- Az egykori idegsebész, Stephen Strange válaszolt a kérdésünkre. Tony Stark tényleg él? És ha él, akkor mégis hogyan?- mosolygott bele a kamerába egy riporter.

A felvételen Strange, tűnt fel, arcára idegesség ült ki:

- Izé... szóval úgy volt, hogy...

- És ha megkérdezhetném,- folytatta. – magát mi sodorta Tony Stark felé? Honnan ismeri? És mi ez az egész szuperhősös dolog, amibe nem olyan rég maga is becsatlakozott?

A Doki újból csak hebegett:

- Izé... szóval úgy volt, hogy...

- Értem- villant fel a riporter szemében valami játékos fény. – Ezek szerint Tony Stark él. Ahogy leszűröm ebből a beszélgetésből, Tony Stark nagyon is él.

- Izé... szóval úgy volt, hogy...

A vakuk villogtak, a fényképezők kattogtak. Strange lehunyta a szemét. Megpróbálta kizárni a sajgó érzést az arcán, és az idegességét. Tudta, hogy Stark nem áll készen.

- Nem szolgálhatok több információval.

Elindult a média gyűrűjéből kifelé. Időközben valahogyan a hátára szállt a köpenye.

- Szép szőnyeg- jegyezte meg valaki a hátsó sorokból.

- Ne sértsd meg!- mormogta a varázsló. – Ő is érző „lény".

Ezzel a mondatával végleg eltűnt.

Érdekes, hogy a média mennyire ki tudja színezni az eseteket. Az is figyelemre méltó, hogy a felvételen Strange arcán mennyire látszik az a vörös nyom, amit Tony keze hagyott maga után.

- Szereztem a kölyöknek egy ügyvédet- dőlt hátra diadalittasan a székében Stark.

- Akkor Peter most leállt a bosszúhadjáratával?- mormolta Strange, miközben jéggel borogatta az arcát.

- Úgy néz ki- köhécselt a Kapitány. – És ha szabad kérdeznem, mégis ki ez a védőügyvéd?

- Matt Murdock és Foggy Nelson. – mosolyodott el Tony. – A vaksi fura, de eléggé menő. És szerintem az esküdtszék sajnálni is fogja.

Peter megpördült a kerekes székében, amit számára húztak oda. Elégedettnek tűnt.

- Várunk még valakit?- húzta fel a szemöldökét Tony, amikor tekintete megakadt az üres sámlin.

- Öhm, ja. Bucky haveromat. – jegyezte meg Steve. – Ja, és ugye nem haltak meg a szüleid?

- De- nézett rá rémülten Stark. – És az neked miért lenne baj?

- Izé... szóval úgy volt, hogy...- dadogott.

Ebben a pillanatban kicsapódott az ajtó, és egy, a kinézetével erősen Jézus Krisztusra hajazó hapsi lépett be. Hosszú, barna haja volt, amit kiengedve hordott. Egyik karja hiányzott, ezt valami fémes anyagból megmunkált kéz helyettesítette.

- Üdv mindenkinek!- köszönt. – Megérkeztem. Bocsi, hogy tegnap nem bírtam eljönni. Mi történt?

Amerika Kapitány szeme tikkelni kezdett:

- Basszus Bucky, pont a legrosszabbkor!

Aztán a fickó megpillantotta Tonyt:

- Ő él?

- Igen, élek!- húzta ki magát Stark. – És ha megkérdezhetném, hogyan állsz kapcsolatban a szüleimmel?

Bukcy megrázta a fejét, majd kérdőn nézett Tonyra:

- Azt hittem, hogy már tisztáztuk. Én öltem meg őket, amikor...

Tony felpattant a székéből, majd megindult a katona felé. Kezét vészjóslóan előrenyújtotta, mintha meg akarná fojtani.

- Jarvis gyere, robbantsuk szét ezt a gyilkost!- Stark szemében harag tükröződött. A páncél kicsit szétesve, de követte Starkot. Bucky rémülten hátrált. Nem szándékosan ölte meg Stark szüleit, nem volt tudatánál, amikor csinálta. Tony múltkor is nagy balhét csinált belőle, amit aztán évekig tartó harag követett.

- Elég!- a tér megremegett, ahogy Strange valami varázslatot bocsájtott rá.

Stark értetlenkedve nézett körbe, ahogy észrevette, hogy a többiek nem látják őket, ide-oda fordítgatják a fejüket:

- Mit csinált, Doki?

- Ez itt- magyarázta Strange. – A Tükördimenzió. Ezt használjuk mi, varázslók, a fizikai és mágikus veszélyek elhárítására.

- Szóval veszélyes vagyok?!- hápogott Stark.

- Rám? Kicsit sem. Arra a fickóra a fémkarral? Nagyon is.

- Most azt akarja nekem mondani, hogy nyugodjak le?- értetlenkedett Stark.

- Hát, ja. Meditálj, ha tudsz, aztán, ha már nem akarod Buckyt megfojtani, minden mehet vissza a normálisba.

■■■
A részt írta: ANevemnemrdekes és én