Egész délután az ebédlőasztalnál ültem és a bejárati ajtót bámultam. Arra vártam, hogy Jungkook végre megjelenjen, én pedig szinte azonnal letámadjam és annyi kérdést tegyek fel neki, amennyi hirtelen csak eszembe jut. Azt hittem, hogy még ma eljön hozzám, viszont úgy tűnt, ez nem fog megtörténni, mert még este kilenckor sem volt sehol. Kezdtem feladni, de úgy voltam vele, hogy a tíz órát még megvárom, mert múltkor is akkortájt jelent meg. 

Pontban tízkor kopogtak is a bejárati ajtómon, mire azonnal felpattantam a székről, amin az egész délutánomat töltöttem és a hang irányába indultam. Viszont még mielőtt elfordítottam volna a kulcsot, ledermedtem és igazából csak ekkor gondoltam át, hogy mi van, ha nem is Jungkook áll az ajtóban.

– Ki az? – kérdeztem meg végül, mielőtt még bármit csinálhattam volna. 

– Én vagyok az, Jungkook – érkezett a válasz az ajtó túloldaláról, mire fellélegeztem és már ki is tártam azt. Arra viszont egyáltalán nem számítottam, hogy Jungkook lábai felmondják a szolgálatot és abban a pillanatban a földre zuhan.

– Úristen, Jungkook! – guggoltam le azonnal mellé, de ő meg sem moccant. 

A hátára fordítottam és csak ekkor pillantottam meg, hogy az arcát az eddigieknél is jobban elintézték. A jobb szeme teljesen feldagadt, az ajkai véreztek és mindenhol lila és zöld foltok voltak. A szám elé kaptam a kezeimet és pár másodpercre teljesen ledöbbentem, egyszerűen megmozdulni sem tudtam. Csak ekkor csapott fejbe a tudat, hogy Jungkook nincs magánál, viszont miután leellenőriztem a pulzusát, hatalmas kő esett le a szívemről, mert éreztem, szóval ezek szerint csak elájult. 

Nagy nehezen elszenvedtem a szobámig és úgy voltam vele, hogy majd én ellátom a sebeit. Először kórházba akartam vinni, de eszembe jutott, hogy Jungkook illegális dolgokban van benne, így nem lett volna okos döntés. Plusz az apjával való találkozásom óta még nagyobb hülyeségnek tartottam volna kórházba vinni, így igyekeztem az elsősegélynyújtáson szerzett tudásomba kapaszkodni. Lefektettem az ágyamra, majd levettem róla a fekete pulcsiját és a pólóját is, mert volt egy olyan érzésem, hogy nem csak a fejét látták el ma rendesen. 

Szemeim hatalmasra tágultak, mert eddig még egyszer sem láttam a fedetlen felső testét és nem számítottam rá, hogy ezzel fogom szembetalálni magam. Volt egy fegyvert ábrázoló tetkója a csípője bal oldalán, de erre nem is tudtam olyan sokáig összpontosítani, mert nem túlzok, ha azt mondom, hogy az egész felső teste tele volt sebekkel és hegekkel. Voltak újabb és már múlandó állapotban lévő ütésnyomai is, de több maradandó is, ami vagy vágás volt vagy pedig égésnyom. Teljesen lesokkolódtam és tátott szájjal futottam végig szemeimmel újra és újra az eddig jól elrejtett nyomokat. Még csak belegondolni is borzasztó volt, ugyanis biztos vagyok benne, hogy nagyon sokat szenvedett miattuk. 

Lefertőtlenítettem az összes ma szerzett sebét, majd a mellkasán lévőket be is kötöttem, mert nem akartam, hogy a pólóját még jobban összevérezze. Még jó, hogy nem fehér pólókat hord, mert akkor dobhatná is ki azokat a szemetesbe. Sóhajtottam egy hatalmasat, amikor végeztem, de úgy döntöttem, hogy nem szenvedem vissza rá a pólóját, hanem inkább megvárom, amíg felkel. 

Leültem az ágyra  és fejét az ölembe csúsztattam, miközben az arcát tanulmányoztam. Most olyan ártatlan arcot vágott, mintha minden rendben lenne az életével. De ahogy telik az idő és egyre több időt töltök el vele, úgy érzem, hogy az én életem az övéhez képest semmi. Sokkal több mindent szeretnék megtudni róla, mert most még kíváncsibb lettem, mint voltam. Reménykedtem benne, hogy minél hamarabb felkel és nem kell egész éjszaka ébren legyek, mert nem aludtam sokat az éjjel. 

– Úgy érzem, hogy a mai verésed fő oka én voltam – suttogtam egy szomorú mosoly kíséretében. – Ez miatt pedig nagyon rosszul érzem magam. Sajnálom, nem gondoltam át, amikor odamentem. Egyszerűen csak elpattant bennem valami és nem gondoltam bele a következményekre. 

Behunytam a szemeimet és sóhajtottam egy hatalmasat, mert Jungkook még mindig mozdulatlanul feküdt az ölemben. Gyengéden végigsimítottam hüvelyujjammal az arca azon részén, ahol egyetlen seb sem volt, ugyanis semmiféleképpen nem akartam neki fájdalmat okozni. Nagyon helyes volt még így is, komolyan mondom, ha nem ilyen helyzetben lennénk most, akkor azt mondanám, hogy még szexivé is teszi valamilyen szinten a sok seb. Amúgy meg a tetkója is nagyon tetszik, hiába nem vagyok oda a fegyverekért.

– Jimin? – suttogta Jungkook, mire azonnal kinyitottam a szemeimet és nagyokat pislogva próbáltam realizálni, hogy mi is van. Sikerült elszundítsak, miközben kezem még mindig Jungkook arcán pihent. 

– Jungkook, szia – mosolyodtam el, majd gyorsan elkaptam arcától a kezemet és zavartan magam mellé ejtettem. 

– Mi... mi történt? – kérdezte, viszont amikor megpróbált felülni, felszisszent és inkább visszadőlt a lábaimra. 

– Elájultál a bejárati ajtómban, én pedig elláttam a sebeidet, amíg nem voltál magadnál – mondtam, mire bólintott egy aprót és nyelt egyet. 

– Nagyon ronda vagyok? – kérdezte egy csábos félmosoly kíséretében, mire azonnal megráztam a fejemet és közöltem vele, hogy nem. – Akkor jó.

– Miattam vertek meg? – simítottam ki az arcába került tincseit, mire felpillantott rám, mert eddig csak maga elé bámult.

– Nem – mondta, viszont tisztában voltam azzal, hogy hazudik. – Jó, lényegében igen, de nem baj, mert már megszoktam és nem komoly.

– Nem komoly? Elájultál, Jungkook! Szerintem ez nagyon is komoly! Na, meg azért elnézve a testedet, nem gondolnám, hogy minden okés lenne. – ráztam meg a fejemet. – Az apád a főnököd, igaz?

– Ja – bólintott egyet. – Nem akartam, hogy találkozz vele.

– Sajnálom, hogy odamentem, nem szabadott volna és nagyon rosszul érzem magam miatta – pillantottam el oldalra, mert egyszerűen képtelen vagyok ilyen sokáig szemezni vele.

– Mindegy, legalább láttalak és tudattad velem, hogy te is látni akarsz még engem – simított végig az alkaromon, egészen addig, amíg arcán pihenő kezemhez nem ért. – Nagyon fasz voltam múltkor és talán olyanokat is a fejedhez vágtam, amiket nem gondoltam komolyan. Én csak meg akarlak védeni téged, de fogalmam sincs, hogy hogyan kellene.

– Megvédeni az apádtól? – kérdeztem, mire bólintott egyet. 

– Tőle is és a munkatársaimtól is.

– Miért a munkatársaid is fegyverekkel járkálnak és fenyegetőznek? 

– Valami olyasmi – vonta meg a vállait egy hatalmas sóhajtás kíséretében.

– Most már tényleg teljesen belezavarodtam a titkaidba – nevettem fel kínosan.

– Hidd el, hogy néha még én is ezt teszem, hiába a saját titkaimról van szó – eresztett el egy szomorú mosolyt. – Nem értem, hogy miért vagy még mindig ilyen jó hozzám.

– Ezt szerintem egyszer már tisztáztuk – kaptam el hirtelen kezemet az arcáról, mert megfogadtam magamnak, hogy nem fogok rá nyomulni, ugyanis ő a szemeimbe mondta, hogy köztünk soha nem lesz több, mint barátság. – Kérsz inni vagy nem vagy éhes? 

– Nem, így most jó – hunyta be a szemeit, mire hümmögtem egy aprót és én is hasonlóan tettem. – Tudod, alig bírtam ki, hogy ne hívjalak fel már a történtek másnapján.

– Akkor miért nem hívtál?

– Mert megfogadtam, hogy soha többet nem kereslek, mert az lesz a legjobb neked – eresztett ki egy jó nagy adag levegőt, amit eddig benntartott.

– És most mégis az ölemben fekszel – nyitottam ki a szemeimet, így Jungkook csillogó szempárjával találtam szembe magamat.

– Valahogy mindig nálad kötök ki – villantotta ki magát. – Azt sem tudom, hogy hogyan jutottam el hozzád, miután végeztem apámnál.

– Örülök, hogy valahogyan eljutottál ide és nem az egyik sikátor szélén estél össze.

– Hát, igen, annak én is örülök – értett egyet velem.

Eleresztettem egy szomorú mosolyt, mire Jungkook viszonozta apró gesztusomat. A következő percekben olyan volt, mintha kettőnkön kívül minden megszűnt volna, egyszerűen akkor sem lettem volna képes elnézni róla, ha fizetnek érte és úgy tűnt, hogy az ölemben fekvő is hasonló véleményen van. Durva, de most egyáltalán nem éreztem magam kínosan, sőt valamilyen szinten örültem is neki, hogy méregeti az arcomat. Már éppen szólásra nyitottam a számat, hogy megkérdezzem, meddig akarjuk még egymást bámulni, amikor is fogta magát és végigsimított arcom jobb oldalán. Nagyokat pislogva néztem rá, miközben éreztem, hogy arcom vörösödni kezd és hirtelen, mintha a fűtést is felcsavarták volna.

– Hiába akarom magamat távol tartani tőled, egyszerűen nem megy – suttogta, én pedig bólintottam egy alig észre vehetőt, ugyanis nem igazán tudtam hova tenni hirtelen gyengédségét.

– Miért? – suttogtam, de ahelyett, hogy bármit mondott volna, felült és szembe fordult velem. Látszott rajta, hogy fájt neki a hirtelen póz változtatás, de arcáról hamar eltűntek a fájdalom jelei.

– Mert... mert rohadtul meg akarlak csókolni megint – hajolt egészen közel hozzám, így ha akartam volna, akkor könnyen megcsókolhattam volna, de annyira le voltam döbbenve, hogy köpni-nyelni nem tudtam.

– Azt mondtad, hogy köztünk soha nem lesz több, mint barátság – emlékeztettem múltkori mondatára, amivel akkora kést döfött a szívembe, hogy nagyjából egy hétig teljesen offos voltam.

– Azt csak azért mondtam, hogy távol tartsalak magamtól, de úgy érzem, hogy teljesen felesleges valami olyan ellen harcolni, amit mindketten pontosan ugyanannyira akarunk – simított végig alsó ajkamon, mire nyeltem egyet és lesütöttem a szemeimet, mert hát mindenre számítottam, csak erre nem. – Csak annyira féltelek, baszki – sóhajtott fel és még hangja is megremegett.

– Én választottam ezt az utat, szóval ha valami történik velem, az csak is az én hibám lesz.

– Ez nem igaz. Ha történik veled valami, az az én hibám lesz és soha nem fogom magamnak megbocsátani. – állt továbbra is ellen nekem, én pedig már teljesen elveszítettem a fonalat, mert az előbb azt hiszem, bevallotta, hogy ő is akar engem, nem csak én őt. – De azt hiszem, hogy vállalom a kockázatot és innentől kezdve megvédelek mindentől is.

És megcsókolt. Jungkook önszántából tapadt másodjára is ajkaimra, viszont most korántsem elégedett meg csupán egy apró puszival. Szinte azonnal megmozdította párnáit, én pedig összekulcsoltam ujjaimat a tarkójánál, de nem mertem visszacsókolni, mert a száját is rendesen elrendezték. Nem akartam, hogy fájjon neki, ezért én semmit sem csináltam. Elhajolt tőlem és összeráncolta a szemöldökeit, mire az alsó ajkára simítottam a hüvelykujjamat és beharaptam a sajátomat.

– Nem fáj? – kérdeztem tőle, mire azonnal megrázta a fejét.

– Ezzel most ne törődj, inkább csókolj végre meg – simított végig az alkaromon, én pedig eleresztettem egy apró mosolyt és bólintottam egy aprót.

Amikor ismét megszűnt közöttünk a távolság, eleresztettem egy halkabb nyögést, ugyanis nem gondoltam volna, hogy valaha még érezni fogom puha ajkait. Egy hete a fejemhez vágta, hogy egyáltalán nem tetszek neki és nem vagyok az esete, viszont most meg másodjára is megcsókolt. Nem tudok rajta kiigazodni, de ezek szerint csak azért mondta azokat a dolgokat, hogy ellökjön magától. De hát sajnos igaza van, minek valami olyan ellen harcolni, amit mindketten ugyanannyira akarunk?

Az ajkaink olyan szinkronban mozogtak, mintha nem ez lett volna az első alkalom, hogy rendesen csókolózunk. Egyszerűen nem akartam, hogy vége legyen, mert féltem, hogy Jungkook meggondolja magát és megint elmegy. Nagyon reméltem, hogy most már abbahagyja ezt a folytonos menekülését, mert egyszer utána fogok menni és az utcán csinálok jelenetet.

– Eszünk valamit? Megéheztem. – mondta Jungkook, miután elhajolt tőlem, én pedig már fel is pattantam az ágyról, mert amúgy már én is bekaptam volna valamit.

– Itt a pólód – nyújtottam át neki az ágy végébe száműzött ruhadarabot, amit egy apró mosoly kíséretében át is vett tőlem.

– Köszönöm – mondta, majd nagy nehezen feltápászkodott ő is az ágyról és megindult a konyha felé.

Sajnáltam, de sajnos nem tudtam mit tenni ellene. A tőlem telhetőt megtettem, lefertőtlenítettem a sebeket és amelyiket kellett azt be is kötöttem, most viszont egyelőre annyit tehetünk, hogy várunk. Remélem, hogy a holnapi napot nálam tölti és nem siet sehova, bár azt sem bánnám, ha hétfőn is nálam lenne. Nem akartam, hogy visszamenjen a munkahelyére, mert borzasztó állapotban van és ki tudja, mikor gondol egyet az apja és veri meg ismét.