Ahogy Ann jobban körülnézett észrevette a feléjük közeledő édesanyját. Leia amint elérte a hajót megállt, és végignézett rajtuk: a családján.  

Ann elgondolkozott, vajon mit láthat... A férjét, a fiát, akit sok-sok éve nem látott, és Annt, akiről nem is biztos, hogy tudja ki, hisz olyan rég nem látta őt...

- Kisfiam – suttogta könnyes szemmel, és szorosan átölelte Bent. – Úgy hiányoztál.

- Sajnálom Anya – suttogta Ben. – Mindent sajnálok.

- Úgy örülök, hogy hazajöttél – szipogta.

- Han – nézett a férfira. – Köszönöm. Köszönöm, hogy hazahoztad.

A férfi átölelte őt.

- Nem csak Bent hoztam haza – pillantott Ann felé sokatmondóan.

Leia felemelte a fejét, és a lányára nézett. Sokáig álltak ott csöndben, egymás szemébe nézve, míg a nő közelebb lépett, és megölelte a lányt.

- Ann – suttogta. – Ez... ez hogy lehetséges?

A lány már válaszra nyitotta a száját, mikor egy ismerős hang szólalt meg mellettük.

- Jaj, teremtőm, Han Solo, visszatért! Tudtam én, R2, mondtam neked, hogy vissza fog érni! És nézd, kit hozott magával!

C-3PO Bent kezdte méregetni, miközben kezével össze-vissza csapkodott.

- Hát nem nagyszerű, R2? Menjünk, szóljunk BB8-nek, ő is biztos értékelné. Gyerünk... Ó, már nem is kell, látod, itt is jön!

Ann követte 3PO tekintetét, és ő is megpillantotta a kis narancssárga fehér droidot, aki feléjük száguldozott, miközben valamit izgatottan csipogott. De Annt ebben a pillanatban ez nem nagyon tudta érdekelni, ugyan is BB8 mögött futva megjelent Poe is. Az ellenállás narancssárga fehér ruhája volt rajta, haja össze-vissza állt, szeme kimerültségtől és izgalomtól csillogott. Ő is észrevette az őt bámuló lányt, lelassított, és csak nézték egymást, csöndben. Ann legszívesebben odarohant volna hozzá, átölelte volna, megbizonyosodott volna róla, hogy ez a pillanat megtörtént, és nem képzelődik, hiszen ez előtt rengetegszer elképzelte már milyen lesz, mikor újra találkoznak. Viszont tudta, hogy uralmat kell gyakorolnia, nem mehet oda most így egy szó nélkül mindenki előtt.

- Organa tábornok – köszörülte meg a torkát Poe, és elszakítva tekintetét Annről Leiára nézett. – Greg mondta, hogy hívatott.

- Igen, igen – bólogatott az említett, még mindig kisebb sokk hatása alatt.

- De ha zavarok, megkereshetem később – ajánlotta fel Poe végig nézve a társaságon.

- Nem – rázta meg a fejét a tábornok. – Mehetünk is, csak néhány kérdésem lenne – mondta, majd elindult az épületek felé.

Poe egy pillanatra újra Annre nézett, majd végül követte Leiát. A lány lefagyva állt talán percekig, mire végül apjára nézett kérdő tekintettel, üzenve, hogy „Most itt fogunk állni, vagy mi?".
A férfi vette a lapot, és gyerekei felé fordult.

- Gondolom, fáradtak vagytok, keresek nektek egy-egy szobát, utána meg majd ehetünk valamit.

Ann bólintott, majd Bennel együtt megindultak apjuk után. Han bevezette őket egy épületbe, majd elindult a folyosókon. Egyszer-kétszer megállt beszélni valakivel, de Ann nem nagyon figyelt, mivel azzal volt elfoglalva, hogy megjegyezze a visszavezető utat, ugyanis nagyon jól tudta, hogy az sosem árt, ha tud tájékozódni egy tök idegen helyen.

Végül Han megállt egy ajtó előtt, és egy gombnyomással kinyitotta azt.

- Ann – biccentett, mire a lány belépett a szobába.

A berendezés egyszerű volt, egy ágy helyezkedett el közében, előtte selymes szőnyeg, mellette egy kis éjjeliszekrény. A fal mellett ruhásszekrény állt, az egyik sarokban egy szobanövény volt, és a falon egy óra lógott. Ezen kívül nyílt még egy ajtó a szobából.

- Ben, a tied ez a szoba, egyelőre – mutatott Han ez egyel arrébb lévő ajtóra. – Rendben lesztek? – kérdezte aggódva, mire Ann hevesen bólogatni kezdett. – Akkor majd visszajövök egy óra múlva, addig helyezkedjetek el – mosolygott a férfi, majd választ sem várva elindult visszafelé.

Ann küldött egy bíztató mosolyt bátyja felé, majd belépett a szobájába bezárva az ajtót maga után. Oda ment a másik ajtóhoz, majd belépett rajta. Egy kisfürdőszobában találta magát, egy WC volt bent, egy mosdó, egy kád és egy kis szekrény. Ann kinyitotta, és szemügyre vette e benne lévő dolgokat: fogkefe, fogkrém, tusfürdő, törölközők, stb. Csak ekkor jött rá, hogy semmit nem hozott magával, így nincs mása, csak a rajta lévő ruhák, és a fegyverei. A fejébe véste, hogy vacsora után ér majd egy pár dolgot a szüleitől. A szüleitől, akiket nagyjából tizenöt éve nem látott. Elgondolkozott, hogy vajon az ál-szülei a Földön hogy vannak. Most is, mint minden alkalommal, amikor rájuk gondolt arra jutott, hogy hazudtak neki, így nem kéne, hogy érdekelje, mi van velük... de azért mégis, éveken keresztül ők nevelték, mintha a saját lányuk lenne. Mikor úgy érezte, hogy a sok gondolattól a fejében meg fog bolondulni, úgy döntött, hogy átnéz Benhez. Bekopogott az ajtaján, majd mikor választ nem kapott benyitott. A szoba nagyjából megegyezett a sajátjával, ugyanaz az egyszerű berendezés volt. Testvére az ágyon ült, és érkezésére rá pillantott.

- Hogy vagy – kérdezte aggódva, miközben helyet foglalt mellette az ágyon.

- Hogy lennék? – sóhajtott fel Ben. – És te, hogy vagy?

- Hogy lennék? – nevetett fel. – Ez az egész olyan furcsa – motyogta kínosan. – És most... most mi lesz?

- Jaj, Ann, te hiába élsz a kis álomvilágodba, ahol szivárványok között szaladgálhatsz, és mindenki boldog. Az igazság nem mindig jó. És most az igazság az, hogy engem itt soha nem fognak szívesen látni.

- Na, jó – sóhajtott fel a lány. – Először is. Én nem álomvilágban élek, csak tudom, hogy te jó vagy, Ben. Másodszor pedig, szerintem ezt a vitát épp elégszer játszottuk el ahhoz, hogy mindketten tudjuk, hogy ha most megint elkezdjük sem fogunk semmire sem jutni.

- Jó, jó, igazad van, hagyjuk – sóhajtott megadóan Ben.

- Csak gondolj bele – kezdte a lány. – Most végre esélyünk lehet rá, hogy normális életet éljünk.

- Azért el ne felejtsd, hogy Snoke még mindig ott van, és nem hinném, hogy most épp túlságosan boldog lenne.

Ann pontosan tudta, hogy ez így van. Ben képében az általa birtokolt legnagyobb erőt vették el Snoketól, aki ezt biztos meg fogja torolni.

- Akkor legyőzzük őt – jelentette ki Ann határozottan. – Addig is, csak egy kicsit próbálj pozitívan nézni a dolgokra. Haza értél, Ben. És ne mondd nekem, hogy ez nem igaz, meg hogy nem tartozol ide. Most végre újra együtt lehetünk a családunkkal. Tudod, mint normális család, és nem úgy, mint... mi.

Erre már Ben is elmosolyodott.

- Mert mi nem vagyunk normális család? – kérdezet szórakozottan.

- Azok vagyunk? De most komolyan, szerinted ilyen a normális? – nevetett Ann. – De most végre minden rendben van – tette hozzá csendesen.

- Igen – bólintott Ben. – Minden rendben.

A következő pillanatban a szoba ajtaja kinyílt, és Han jelent meg a küszöbön.

- Sziasztok – mosolygott. – Jöttök enni?

Ann vidáman bólintott, majd felpattant az ágyról nyomában testvérével. Hant követve sétáltak a folyosókon, az ebédlő felé, és Ann csak ekkor jött rá, hogy mennyire is éhes volt, így nagyon felderítette a vacsora gondolata. Rávigyorgott a mellette haladó Benre, aki visszamosolygott rá, majd boldogan mentek tovább, elfelejtve az összes problémájukat, hogy végre olyanok lehessenek, mint egy normális család...  

Bocsánatot szeretnék kérni a hosszú kimaradásért, nagyon sajnálom, és igazából nem szeretnék mentegetőzni, mert az igazság az, hogy inkább csak nem volt kedvem írni, vagy volt elég gondolatom... De most már megpróbálok újra aktívan írni, és remélem ez a fejezet is tetszett :)