Egy évvel korábban:

Komótosan csoszogtam ki a konyhába, szemeim félig még csukva voltak, hiszen alig öt perce ébredhettem fel. Már nyolc is elmúlt, de nem kapkodtam, hiszen szerencsére minden nap kilencre jártam dolgozni, a munkahelyem kocsival alig húsz perc volt csak, szóval nem volt értelme nyolcnál hamarabb felkelnem. Az ügyfelek úgy is csak fél tíztől jöhettek, talán ezért is szerettem ezt a munkát. Ülni a klimatizált helyiségben, olykor akár egy órás pihenőket tartani, mondani a betanult szövegeket, meggyőzni az embereket, hogy nyugodtan vegyenek fel hitelt, mert megéri és segíteni nekik, ha valami gondjuk akad. Egyáltalán nem volt megerőltető munka, főleg, hogy nagyon jól kijöttem az emberekkel. Szerencsére mindig is társasági lény voltam, a kommunikáció már az iskolában is az erősségem volt, ezért is választottam olyan munkát, ahol emberek között lehetek. Mondjuk nem gondoltam volna, hogy közel huszonöt éves koromban már Szöul egyik legközkedveltebb bankjában fogom tengetni mindennapjaimat, de nem panaszkodok, ennél jobb munkát nem is képzelhettem volna magamnak.

Szokásomhoz híven jóval előbb értem be a bankba, mint kellett volna, ezért a hátsó bejáraton mentem be, ahol az öltözők és az irodák is vannak. Páran már javában trécseltek és az otthoni problémákról tárgyaltak, miszerint nem tudják, hogy mi legyen ma otthon a vacsora, ha hazaérnek. Egy mosoly kíséretében köszöntem nekik, majd bepakoltam a szekrényembe a táskámat és a kabátomat, mert szerencsére nem lesz rájuk szükségem.

- Holnap elvileg jön a nagyfőnök, szóval ma tovább kellene mindenkinek bent maradni. Elvileg valami megbeszélés lesz zárás után, de én is csak ennyit tudok. - mondta Minji, amint belépett a kis szobába.

- Komolyan? Meddig kellene maradni? Csak mert hatra körmöshöz megyek. - kérdezte Hayoung teljesen beparázva.

- Szerintem hamar lezavarjuk - vontam meg a vállaimat. - Nem hinném, hogy órákat fogunk beszélni a holnapról.

Próbáltam pozitív lenni, még ha tisztában is voltam azzal, hogy az ilyen rögtönzött megbeszélések általában órákig elhúzódnak és örülhetek, ha mondjuk nyolcra haza esek.

- Vagy, ha nem leszünk kész, akkor elkéredzkedsz és meg van oldva - lépett be Jaemin is az öltözőbe.

- Nyugi, megoldjuk - mosolyodott el Minji, majd megigazította mini szoknyáját és jelezte barátnőjének, hogy ideje elfoglalni a helyüket, mert hamarosan fél tíz.

- Nem értem, hogy miért ilyen fontos a nőknél ez a műköröm - sóhajtott fel az igazgatóhelyettes, amikor már csak ketten maradtunk.

- Én sem értem, nyugi - nevettem fel, majd bezártam a szekrényemet, és én is az asztalom felé vettem az irányt.

Egy műszakban általában öten vagyunk, abból egy a biztonsági őr, aki igazából csak járkál fel s alá és, ha valami gyanúsat lát, akkor megy és rendezkedik, a többi négy pedig az ügyeket intézni. Szerintem nem is kellene több ember, hiszen simán boldogulunk ennyien is, bár ünnepek előtt rendesen megnő a forgalom, olyankor általában van egy ötödik ember is, aki besegít.

Egy teljesen átlagos napnak indult ez is, fél tízkor kinyitott a bank, az emberek pedig lassan el is kezdtek szállingózni. Nem történt különösebben semmi probléma, viszonylag sokan voltak, de senkinek sem kellett órákat várnia, hogy végre sorra kerüljön. Sokan kérdezik, hogy nem unom a munkámat? Hiszen minden nap szinte ugyan az történik. Igen, lehet, hogy monotonok a mindennapjaim, de én teljesen meg vagyok vele elégedve. Jó fizetésem van, a munkatársaim és a főnökeim is nagyon korrektek, és rengeteg csapatépítő tréning is van, amit szervezünk, szóval mondhatni minden egyes itt dolgozóra a barátomként tekintek.

Minden hétfőn és csütörtökön pontban kettőkor érkezik Cha Jaehwan, aki már lassan harminc éve pénzszállító és mondhatni az egyik legmegbízhatóbb ember, akivel valaha találkoztam. Többször is beszélgettem már vele, nagyon rendes férfi és a humora is nagyon jó, annak ellenére, hogy már a hatvanat is átlépte. Ezen a két napon be van állítva a központi széfen egy idő - ami nálunk pontban negyed három -, amit csak ilyenkor lehet kinyitni a megadott számkombinációval. Ezt az igazgató és igazgatóhelyettes, azaz csak Jungsoo és Jaemin tud. Eleinte zavaros volt nekem is, nem nagyon értettem, hogy mi értelme van, de sajnos rengeteg bankrablásról hallani, így fő a biztonság. Mindig is rettegtem attól, hogy esetleg én is belecsöppenek egy tipikus filmbeli bankrablásba, de eddig hála Istennek megúsztam és csak reménykedni tudtam, hogy ezek után is megfogom.

Szerintem nem csak én lepődtem meg, amikor Jaehwan most nem egyedül lépett be az épületbe, hanem mögötte szinte azonnal négy fekete ruhás és fekete maszkot viselő pasas. Az idő megállt, minden lassított felvételben folytatódott, én pedig teljesen ledermedtem, amikor szembe találtam magam négy pisztollyal. Kiabálni kezdtek, hogy mindenki azonnal hasaljon a földre, a telefonjainkat pedig a terem közepére kellett csúsztatni. A sírás kerülgetett, amikor az egyik megállt mellettem, de szerencsére nem történt semmi, mert szó nélkül továbbsétált. Jaemint a széfhez rángatták és meg kellett várni, amíg negyedet ütött az óra. Szívem majd ki akart ugrani a helyéről és imádkozni kezdtem, mert nem akartam, hogy bárkinek is baja essen. Rajtam kívül nagyjából húszan lehettek, akiket a földre kényszerítettek, viszont senki sem mert mozdulni, ahogy én sem. Síri csend telepedett a helyiségre, csak az óra kattogása volt hallható, majd amikor végre negyedet ütött az óra, ismét kiabálni kezdtek szerencsétlen Jaeminnel, akinek annyira remegtek a kezei, hogy képtelen volt kinyitni a széfet. Amikor a halántékához szegezték az egyik pisztolyt, még a vér is megállt bennem, annyira megijedtem. A világ egyik legrosszabb érzése, amikor szeretnél segíteni, de sehogy sem tudsz. Látszott, hogy alaposan meg volt szervezve ez a rablás, hiszen a telefonokat már az elején elkobozták, szóval a rendőrséget esélyünk sem volt értesíteni. Arról nem is beszélve, hogy tudták percre pontosan, hogy mikor lehet hozzáférni a központi széfhez és azt is, hogy melyik ember kell nekik. Nyilván régóta tervezik ezt a rablást és az a poén, hogy mi ebből semmit sem sejtettünk, pedig ki tudja, hogy mióta figyeltek minket. A széf szerencsére kinyílt, így azonnal pakolni kezdték a pénzkötegeket a magukkal hozott utazótáskákba. Amilyen gyorsan jöttek, olyan gyorsan el is mentek, mire észbe kaptam, éppen Minji sietett oda hozzám, hogy segítsen felállni.

- Minden rendben? - kérdezte tőlem, mire bólintottam egyet, bár még mindig sokkos állapotban voltam.

Jelen pillanatban még az sem érdekelt, hogy a viszonylag új telefonomat teljesen széttörték. Szívem még mindig eszeveszett tempóban dobogott és attól féltem, hogy bármelyik pillanatban összeeshetek. Tudom, hogy egyikünk sem sérült meg, de még sosem volt ilyesmiben részem, nem is tudtam elképzelni, hogy valamikor a földre fognak engem kényszeríteni, és fegyvert fogni rám. Az egész még mindig olyan hihetetlen és még a rendőrök megérkezése után sem nyugodtam le. Attól féltem, hogy mi van, ha visszajönnek? Vagy mi van ha tudják, hogy hol lakom és esetleg a lakásomra is eljönnek? Szinte biztos vagyok benne, hogy az összes dolgozó adatait tudják, és ez rettenetesen megrémített.

- Park Jimin? - lépett oda hozzám az egyik rendőr, mire bólintottam egyet. - Lenne Önhöz pár kérdésem, ha nem gond.

- Nem, nyugodtan.

- Nem volt ismerős egyik bankrabló hangja sem? - kérdezte, mire azonnal megráztam a fejem. - Nem látott valami olyan dolgot, amikből fel lehetne ismerni, hogy kik is voltak a bankrablók?

- Símaszkot viseltek, szóval az arcukat nem lehetett látni - harapdáltam alsó ajkamat.

- Mondtak vagy tettek valami olyasmit, ami ismerős volt Önnek?

- Nem - ráztam meg a fejem, hiszen valóban egyik maszkost sem ismertem.

- Rendben. Egyelőre ennyi lenne, de egy telefonszámot még kérnék, mert előfordulhat, hogy a továbbiakban be kell majd jönnie a rendőrségre, hogy újabb kérdéseket tegyünk fel.

Bólintottam egyet és már diktáltam is neki a számomat, amit ő leírt a kezében lévő jegyzetfüzetbe, amibe a válaszaimat is rögzítette az előbb. Megköszönte, hogy együttműködtem, majd el is ment, hogy a többieket is kikérdezze. Jaemin hazaengedett mindenkit, hiszen a mai napon még biztosan estig helyszínelni fog a rendőrség, mi pedig nem szerettünk volna láb alatt lenni, szóval mindenki szó nélkül sietett hátra a szekrényéhez, majd szó nélkül hagyta el az épületet. Szerintem mondanom sem kellett, hogy hiába volt fényes nappal, minden második lépésemnél hátranéztem, hátha követ valaki, de az emberek átlagosan sétáltak, mintha semmi sem történt volna.

Még akkor sem nyugodtam meg, amikor beültem a kocsimba és magamra zártam az ajtókat, sőt még akkor sem, amikor a lakásomhoz értem. Nem mertem bemenni, hiszen attól tartottam, hogy valaki majd várni fog rám. Fogalmam sincs, hogy mennyi időt ücsöröghettem a kocsimban és tarthattam motivációs beszédet magamnak, de nagyjából fél hat körül összegyűjtöttem az összes bátorságom és kiszálltam a kocsimból. Hatszor leellenőriztem, hogy biztosan bezártam-e, majd a bejárati ajtóhoz siettem.

Eddig szerettem egyedül élni, örültem, hogy azt csinálhatok, amit csak akarok, hogy nincsenek itt a szüleim és önálló lehetek, most viszont már a tudattól is rosszul lettem, hogy majd egyedül kell aludjak, vagy csak szimplán egyedül kell lennem. Ajkaimat harapdálva léptem be a bejárati ajtón és azonnal vagy öt lámpát felkapcsoltam. Lábaim úgy remegtek, hogy attól féltem bármelyik pillanatban összeeshetek, de nem mertem mozdulni. Egyszerűen rettegtem, hogyha kettőt lépek, akkor valaki rám fogja vetni magát és megöl. Végigfolyt egy könnycsepp az arcomon, de letöröltem, mert nem akartam sírni. A sírás a gyengéknek való, én pedig nagyon nem szerettem volna annak mutatni magamat. Szerencse, hogy a előszobában volt az esernyőtartó, így ki is vettem onnan az egyiket, hogy ha valaki valóban lenne itt, akkor le tudjam ütni. A lehető leglassabban indultam meg és jártam körbe a házat és szerencsémre senkivel sem futottam össze, szóval egy kicsit fellélegeztem.

Leellenőriztem, hogy biztosan bezártam-e a bejárati ajtót, majd az összes redőnyt lehúztam, hogy senki se láthasson be az ablakokon. Leültem az asztalhoz, majd tenyereimbe temettem az arcomat, és vettem egy mély levegőt. Próbáltam lenyugtatni magam, hogy nem lesz semmi baj, a bankrablók csak a pénzt akarták, senkit sem bántottak, szóval nyilván nem érdekelték őket az ott dolgozók. Úgy döntöttem, hogy felhívom anyát és elmesélem neki, hogy mi történik, mert úgy éreztem, hogy ha ezt nem adom ki magamból, akkor meg fogok őrülni.

◇ ♡ ◇

Nem sokáig lesznek ám naponta részek, de most ki kell használni, hogy szünet van! 😇❣