltözőnkből, így ismét egyedül maradtam.

Írtam egy üzenetet Jungkooknak, hogy most végeztem és nagyjából negyed óra múlva otthon is leszek. Utaltam arra, hogy éhes vagyok és ennék pizzát, mire szerencsére leesett neki, ezért már rendelt is egy sajtos sonkásat, ami a kedvencem, így remélhetőleg mire hazaérek ott vár rám az ebédlő asztalon.

Amint kinyitottam a szekrényemet, kipottyant belőle egy boríték és földre esett. Szemeim hatalmasra tágultak és körbepillantottam az öltözőn, hogy biztosan egyedül vagyok-e. Ugye... ugye nem? Nyeltem egy hatalmasat és lehajoltam, hogy felvegyem az átkozott borítékot, amit amúgy utoljára akkor kaptam, mielőtt még elutaztam volna anyáékhoz. Azt hittem, hogy véget ért ez az egész, de úgy tűnik, hogy erről szó sincsen. 

– Mi a szar? – ráncoltam össze a szemöldökeimet, amikor szembetaláltam magam pár fényképpel, amin Jungkook és én vagyunk a gettónál, ahova meggondolatlanul mentem. Azelőtt készültek a képek, hogy Jungkook apja megjelent volna és természetesen pont azokat a pillanatokat kellett megörökítenie, amikor arcomat a két tenyere közé fogta. 

" Jimin, te komolyan elmentél oda? Meg szeretnél halni, vagy mi van veled? A saját sírodat ástad meg, pedig én figyelmeztettelek... " – állt a rövidke üzenet megszokottan a fotók mellett. 

Becsaptam a szekrényem ajtaját, gyorsan a táskámhoz nyúltam, majd amilyen gyorsan csak tudtam, a kocsim felé vettem az irányt. Ez már azért több a soknál. Hogyan jutott be ez a titokzatos valaki a munkahelyemre? Hogyan jutott be az öltözőbe, ahova csak egy hat számjegyű kóddal lehet belépni? Úgy tűnt, hogy minden lépésemet figyeli, mert nyilván nem véletlen volt ott szombaton a gettóban, amikor én is odamentem. Ennyi véletlen nem létezik, de komolyan. 

Kezeim remegtek és másodpercenként néztem a visszapillantóba, mert attól féltem, hogy valaki követ engem. Nem hiszem el, hogy minden egyes alkalommal, amikor egy kicsit is sikerült elfelejtenem a paranoiám, történik valami, ami újra felzaklat és egyszerűen nem hagy békén. Egy piros lámpán sikeren át is hajtottam, az volt a szerencsém, hogy a szabályosan közlekedő autós még időben kapcsolt és arrébb tudta rántani a kormányt, így elkerülve az ütközést. Eszem ágában sem volt megállni és bocsánatot kérni tőle, mert minél hamarabb haza akartam érni és bezárkózni a házamba.

– Szia, na végre, azt hittem már sosem jössz – villantotta ki fogait Jungkook, amint beléptem az ebédlőbe. – Minden rendben? – kérdezte, miután láthatta rajtam, hogy úgy remegnek a kezeim, hogy még a kabátomat is nehezemre esett levenni magamról, de legalább a bejárati ajtót elsőre be tudtam zárni.

Nem válaszoltam az általa feltett kérdésekre, csak odanyújtottam neki a borítékot, amit a munkahelyemen találtam. Látszólag meglepődött, de elsőre leesett neki, hogy miről is van szó. Hát, persze, az emberek nem gyakran kapnak random fehér borítékokat.

– Ezt hol találtad? – kérdezte, miközben a rólunk készült lesifotókat tanulmányozta.

– A szekrényemből esett ki műszak után – motyogtam és muszáj volt leüljek, mert sajnos a szívem még mindig gyorsabban vert a kelleténél. – Az öltözőbe csak egy hatjegyű kód segítségével lehet bemenni. Szóval vagy az egyik munkatársam szórakozik velem, vagy valaki kijátszotta a bank rendszerét és simán megtudta a kódot, ahogyan a biztonsági kamera felvételeihez is hozzáfért.

– Nem hiszem, hogy a munkatársaid közül lenne valaki – rázta meg a fejét. – Ők nem tudnak rólam, igaz?

– Nem – vágtam rá azonnal. – Rólad egyedül Haenul és a családom tud, de ők kizárva.

– Ez kezd egyre izgalmasabb és érdekesebb lenni – tette le a kezébe adott papírt, majd felém fordult, de én csak magam elé bámultam és azon agyaltam, hogy mégis ki a fene lehet ez a titokzatos illető.

– Félek – szólaltam meg és éreztem, hogy torkomban hatalmas gombóc nő. – Tudja hol dolgozom, tudja hol lakom, mindent tud rólam, Jungkook. Követ, sehol sem vagyok biztonságban, mert bármelyik pillanatban berúghatja a bejárati ajtót és rám támadhat, ahogyan azt egyszer meg is kísérelte már. – tört ki belőlem minden félelmem, mondandóm végére pedig még a könnyeim is utat törtek maguknak. 

– De amíg itt vagyok melletted, addig nem eshet bajod – lépett oda hozzám és arcomat a két tenyere közé vette, ahogyan az a rólunk készült lesifotókon is történt.

– És ha nem leszel itt? Nem lehetsz itt mindig mellettem, mert van munkád és... és... – motyogtam, miközben azon voltam, hogy levegő után kapkodjak, mert kezdtem azt érezni, hogy mindjárt megfulladok.

– Tanítsalak meg az önvédelemre? – kérdezte, mire megráztam a fejemet.

– Én még egy póknak sem tudok ártani, nemhogy egy embernek – vágtam rá azonnal, ezzel sikeresen elértem, hogy eleresszen egy apró mosolyt.

– Lőni esetleg?

– Nem! Soha életemben nem fogok fegyverhez érni, egyszerűen kiráz tőlük a hideg. 

– Hát, igazából sok féle tárggyal tudsz védekezni, de ha azt mondod, hogy nem tudnál egyetlen embernek sem ártani, akkor sajnos nem tudom – húzta el a száját, de látszott rajta, hogy még erősen agyal a lehetséges opciókon.

– Nem, nem akarok senkinek sem ártani, még csak véletlenül sem.

– Értem – mosolyodott el, viszont volt valami sumákság a mosolyában, amit nem tudtam hova tenni, ezért muszáj volt rákérdezzek.

– Most mi az? Miért mosolyogsz ilyen sejtelmesen? – biccentettem oldalra a fejemet.

– Aranyos vagy, ennyi az egész – vonta meg a vállait. – És hát nem sok embert ismerek, aki inkább védtelen marad és nem védi meg magát. Pedig én szívesen megtanítanálak pár dologra, mert az igaz, hogy nem tudok majd minden este itt lenni veled.

– Pisztolyhoz akkor sem fogok érni – ráztam meg a fejemet és már csak a gondolatától is kirázott a hideg. 

– Az önvédelemhez nem kell pisztoly. 

– Jó, talán az önvédelemben benne vagyok – motyogtam, bár még én sem döntöttem el száz százalékosan, hogy mit is szeretnék pontosan. – Mondjuk elnézve a sebeidet, lehet várnunk kellene még pár napot.

– A fenébe, pedig én most rögtön kezdeni akartam – villantotta ki fogait, majd a derekamnál fogva közelebb húzott magához, bár eddig sem volt nagy távolság közöttünk. – Holnap sajnos már mennem kell dolgozni, de ha minden jól alakul, akkor szerdán este már szabad leszek.

– Értem – döntöttem homlokomat a mellkasának és sóhajtottam egy hatalmasat, mert egyáltalán nem akartam, hogy visszamenjen oda. Hát múltkor is milyen állapotban esett be hozzám? Még el is ájult, így félek, hogy egyszer nagyobb probléma is történhet, amivel nem tudnék egyedül és mentősök nélkül megküzdeni. – Kérlek nagyon vigyázz magadra!

– Én mindig vigyázok – válaszolta, mire összeráncolt szemöldökökkel hajoltam el tőle, hogy szemeibe nézhessek. 

– Hát, a szombati esetből nem ezt szűrtem le. 

– A szombati eset más volt... – vonta meg a vállait. – Na, de együk meg azt a pizzát, mert már én is éhes lettem.

– Ó, basszus teljesen kiment a fejemből – húztam el a számot, viszont mielőtt még elléphettem volna tőle, ő a derekamnál fogva visszafogott és nemes egyszerűséggel megcsókolt.

Természetesen azonnal visszacsókoltam, mert ma utoljára reggel búcsúzott el tőlem félálomban egy szájra puszival, aminél azért többre vágytam. Viszont a képek és a rövid üzenet annyira felkavart, hogy majdnem pánikrohamot kaptam, így esélyem sem volt megcsókolni őt. Ezután szerencsére fokozatosan kezdtem lenyugodni és az étvágyamat is visszanyertem, ami a gyomorgörcstől egy időre megszűnt. Nem hoztuk fel a borítékos témát, Jungkook szó nélkül tette be a többi közé, én pedig hálás voltam neki, mert még hozzáérni sem akartam. 

Örülök, hogy ma este itt lesz velem, mert egyedül szerintem a szobám sarkába kuporogva ücsörögnék egész éjszaka, az egyik konyhakésemet szorongatva. Tényleg át kellene fontoljam az ajánlatát, mert ha ő nem lesz velem, akkor eléggé kiszolgáltatott vagyok és konkrétan egy élő célpont, akit még egy nő is simán lenyomna, ha akarna. A fegyver kilőve, de abból nem lenne semmi baj, ha önvédelmet tanulnék, nemde?