- Hoztam neked valamit - fordult felém, amikor már az ebédlőben voltunk.

Muszáj volt leüljek, mert nagyon szédültem és csak ekkor éreztem úgy igazán, hogy megártott a pezsgő. Amúgy sem bírom túl jól a pezsgőt, mert másnap a buborék miatt rettenetesen szokott fájni a fejem. Most viszont nem volt más, én pedig inni akartam, így vállaltam a kockázatot, miszerint a szombati napomat ágyban fogom tölteni. Jungkook mellettem állt és átnyújtott nekem egy kis dobozt, ami fehér színű volt fekete dísszel.

Vettem egy mély levegőt, de átvettem tőle a dobozkát, amit kitartóan nyújtott felém. Ismét közölni akartam vele, hogy hiába vett nekem telefont és most valami apróságot is, attól még haragszom rá és rosszul esik, amikor csak gondol egyet és eltűnik.

Egy kulcstartóval találtam szembe magam, amire rá volt csicsás betűkkel írva a nevem. Aranyból volt, így ismét összeszorult a gyomrom, mert ezek szerint megint sokat költött rám. Sokat költ rám, kedveskedik nekem és bókol is, de mégsem őszinte hozzám és nem akarja, hogy barátságnál több legyen közöttünk. Egyszerűen nem tudok kiigazodni rajta és ez kezd az agyamra menni már.

- Jungkook... - motyogtam, miközben végigsimítottam a kulcstartóba vésett nevemre. - Mondtam már, hogy nem kell ilyen sokat költened rám. Nekem az is teljesen elég, hogy támogatsz, velem vagy és nem hazudozol.

- Nem tetszik? - húzta el a száját.

- De! Nagyon tetszik és nagyon szépen köszönöm, de sokkal jobban örülnék, ha inkább nem tárgyi ajándékokat adnál nekem.

- Hanem? Akkor miket? - nézett rám értetlenül, mire megvontam a vállaimat, mert nem akartam kimondani, hogy pontosan mire gondoltam.

- Nem tudom. Mondjuk magyarázatot, hogy merre voltál és őszinteséget.

- Dolgozni voltam - válaszolta azonnal. - A főnököm ilyenkor nem enged telefon közelbe, ezért sem tudtam neked írni és a hívásod sem fogadni. Sajnálom, de amíg ebből élek, addig nem tudok elszakadni tőle.

- Túl sokat ittam ahhoz, hogy ilyen komoly és bőbeszédű társalgást lefolytassunk, szóval szerintem térjünk erre majd vissza holnap. Csak le akarok feküdni az ágyamra, mer jelenleg belőled hármat látok és az egyik Jungkooknak még sebesebb az arca, mint amilyen hétfőn volt.

- Sajnos ezt nem csak beképzeled - húzta el a száját, mire azonnal felpattantam a székről, amin eddig ültem és odaléptem elé.

Állánál fogva húztam egészen közel magamhoz, mert a látásom sajnos tényleg nem volt annyira megbízható, mint szokott lenni. Most már nem csak zúzódások voltak az arcán, hanem lilás és kékes foltok, ezért muszáj volt a szám elé kapnom a kezemet. Baszki, az előző sérülései ezekhez képest semmik voltak.

- Mi a szar, Jungkook... - akadtam ki teljesen és azt kívántam, hogy bárcsak észre sem vettem volna a sebeit, mert tuti egész este ezen fog kattogni az agyam. - Ugye... ugye nem miattam?

- Nem egészen - motyogta, mire erősebben szorítottam meg Jungkook állát, mert tisztában voltam vele, hogy nem teljesen mond igazat. - Jó, lényegében miattad is, de visszaszóltam valamit, ami nem tetszett neki, ezért kaptam pár öklöst. Nem vészes, volt ez már durvább is. - próbálta beállítani az egészet úgy, mintha tényleg semmiségről beszélnénk.

- Hát, nem tudom, hogy a te szótáradban mit jelenet a nem veszés, de az enyémben ez a szöges ellentéte annak. Megvertek, a sérüléseid nem fognak egyhamar eltűnni, szóval simán elmehetnénk a rendőrségre és feljelenthetnénk a kibaszott főnöködet, amiért ilyen szadista állat! - keltem ki teljesen magamból, mérgemből még egyet dobbantottam is, mint valami öt éves a bolt közepén.

- Én hibáztam, ezért vert meg. A rendőrséget meg nem kell belevonni ebbe, tudok magamra vigyázni.

- Jó, akkor majd hétfőn én is megkérem a főnökömet, hogy kézfogás helyett keverjen már le nekem egyet - forgattam meg a szemeimet és el is léptem tőle, mert kezdett kurvára felidegesíteni.

Megragadta a csuklómat, mikor már a szobám felé tartottam és szembe fordított magával. Beharapta alsó ajkát és oldalra biccentette a fejét, ezzel sikeresen felélesztve a hasamban pihenő pillangókat. Nyeltem egy nagyot, mert továbbra sem engedett szorításán, nekem pedig automatikusan az első csókunk jutott eszembe, amit nagyon meg szerettem volna ismételni, akár itt és most.

- Miért aggódsz értem ennyire? - kérdezte, én pedig nem tehetek róla, de elnevettem magam.

- Ezt most komolyan kérdezed?

- Hát, ja - motyogta összeráncolt szemöldökökkel. Most komolyan azt akarja nekem beadni, hogy tulajdonképpen nem esett még le neki, hogy rohadtul bejön és nem akarom, hogy bármi baja essen? Ennyire vak azért még ő sem lehet, főleg a hétfő esti incidensük után. - Mármint értem még a szüleim sem aggódtak kiskoromban, egészen idáig egyetlen ember sem, szóval nem értem, hogy téged miért érdekel ennyire a biztonságom.

- Talán azért, mert fontos vagy nekem.

- Fontos? - kérdezett vissza, mire sóhajtottam egy hatalmasat és megforgattam a szemeimet.

- Most úgy csinálsz, mintha ezt eddig nem tudtad volna.

- Nem tudtam - mondta és tényleg látszott rajta, hogy komolyan gondolja.

- Hát, bocsánat, de akkor jó hülye vagy - paskoltam meg a mellkasát, majd elléptem tőle és másodjára is megkíséreltem a szobámba jutni.

- Komolyan fontos vagyok neked? - sietett utánam a szobámba.

Nyöszörögve terültem el az ágyamon, miközben Jungkook még vagy hatszor feltette nekem ezt a kérdést. Kezdett ismét az agyamra menni, mint amikor azzal basztatott, hogy ne zárjam be a szobám ajtaját és ennek érdekében még a kulcsát is elcsórta tőlem. Felültem az ágyon és szájára tapasztottam mindkét kezemet, mert úgy voltam vele, hogyha még egyszer felteszi nekem ezt a kérdést, akkor fejbe csapom a kulcscsomómmal, ahogyan azt a ház előtt is kellett volna.

- Igen, fontos vagy nekem, Jungkook. Nem véletlenül hívlak át mindig hozzám és akarom, hogy együtt töltsük az estéket. Élvezem a társaságod, úgy érzem, hogy jó hatással vagy rám és... - sütöttem le a szemeimet, mert csak ekkor tudatosult bennem, milyen kevés hely is van közöttünk.

- És? - pislogott nagyokat, miközben még mindig száján volt a két tenyerem.

- És ismét szeretném, hogy megcsókolj - mondtam, mielőtt még átgondolhattam volna a szavak súlyát.

Rendesen meglephettem, mert nyelt egy nagyot és pár pillanatig szótlanul ült, engem nézve. Elvettem a tenyereimet a szájától és hanyagul az ölembe ejtettem azokat, miközben arra vártam, hogy végre mondjon valamit. Látszott rajta, hogy nagy vitát vív magában, engem pedig csak egy hajszál választott el attól, nehogy ismét rávessem magam, ahogyan az hétfőn, a konyhakövön is történt.

- Nem szabadott volna elsőre sem megcsókoljalak - motyogta. Hát, nem ilyen válaszra számítottam. - Sajnálom, megint csak ezt tudom elmondani, de nem akarlak bajba sodorni. Az úgy oké, hogy engem vernek, mert én már megszoktam, ezzel együtt nőttem fel, de te? Ha egy újjal is hozzád érnének, magamat hibáztatnám és egyszerűen nem! Nem teszlek ki akkora veszélynek, hogy esetleg az életbe is kerüljön.

- De... - próbáltam valami jó érvet találni, de sajnos agyam annyira nem akart együtt dolgozni velem, hogy egyszerűen semmi sem jutott eszembe.

- Hidd el, hogy én is nagyon szeretném, ha újra megcsókolhatnálak, de a te érdekedben ez nem lenne helyes.

- De nem érdekel, hogy bajba kerülök-e - ráztam hevesen a fejemet, mire Jungkook eleresztett egy szomorú mosolyt.

- Most lehet, hogy ezt mondod, de józanon biztosan egészen más véleményed lenne.

- Ez nem igaz! Józanon is pontosan ennyire kívánlak, mint most. - erősködtem és komolyan mondom, hogy már a síráshoz is közel álltam. Nem tetszett, hogy ennyire ellenáll nekem és nem képes beismerni azt, hogy mindkettőnknek a másikra van szüksége. - Jungkook, kérlek... - bújtam közelebb hozzá, a biztonság kedvéért pedig még a pólóját is megmarkoltam, nehogy elszökhessen előlem.

- Jimin, ez sokkal komolyabb annál, mint gondolnád - próbálta meg lefejteni magáról a kezeimet, de olyan görcsösen szorítottam, hogy most az egyszer én bizonyultam erősebbnek.

- Miért nem mondod már el végre, hogy miről van szó? Bérgyilkos vagy?

- Nem, nem vagyok gyilkos - rázta meg a fejét.

- Akkor?

- Azt hiszem most jobb lesz, ha elmegyek - kelt fel az ágyról, így muszáj volt nekem is vele mozduljak, mert még mindig szorítottam a pólóját. - Kérlek, engedj el, Jimin.

- Most komolyan itt hagysz egyedül?

- Igen, mert teljesen felesleges folytatnunk ezt a beszélgetést, vagy mi a szart. Ne erőszakoskodj, mert megmondtam, hogy nem lesz köztünk semmi, csak is barátság! Ennyire nehéz felfogni, ha? Nem jössz be, nem tetszel. Azért csókoltalak meg először, mert valahogyan le akartalak csak nyugtatni és ez bizonyult a leghatásosabbnak. Annyiszor bocsánatot kértem már miatta, mert ha tudom, hogy ezt váltja ki belőled, akkor inkább hagyom, hogy bőgj tovább. - fakadt ki teljesen, én pedig annyira meglepődtem, hogy köpni-nyelni nem tudtam. - Szóval most elmegyek és majd beszélünk, ha józan leszel és tudsz normálisan gondolkodni!

Teljesen megsemmisülve álltam és bámultam magam elé, miközben az előbb mondott szavai visszhangoztak a fülemben. "Nem jössz be", "nem tetszel", "valahogyan le akartalak csak nyugtatni"... A bejárati ajtó hangos csapódására rezzentem össze, amikor már magányosan álltam a házam nappalijában.

Nem tehetek róla, de kitört belőlem a sírás és muszáj volt leüljek, mert Jungkook szavai igaz, hogy kicsit kijózanítottak, de olyan hirtelen ért a megvilágosodás, hogy nem voltam rá felkészülve. Annyira görcsösen kapaszkodtam abba, hogy Jungkooknak is tetszek, hogy egyszerűen nem vettem észre a nyilvánvalót. Ő csak segíteni akart, mert barátjaként tekint rám, én meg nagyon szépen elkergettem magam mellől. Nem tudom megtartani magamnak az érzéseimet, ez miatt pedig elveszíthetem azt az embert, aki a mindennapjaim részévé vált.

Az alkohol csak rontott a helyzetemen, talán ezért is kellett a mosdóba rohanjak, mert gyomrom tartalma nem akart tovább bent maradni. Úgy néztem ki, mint valami lecsúszott utolsó senki. A mosdókagylóba kapaszkodva bámultam magam a tükörben és most nyoma sem volt a bankárnak, aki a hétköznapokon vagyok. Most úgy néztem ki, mint akit az előbb utasítottak el, méghozzá nem a legkedvesebb módon. Megijedtem, mert hiába ismerem Jungkookot már egy hónapja, nem szabadna ilyen szintű érzéseket kiváltania belőlem. Nem tudom, hogy ez pontosan mikor is történt, de mostanra világossá vált, hogy rohadtul beleszerettem Jungkookba. Ha nincsen velem, egyszerűen unalmasak a napjaim és nem tudok mit kezdeni magammal.

Ügyes vagyok, mert a mai akciómmal biztosan elűztem magam mellől egy darabig és azt sem tartanám kizártnak, ha többet szóba sem állna velem. Beismerem, ma túl messzire mentem, de ez részben az alkohol hibája, de részben az enyém is. Leállhattam volna vagy csak szimplán elkerülhettem volna ezt a témát és akkor nem űztem volna el Jungkookot a házból. Akkor a ma estét is velem töltötte volna és lehet az egész hétvégét is, aminek csak örülni tudnék, mert rettenetesen imádom a társaságát. Kár, hogy egy balfasz vagyok és mindenkit elüldözök magam körül, akinek egy kicsit is számítok.