Végül beadtam a derekamat és megengedtem Jungkooknak, hogy vezessen. Leszögeztem, hogy muszáj betartania a sebességkorlátozást, különben kiugrok a mozgó járműből. Szerencsére komolyan vette a fenyegetésemet – mégha nem is gondoltam komolyan –, ezért ráérősen utaztunk a Szöultól egy órányira lévő piknikhelyhez, amit Jungkook kedvenc fényképező helyeként azonosított be. Kíváncsi voltam rá, mert alapjáraton imádom a cseresznyevirágokat, az pedig rátett egy lapáttal, hogy nem csak egy fáról van szó, hanem többről. Plusz tényleg szerettem volna jobban megismerni Jungkookot, azt akartam, hogy meséljen a helyről, hogy hogyan találta, mit szeret benne a legjobban és, pontosan mi is fogta meg őt annyira, hogy kedvenc helyének nevezze. Ezeket a kérdéseket nem akartam neki feltenni, amíg oda nem értünk, de rendesen furdalt már a kíváncsiság, főleg, mert indulás előtt elmentünk ahhoz a romos épülethez, ahova az első találkozásunk után is kitettem. Akkor azt mondta, hogy nem ott lakik, most viszont onnan hozta ki a fényképezőgépét, szóval meginogtam, hogy vajon igazat mondott-e nekem. Amikor viszont rákérdeztem, hogy a hatalmas, lepusztult laktanyához hasonló épületben lakik-e, nemet mondott és megkért rá, hogy engedjük el a témát. Nem akartam erőszakoskodni és a hangulatot sem elrontani, szóval nem kérdezősködtem tovább, bármennyire is furdalt a kíváncsiság.

Úgy érzem, hogy nem akar megnyílni nekem. Olyan, mintha nem akarná, hogy jobban megismerjem és ez eléggé idegesít, mert elvileg haverok vagyunk, akik az utóbbi időben – az előző hetet figyelmen kívül hagyva – rengeteg időt töltenek együtt.

– A GPS szerint már csak öt perc. Így belegondolva ismerős már a környék, bár tényleg nem mostanában voltam itt utoljára. – dobolt Jungkook a kormányon, közben pedig még a rádióban szóló dal ritmusát is dúdolgatta.

– Most már nagyon kíváncsi vagyok – mosolyodtam el a tájat csodálva és tanulmányozva.

– Tuti nem fogsz benne csalódni.

– Abban biztos vagyok – mondtam, majd felhangosítottam a rádiót, mert pont egy olyan szám kezdődött, amit szeretek.

Kevesebb, mint öt perc múlva leparkoltunk az erdő mellett. Rajtunk kívül volt pár kocsi, de úgy tűnt, hogy nem kell tömeg nyomorra számítani. Nem értettem, hogy mit keresünk egy erdőben, amikor nekem azt mondta, hogy egy hatalmas tisztásról van szó. Mielőtt rákérdezhettem volna erre, megelőzött és közölte velem, hogy nagyjából öt percet kell majd sétálnunk, hogy elérjünk a már sokszor emlegetett helyhez. Nem nagyon örültem neki, mert a lelkiismeretem még nem volt száz százalékosan tiszta, de igyekeztem figyelmen kívül hagyni a paranoiámat, ami abban a pillanatban ellepett, amikor beléptünk a hatalmas fák közé.

– Ugye tisztában vagy azzal, hogy több mint száz kilométerre vagyunk Szöultól és nem hoználak el egy olyan helyre, ami nem biztonságos száz százalékban? – sandított rám, amikor vagy hatodjára pillantottam a hátunk mögé. Hiába volt nappal, én még is úgy éreztem, hogy valaki követ minket.

– Igen, persze – erőltettem magamra egy kínos mosolyt, mire Jungkook elnevette magát.

– Most pontosan úgy néztél ki, mint akinek szorulása van. Na, add ide a kezed, mert ez múltkor is lenyugtatott egy kicsit. – nyúlt még azelőtt az említett végtagom felé, hogy bármit reagálhattam volna epés megjegyzésére.

Kéz a kézben sétáltunk egészen addig, amíg el nem hagytuk az erdős területet. Azonnal gyereknevetés és sikítás csapta meg a füleimet, majd pár másodperccel később meg is pillantottam két kislányt, amint egy cseresznyefa körül fogócskáznak. Eltátottam a számat, mert az egész hely olyan volt, mintha egy filmben lettünk volna. Egy család elfoglalta az egyik fapadot, a szülők beszélgettek, a gyerekek pedig a közelükben játszottak. Rajtuk kívül volt egy baráti társaság, aki tőlük nem messze piknikeztek, és a tó körül egy szerelmes pár is ücsörgött, egymást ölelgetve. Megcsapott az idilli hangulat és egy másodperc alatt felszívódott a létező összes kétségem, ami eddig bennem volt ezzel az egésszel kapcsolatban.

– Na? Hogy tetszik? – bökött oldalba Jungkook, amikor már hosszú percek óta csak jobbra-balra kapkodtam a tekintetem.

– Hát, nem gondoltam volna, hogy ennyire nyugodt és idilli lesz – pillantottam a mellettem állóra, aki egy hatalmas vigyor kíséretében bámult engem. – Még mindig nem tudlak elképzelni egy ilyen helyen.

– Most mégis itt vagyunk, szóval pakoljunk le az egyik fához, mert fotózni szeretnék – biccentett balra, ahol jelenleg senki sem volt, csak a fák, amik igaz, hogy az ősz miatt már koránt sem voltak szépek, de a szívemet akkor is melegséggel töltötték el.

Nem gondoltam volna, hogy Jungkook tényleg ilyen jól fotóz, de sikerült a játszó gyerekekről is pár olyan képet lőnie, ami simán megállná a helyét egy kiállításon. Csinált pár képet a fákról, illetve az égen repülő madarakról is, viszont utána benyögte, hogy rólam is szeretne pár fotót csinálni.

– Túl ronda vagyok ahhoz, szóval jobban járnál, ha abból a társaságból választanál ki valakit random – húztam el a számat és megköszörültem a torkomat.

Ha tudom, hogy rólam is szeretne képeket csinálni, akkor nem úgy öltözök fel, mint valami csöves. Melegítőnadrág, otthoni kabát, már csak a hatalmas barna sapkám hiányzik, amiből az orrom kivételével semmim nem látszik ki...

– Ugyan már – legyintett egyet, majd közelebb lépett hozzám és lejjebb húzta a kabátom cipzárját. – Elárulom, hogy még így is sokkal jobban nézel ki, mint azok a szaggatott farmerben lévő, inget viselő fiatalok – kacsintott egy aprót, majd megragadta a csuklómat és a fatenger széléhez vezetett.

Akaratlanul is elpirultam apró bókjától – már ha ez vehető annak –, de tettem, amit kért, mert tudtam, hogy úgysem fogja hagyni magát. Úgy voltam vele, hogy lehet előbb szabadulok, ha hagyom magam.

Szerintem, ha kétszáz kép nem készült rólam vagy ezerféle pózban akkor egy sem. Igyekeztem őszintén mosolyogni, bár sosem voltam úgy igazán oda azért, ha engem fotóznak. Most viszont teljesen más volt a helyzet, mert szinte minden egyes fotónál kaptam valami kedves szót, amitől az önbizalmam emelkedni kezdett. Esküszöm, hogy a végére már élveztem is, hogy pont én lehetek Jungkook modellje, akit a létező összes pózban lencsevégre kap.

– Esküszöm, hogy jobb képeket szoktam készíteni, de rajtad kívül másra egyszerűen képtelen vagyok koncentrálni – mondta, miközben letelepedtünk az egyik fa alá és a készített képeket kezdtük átnézegetni.

– Azért nem kell túlzásokba esni – motyogtam, majd a mellettem ülőre sandítottam, aki szokásához híven fogait kivillantva vigyorgott.

Rohadtul élvezte, hogy ilyen apró megjegyzésekkel is zavarba tud hozni, de be kell vallanom őszintén, hogy ezzel én is így voltam. Jól esett, hogy komolyan jó modellnek tart, nem kritizálja az alakomat és a csöveses kinézetemet sem. Nem tudom, hogy mi ütött belé, de a tegnapi megjelenése óta úgy viselkedik, mintha kicserélték volna. Lehet, jót tett neki az az egy hét nélkülem, de az is elképzelhető, hogy valami az agyára ment és ezért érez késztetést arra, hogy bókoljon nekem.

– Elmondom neked, hogy eddig csodaszépnek találtam ezt a helyet, de most, hogy te is itt vagy, csak úgy eltűnik melletted a táj.

– Jungkook! – szóltam rá, hiszen már tényleg nem bírtam mit kezdeni a megjegyzéseivel. – Mi van ma veled?

– Semmi. Én csak őszinte vagyok veled. Talán baj, vagy esetleg zavar? – ráncolta össze a szemöldökeit, majd letette maga mellé a gépét és felém fordult.

– Nem baj, hogy őszinte vagy, nagyon jól esnek a szavaid, csak nem igazán tudom hova tenni őket – pislogtam nagyokat, majd nyeltem egy nagyot, mert csak ekkor tudatosult bennem, hogy milyen közel is van az arcomhoz.

– Én sem – vonta meg a vállait. – Csak úgy jönnek. Rád nézek és egyszerűen eláll a lélegzetem, mert annyira helyes vagy.

Nem szóltam egy szót sem, csak végignyaltam ajkaimon és nyeltem egyet. Jungkook tekintete nyomon követte mozdulatomat, emiatt kénytelen voltam belemarkolni a kabátomba, mert gyomrom azonnal összeugrott. A levegő teljesen megváltozott közöttünk, de egyikünk sem csinált semmit, csak egymást bámultuk és szerintem azt vártuk, hogy a másik kezdeményezzen.

Egyáltalán ugyanazt szerettük volna? Mondjuk a tegnapi és a mai nap után azt mondom, hogy Jungkook feltűnően flörtölt velem és meg sem próbálta magába tartani a bókjait. És én? Nos, én nem tudtam hova tenni hirtelen hangulatváltozását, miután eltünt egy hétre és csak úgy hirtelen megjelent. Most viszont úgy éreztem, hogyha valóban meg akart volna csókolni, akkor hagytam volna magam. Viszont mielőtt erre sor került volna, Jungkook telefonja csörögni kezdett, így megszakadt közöttünk a vibrálás és mindketten elpillantottunk egymásról.

– Mindjárt jövök – mondta, azzal felpattant a földről és beleszólt a telefonba.

Nem akartam hallgatózni, de nem ment elég távol ahhoz, hogy ne halljam, miket mondd. Meg amúgy is, kíváncsi voltam, hogy ki hívja, mert fogalmam sem volt, hogy egyáltalán vannak-e barátai. Egyedül annyit tudok, hogy a családjával nem ápol jó kapcsolatot, de semmi más információm nincs róla.

– Nem, most nem tudok menni. Nem vagyok Szöulban. – mondta határozottan. Most sokkal másabb volt a hangja, mint amikor nekem bókolt az előbb. – Ma nem jó, mondom! Holnap úgy is hétfő van, akkor majd találkozunk a megszokott helyen, ahogy mindig is szokott lenni. Hosung, te süket vagy, vagy csak szimplán fogyatékos? – emelte fel a hangját és sóhajtott egy hatalmasat. – Nem érdekel, hogy mit mondanak a többiek. Előre szóltam, hogy hétvégén nem érek rá, nem értem, hogy ebben mi nem volt világos. Jó, leszarom, hogy nem tetszik a főnöknek, ez van. Most leteszem, mielőtt felbaszol, átnyúlok a telefonon és megfojtalak! – sziszegte, azzal ki is nyomta a hívást, ígéretéhez híven.

A füvet bámultam és meg véletlenül sem néztem fel rá, amikor visszasétált hozzám és helyet foglalt mellettem. Nem mertem semmit sem kérdezni, mert tisztában voltam azzal, hogy nem kaptam volna válaszokat, ezért úgy voltam vele, hogy inkább hallgatok és megvárom, hogy ő mondjon valamit.

– Lassan elindulunk vissza? Nemsokára besötétedik és tudom, hogy jobban szeretsz akkor már otthon lenni. – mondta, mire bólintottam egy aprót és szó nélkül felálltam a földről. – Most mi az?

– Nincsen semmi – erőltettem magamra egy apró mosolyt és meg sem várva őt, egyedül indultam meg a kocsim felé.

– Jimin! Várj már meg! – kiáltott utánam, pár másodperc múlva pedig sikeresen utol is ért, csuklómnál fogva pedig sikeresen elérte, hogy megálljak. – Csináltam valamit, ami miatt ilyen lettél? Bocsánat a hívás miatt, de lemondtam a programomat, szóval nem foglak egyedül hagyni, ha ettől tartasz. – mondta egész végig a szemeimbe nézve és ha nem lett volna annyira rejtélyes az a hívás, akkor úgy lettem volna, hogy nincsen semmi baj.

– Ki hívott? Ki az a Hosung? – kérdeztem, rajta pedig látszott, hogy egy pillanatra teljesen lefagy.

– Csak az egyik munkatársam – vonta meg a vállait. – Semmi komoly, de tényleg!

– A hangodból nem arra következtettem, hogy ez csak egy munkatársi hívás volt.

– Jimin, miért fontos most ez? Elhoztalak ide, mert azt hittem, hogy itt végre jól fogod érezni magad és ez egészen addig működött is, amíg fel nem hívott az az idióta. Sajnálom, tényleg le kellett volna némítanom a telómat, hogy senki ne tudjon minket megzavarni. – sóhajtott egy hatalmasat és beharapta ajkait.

– Mindegy, menjünk, mielőtt tényleg besötétedik. De most én vezetek! – jelentettem ki, majd kihúztam csuklómat Jungkook fogásából és folytattam utamat a kocsim felé.

Nem szólt ezek után egy szót sem, csak némán követett engem. A cuccainkat a hátsó ülésre dobáltuk, beüzemeltem a GPS-t és megindultunk a házam felé. Nem volt kedvem vele beszélgetni, mert felidegesített, hogy ennyire rohadtul titokzatos. Értem én, hogy időt kért, amíg megnyílik nekem, de akkor ne akarjon csak úgy megcsókolni! Nem csókolózok random srácokkal, akik egyik pillanatban azt mutatják, hogy mennyire fontos vagyok nekik, utána meg eltűnnek napokra és rettenetesen furán viselkednek.

Nem hiszem el, hogy ennyire nem tudok kiigazodni Jungkookon... Ebben az egészben pedig az a legnagyobb poén, hogy meg sem próbál magyarázkodni nekem, amikor szerintem ez eléggé elvárt egy ilyen szituációban. Kezdem azt hinni, hogy tényleg köze van valamilyen módon az illegális dolgokhoz. De mivel nem cáfolja meg, ugyanakkor nem is erősíti meg, így nem tudhatom biztosan, hogy mi is állhat a háttérben.

Egyelőre annyit tudok, hogy egyszerűen képtelenség kiigazodni rajta, mert ma is teljesen úgy viselkedett, mint aki rám akar hajtani, ugyanakkor egy szót sem ejtettünk a telefonhívás előtti percekről. Azt hiszem este mindenképpen ellepem a kérdéseimmel – már ha egyáltalán még mindig nálam szeretne éjszakázni –, mert sajnos a kíváncsiság nagy Úr.