Tony egy sötét szobában tért magához. Nem volt egy tágas helyiség: egy könyvespolc, néhány kötött szőnyeg és pár mosógép pont belefért. Megpróbálta megmozdítani a kezét. Ekkor vette csak észre, hogy azt valaki ahhoz a székhez kötözte, amin ült. Ismét körbenézett. Most a változatosság kedvéért egy felfelé vezető lépcsőt is felfedezett, aminek a korlátján a lehetséges fogvatartója, az idős Steve Rogers könyökölt. Egyáltalán hogyan tudta a parkból idáig elhozni őt? Biztos a gyerekek a cinkosai. Valószínűleg híre ment a szökésének és már vérdíjat is tűztek ki a fejére. Mit is kell csinálni, ha elrabolják az embert? Ja igen, a higgadtság. És legyünk jóban az elrablónkkal!

- Hé, te nyugdíjazott szuper exkatona! Meg tudnál dobni egy sajtburgerrel?- más barátságos mondat nem jutott Tony eszébe, meg úgy egyébként is éhes volt.

Steve Rogers szép komótosan lesétált a lépcsőn. Kezében most már egy tálcát vitt, amit a Tony melletti asztalkára tett le, majd leült a vele szemben lévő ütött-kopott fotelbe.

- Jesszusom, ez milyen leves?- nézett Stark elborzadva a tálca tartalmára. - És maga valami mániákus emberrabló, ha szabadna kérdeznem?

- Előbb én kérdezek, ha lehet!- ráncolta össze már alapból is eléggé ráncos homlokát a Kapitány. - Maga kém?

Stark nem bírta tovább, belenevetett a Kapitány arcába, aki ezt nem igazán díjazta:

- Figyeljen, én nem kém vagyok, hanem Tony Stark!

Steve Rogers felállt a foteléből, majd közelebbről is megvizsgálta a férfit, de kis idő múlva könnyek között tört ki:

- Bármilyen hasonmás is vagy, nagyon cseles kis trükk! De nem kaparinthatod meg ilyen könnyen Petert!

- Ki az a Peter?- nézett Stark a leves irányába. Bármilyen szörnyen nézett ki az étel, mégiscsak az éhség nagy úr.

- Komolyan, azt legalább tudod, hogy te ki vagy?

- Tony Stark vagyok. Fogalmam sincs, hogy kerültem a parkba, és hogy miért találkoztam veled. De egy biztos: én nem haltam meg.

- Ó, egek! Tudom, hogy nem te vagy Tony, de elmondhatom a véleményemet arról, hogy most itt vagy, élsz és virulsz?- rúgott bele teljes erejéből Kapitány az egyik mosógépbe.

- Természetesen, ha utána megkapom a levest.

A Kapitány nagy levegőt vett, majd teli torokból ordítani kezdett:

- Fél évig halottnak hittelek! Fél évig gyászoltalak! Tudod mennyi pénzt dobtam ki rózsákra?

- Nem is szeretem a rózsát- jegyezte meg halkan Tony, bár Steve látszólag ezt is meghallotta.

- Mindenki siratott!- folytatta. - És közben annyi mindent elvesztettünk, és te nem voltál ott a legnehezebb időkben! Peter egy csomó ideig ezen rágódott! Hulk félkarú lett, Thor nem került fel idén a Topmodell Istenek lap címoldalára, emiatt elment az Őrzőkkel! Clint a családjával van, legalább ő boldog lezárást kapott. Natasha lélekkő lett. Doktor Strange gyászol.... a maga módján!  A feleséged is gyászol. A lányod kicsi, nem tudja felfogni! Mindenkinek hiányzol!

Stark üveges tekintettel bámult a semmibe. Csak említésből hallotta ezeket a neveket, és fogalma sem volt, hogy kik ők, és hogy mi közük van hozzá. Nem tudta, hogy mi zajlik körülötte, hogy mit hadovál ez az ember arról, hogy van családja. Ekkor mintha megvilágosodott volna, rájött az események esetleges magyarázatára. Legalább is reménykedett, hogy őrültnek tűnő következtetésében van valami igazság. A kapu, a zuhanás. A nevetséges teóriák a multiverzumokról. Mi van, ha igazak? Mi van ha pont egy másik valóságba hozta a portál?

- Mr. Rogers!- egy fiatal, gimnazista-korú srác kiáltott le a lépcső tetejéről. - Zavarok?

- Igen, Peter! Éppen vallatok! Vagy ilyesmi. Jobb lenne, ha fent marad...- figyelmeztette a Kapitány, azonban a fiú akkor már a lépcső alján volt. Kezében Stark bőröndjével.

- Hé, Kölyök! Azonnal tedd le azt a táskát, nem a tiéd!- kiáltott rá Tony.

Peter tekintete a megkötözött Tonyra vándorolt. Arcán először a meglepődés, később a bánat, a harag, legvégül az ijedtség keveredett egymással.

- Mysterio itt sem hagy békén! Maga is egy illúzió, mint minden más volt! Nem elég, hogy leleplezett az a pasas? Tovább szórakozik a lelki világommal? Az életemmel...- eközben a bőröndöt Stark felé dobta, de helyette a székét találta el, ami felborult. Ezzel együtt a táska is felnyitódott, amiben az összegyűrt ing mellett ott hevert a páncél.

Peter ezt is észrevette. A lépcső felé futott, de az első fordulónál összeesett és sírni kezdett. Arcát a kezébe temette.

- Na, ezt akartam elkerülni- nézett fejcsóválva a Kapitány a fiú után. Aztán észrevette a páncélt.

Peterhez hasonlóan ő is hátrálni kezdett, de hamar megállt:

- Akármi is lennél, ritka szemét ember vagy! Ideje lenne tisztáznod, hogy mi is vagy!

Stark nagyot sóhajtott. A kiborult levesre nézett, majd az újból kisebesedett ajkára. Mennyi esélye van, hogy egy körülbelül 16 éves kissrác és egy 2. világháborús hős beveszi a multiverzumos dumát? Nem túl sok.

■■■
Írta: ANevemnemrdekes és én