Szerintem életem egyik legjobb ötlete volt az, hogy egy hetet a családommal töltsek. Nagyon jó hatással voltak rám, de tényleg és ezt egyáltalán nem gondoltam volna. Elvonták a figyelmemet és úgy éreztem szerdára, hogy már egyáltalán nincsen szükségem Jungkookra. Nagyon sokat beszélgettem kettesben anyával és rengeteg kapcsolatáról mesélt, amiben a fiúk pontosan olyanok voltak, mint Jungkook. Eunbi is mesélt az előző kapcsolatáról, ami az egyetemének köszönhetően Japánban volt, de nem tartott sokáig, mert a srác teljesen becsicskult és irányításmániás lett. Szóval igen, sokat segítettek nekem, viszont csütörtök este az eddigi igyekezeteink mondhatni teljesen feleslegesek voltak.

Miután végeztem a fürdéssel egy nem fogadott hívással találtam szembe magamat. Ezzel nem is lett volna nagy problémám, csak hát Jungkook neve virított a képernyőmön. Természetesen visszahívtam és rettenetesen megörültem, amiért felhívott. Rögtön úgy éreztem, hogy meg akarja velem beszélni a dolgokat, én pedig kész lettem volna mindent eldobva vezetni két órát Szöulba, csak azért, hogy találkozzunk. De nem vette fel, sőt még ki sem csengett a telefonja, ez miatt pedig minden reményen elszállt.

Eunjival aznapra filmezést terveztünk estére, de nem tudtam száz százalékban ott lenni, mert úgy éreztem, hogy egy nagy lehetőséget halasztottam el, amiért nem fogadtam Jungkook hívását. Mi van, ha vészhelyzet miatt hívott? Mi van, ha azért hívott, mert bajban van és csak én tudtam volna neki segíteni? Nagyon szarul éreztem ez miatt magamat és mondhatni szarabbul voltam, mint pénteken, amikor faképnél hagyott.

Szombat délelőtt indultam haza, mert rendet akartam rakni otthon, ugyanis az utóbbi időben elhanyagoltam a háztartást. Nem voltam jó passzban, de igyekeztem a családom előtt megjátszani magam, mert nem akartam, hogy aggódjanak értem. Amint beültem a kocsimba és elhajtottam az utcából, amit eddig mindig vidáman hagytam el, kitört belőlem a sírás. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy egészen Szöulig sírtam. Homályos látásom miatt nem láttam rendesen az utat, a fejem is fájt, miután pedig többször is felhívtam Jungkookot – természetesen sikertelenül –, még jobban bűntudatom lett és aggódni kezdtem érte. Olyan volt, mintha az elmúlt napok nem is történtek volna meg. Mintha a családom egy picit sem segített volna nekem, pedig erről szó sem volt!

Csak ültem az autómban és bámultam a bejárati ajtómat órákon keresztül, mert egyszerűen nem vitt rá a lélek arra, hogy bemenjek oda. Jungkook nélkül nem is szerettem "itthon" lenni, mert minden olyan üres volt. Akkor vettem észre, hogy van valami a bejárati ajtóm előtt, amikor nagy nehezen kiszálltam a kocsiból. Sóhajtottam egy hatalmasat és megtöröltem a szemeimet, majd lehajoltam a fehér borítékért, ami ki tudja, hogy mióta pihen a lábtörlőmön. Nagyokat pislogva vettem ki a fényképeket a már megszokott csomagolásukból és szemeim szinte azonnal hatalmasra tágultak. Jungkook volt a képeken, méghozzá a romos épület előtt, ahova már többször is elvittem. Csakhogy most nem egyedül volt, hanem három fekete ruhás fickóval, akiket biztosan láttam már valahol, de hirtelen nem ugrott be, hogy mégis honnan. Legelőször a bankrablók jutottak eszembe, de ezt az ötletet azonnal el is vetettem, mert Jungkook nem lehet egy a bankrablók közül.

– A rohadt életbe – szorítottam ökölbe a kezeimet és ahelyett, hogy a házamba mentem volna, visszarohantam a kocsimhoz.

Az anyósülésre dobáltam a fotókat, majd miután bekötöttem magamat, a lehető leggyorsabban kikanyarodtam a házam elől és megindultam a képeken szereplő romos épület felé. Ott kell lennie Jungkooknak és csak reménykedni tudtam abban, hogy minden rendben van vele. A képen egyébként egyik srác sem vágott túl vidám fejet, szóval nem hinném, hogy önszántukból mentek oda.

Tenyereim izzadtak, levegőt is nehezemre esett venni, de semmi pénzért nem akartam visszafordulni, mert már eltökéltem magam, miszerint mindenképp beszélni fogok Jungkookkal. Tudom, hogy ő nem tenni meg az első lépést, én viszont egyszerűen képtelen lettem volna többet várni rá. Ha nem is lehetünk együtt, mint egy pár, attól még szeretnék a közelében lenni. Azt akarom, hogy legyen mellettem, töltse velem a szabadidejét, védjen meg és értsen meg, ahogy eddig is tette. Egyszerűen nem lökhet el magától, mert... mert azt nem bírnám.

Leparkoltam a romos épület tizenhármassal jelölt sötétbarna vaskapuja előtt, ahol már többször is leparkoltam. Vettem egy hatalmas levegőt és magam mögé pillantottam, mert a hely egyszerűen hátborzongató volt. Mint valami gettó, de komolyan. Amikor Jungkookkal voltam itt, akkor legalább nem voltam egyedül és tisztában voltam azzal, hogy ő mindenképp megvéde engem. Most viszont magamra vagyok utalva és a legjobb, amit tehetek, hogy imádkozok.

A szívem a torkomban dobogott, de végül kimásztam a kocsimból és a taszító kinézetű vaskapuhoz sétáltam. Nem tudtam, hogy érne-e valamit, ha bekopognék, ezért először csak megpróbáltam simán benyitni. Sajnos nem jártam sikerrel, mert a kapu meg sem mozdult, ezért hátráltam párat és idegesen a hajamba túrtam.

– Jungkook! – kiáltottam el magamat, mert jobb ötlet nem jutott eszembe. – Jungkook, itt vagy?

Ezt szerintem még vagy hatszor megismételtem, amikor végre kivágódott a vaskapu és Jungkook jelent meg. Először rettenetesen megörültem neki, mert nem volt semmi baja és teljesen egészségesnek tűnt, viszont miután megláttam arckifejezését, még levegőt is elfelejtettem venni.

– Mit keresel itt? – sietett oda hozzám. Látszott rajta, hogy fél és valami rendesen felzaklatta. Mielőtt viszont bármit mondhattam volna, ismét megszólalt, engem még jobban megzavarva. – Azonnal el kell menned innen, jó? Majd utánad megyek, ha lehetséges, de most nagyon nem az. Kérlek szépen menj innen. Egyáltalán miért jöttél ide? – fogta közre két tenyerével az arcomat, amitől még jobban megijedtem.

– D...de... – motyogtam, viszont még esélyt sem kaptam arra, hogy bármi értelmeset is kinyögjek.

– Istenem, életed legrosszabb döntése volt az, hogy most idejöttél. Pont ettől akartalak megvédeni, érted? – lépett el tőlem és a kocsim felé kezdett terelni.

– Mi a fene folyik itt? – néztem rá értetlenül.

Megijesztett, mert még egyszer sem láttam ilyen zaklatottnak. Komolyan mondom, hogy rettegett, ezért jobbnak láttam, ha tényleg elhúzok onnan, mert ha Jungkook fél, akkor nekem is kell.

Ismét kivágódott a barna vaskapu, mire mindketten a hang irányába fordultunk. Szembe találtam magam egy középkorú férfival, akiről még akkor is megállapítottam volna, hogy Jungkook rokona, ha nem miatta jöttem volna ide. Mi a fene történik itt? Ki ez és Jungkook miért kezdett el egész testéből reszketni, amint meglátta?

– Ó, szóval te vagy az a titokzatos férfi, aki miatt a fiam nem ér rá dolgozni – fonta össze karjait mellkasa előtt, miközben odasétált hozzánk.

Fia? Ő Jungkook apja? Ezek szerint ő lenne Jungkook főnöke is? Mi van? Annyi kérdésem volt és úgy éreztem, hogyha ezekre nem kapok választ, akkor meg fogok őrülni. Most viszont koránt sem voltunk olyan helyzetben.

– Úgy is menni készül, nem lényeg – szólalt meg Jungkook reszketeg hangon.

– Hogy hívnak? – kérdezte a férfi. Tudtam, hogy nem árulhatom el az igazi nevemet, ezért kinyögtem az első koreai keresztnevet, ami eszembe jutott.

– Haechan – nyújtottam felé a kezemet, ugyanis nem akartam udvariatlan lenni. – Min Haechan!

– Én pedig Jungkook apja vagyok, de szerintem erre már te is rájöttél – villantotta ki a fogait, viszont az ő nevét nem árulta el. – Tudod, merész döntés volt egyedül el gyere ide. Ez egy veszélyes környék és ne haragudj meg, nem bántásból mondom, de te nem úgy nézel ki, mint aki meg tudná magát védeni.

– Igen, nagyon meggondolatlanul cselekedett, de már megy is! – nézett rám Jungkook mindentudóan, én pedig bólintottam egyet, mert eszem ágában sem volt ellene szegülni.

– Jobban tenné, ha többet még csak a környékre sem jönne, merthát... – húzta oldalra a fekete zakóját, így szembe találtam magam egy fegyverrel. Egy kibebaszott pisztoly volt Jungkook apjának a zsebében.

Nyeltem egy hatalmasat és azonnal a bankrablás jutott eszembe. Bólintottam még egyet, majd azonnal beszálltam a kocsiba. Annyira remegtek a kezeim, hogy többszöri próbálkozásra sikerült csak bedugjam a kulcsot a helyére. Egy utolsó pillantást vetettem Jungkook felé, aki még mindig félt és úgy be volt feszülve, hogy attól féltem elájul.

Muszáj volt félreálljak, miután már több utcányira voltam a gettótól. Fejemet a kormánynak döntöttem és a számon fújtam ki a levegőt, mert egyszerűen a fulladás közelében voltam. Nem tudtam feldolgozni az elmúlt percek történéseit, mert annyira gyorsan történt minden. Ha jól értelmezem, akkor ez a férfi az apja, aki egyben főnöke is. Ebből meg az következik, hogy Jungkook apja veri a fiát és még fegyvere is van. Egyszerűen elegem van a fegyverekből, ijesztőek és túl nagy hatalmuk van.

Nem tudom, hogy mibe keveredett Jungkook, de most azonnal beszélni akarok vele. Válaszokat akarok és végre azt, hogy őszinte legyen hozzám. Remélem, hogy nem fog ezért is verést kapni, mert én voltam a hibás és meggondolatlan. Nem kellett volna odamenjek, nem kellett volna belekeveredjek ebbe az egészbe. Inkább meg kellett volna várjam, amíg Jungkook keres. A pillanat heve elragadott, ez miatt mentem a romos épületek közé. Na, meg azért is, mert hiányzott már. De vajon megérte látni? Megért ennyit az a pár perc, amíg ismét együtt voltunk és még hozzám is ért?