Igaz,hogy a férfi kezében fegyver volt, de Ann övén is ott lógott a fénykardja, csakhátul a katonák nem láthatták. Ha sikerülne elérnie, talán a meglepetés erejévelélhetne, és felülkerekedhetne ellenfelén... 

Megpróbálta észrevétlenül felemelni a kezét, de nem jött össze, mert a férfi azonnal rákiáltott.

- Ne mozdulj, vagy azonnal megöllek!

A lány visszaengedte a kezét, és mozdulatlan maradt, ám nem bírta megállni, hogy ne szóljon vissza.

- Ha meg akarna ölni már rég megtette volna. Csak akkor soha nem tudja meg, amit akar.

- Viszont megkínozhatlak, olyan fájdalmasan, hogy a végén önként dalolnál nekem, és könyörögnél, hogy öljelek meg, szóval, ha nem akarod, hogy odáig jussunk áruld el, mit hoztál el! – sziszegte Ann arcába. – Ez az utolsó esélyed.

A lány felsóhajtott. Most, vagy soha. Behunyta a szemét, és koncentrált. Érezte, hogy testét átjárja az erő. Érezte, ahogy a kardját járja át. Erősen koncentrált, egész addig, amíg meg nem érezte a fegyver hideg markolatát az ujjai között. Abban a pillanatban újra kinyitotta a szemeit, és aktiválta a kardot, amiből így előtört a mélyfekete fénysugár, amivel azonnal ki is védte a felé száguldó lövedékeket, majd a fénykardot meglendítve sikerült a pisztolyt kiütnie a férfi kezéből. Mázlija volt, mert váratlanul tudott támadni, és felülkerekedett.

- Egy szót szólsz, és meghalsz – fenyegetőzött most ő, kardját a készenlétben tartva.

Nem is szólalt meg, de nem is volt rá szüksége, és erre Ann a kelleténél egy pillanattal később jött rá, mikor a férfi megnyomott egy gombot a ruhájához erősített kis dobozkán, amivel – valószínűleg – értesítette a haverjait. Ann sejtése be is igazolódott, mikor meghallotta a csizmák dobogását a hajó padlóján. Hangosan káromkodott egy sort, majd a férfi elégedett arcára nézett, és úgy érezte, ő most megérdemelné, hogy megölje.

- Most meg fogsz halni – nevetett fel gúnyosan a férfi. Ann tudta, hogy igaza van. Nem bír el ekkora túlerővel, főleg fájó lábbal. Kizárt, hogy túlélné ezt a napot.

- De te is – sziszegte, és megsuhintotta fénykardját, ami mint a vajat szelte át a férfi testét. Ann iszonyatában behunyta a szemét, és hátra ugrott. Legalább is próbált volna hátra ugrani, de hirtelen elfeledkezett a lábáról, amire mihelyst ráerőltetett összeesett. Közben persze megérkezett a többi ellenálló, és Annt kezdték lőni. A lány a földön ülve, falnak vetett háttal próbálta védeni magát a fénykardjával, miközben megpróbált nem ügyet vetni az előtte fekvő férfira, akit ő ölt meg, hanem csak arra, hogy most életben maradjon, ami pillanatnyilag elég valószínűtlennek tűnt. Miközben jobb kezével a kardját tartotta, baljával a földön heverő pisztolya után nyúlt, viszont e közben kevésbé tudott a védekezésre koncentrálni, és egy lövedék a jobb vállába fúródott. A fájdalomtól felkiáltott, és védekezésül szolgáló karja maga mellé hullott, és nem tudta újra felemelni. Használható kezével még leadott pár lövést, de látása kezdett elhomályosodni. Fél szemmel látta, ahogy újabb emberek vonulnak el a hajóra, még több lövés dördült el. Oldalába erős fájdalom nyilallt, majd minden elsötétedett előtte.

Amikor újra magához tért puha ágyban feküdt. Kinyitotta a szemét, de az erős fény hatására egyből vissza kényszerült csukni. Megpróbált megmozdulni, de vállába és oldalába egyből fájdalom nyilallt, mire hangosan felnyögött, és szitkozódott.

- Ann – hallotta maga mellől Ben hangját, mire megint kinyitotta a szemét, és párat pislogva, hunyorogva körülnézett. Világos szobában feküdt a sarokban, körülötte több sebesült katonával. Ágya melletti széken testvére ült, és aggódva figyelte őt. – Hogy vagy?

- Élek – sóhajtott fel Ann. – Mi történt?

- Én is pont ezt akartam kérdezni. Mikor megszereztük, amiért mentünk, visszajöttünk ide, és ellenálló vadászgépeket találtunk, a homokban rohamosztagosok és ellenálló pilóták feküdtek holtan, vagy sebesülten. A hajóról hangok szűrődtek ki, és téged bent találtunk a fal mellett ülve, vagy 10 ember lőtt rád. Csupa vér voltál. Nagyon megijedtem, aggódtam miattad. Ide hoztalak a hajó gyengélkedőjére, és egy gyógyító droid ellátta a sebeidet. Azóta – egy pár órája - itt fekszel. Azért küldtelek vissza, hogy ne essen bajod. Soha nem kellett volna, hogy elengedjelek a biztonságos bázisról. Nem is értem, hogy vettél rá!

- Nyugi, jól vagyok – bizonygatta, de ez ellen szólt, hogy mikor újra megpróbált felülni, fájdalmasan nyögve bicsaklott vissza az ágyba.

- Ne mozogj – szólt rá Ben. – Mindjárt visszaérünk, és feküdhetsz a saját ágyadban. Még kb. egy óra. Addig pihenj, vagy ha van kedved, mondd el mi történt. Hogy kerültek ezek oda?

- Azt hitték elvittem valamit, azért jöttek utánam – magyarázta Ann. – Egy ideig feltartóztatták őket a rohamosztagosok, de mindkét oldalról sokan estek el. Az egyik férfi megpróbálta kiszedni belőlem, hogy hol van az a valami, amit igazából nem is loptam el, a többiek meg körülnéztek. A kardomat előhívtam az erővel, és rátámadtam, de figyelmeztette a társait, akik visszajöttek. Megpróbáltam megkeresni a pisztolyomat, de közben meglőttek, és aztán még egyszer. Többre nem emlékszem.

- Jókor érkeztünk – sóhajtott fel Ben. – Még sokat kell tanulnod, Ann. Nem szabadott volna, hogy ilyen hamar terepre vigyelek. Az, hogy használtad az erőt nagy dolog, de sokkal többre vagy képes. Ha meggyógyultál megtanítalak uralni az erőt. De most pihenned kell, én megnézem mi a helyzet.

- Köszönöm – mosolygott rá Ann. Testvére arcán halvány mosoly jelent meg, ahogy rá nézett.

- Csak gyógyulj meg – mondta halkan, mielőtt elhagyta volna a szobát.

Ann mosolyogva figyelte, ahogy távozik. Nagyon megkönnyebbült, hogy élve, épségben látta őt. Mikor Ben elhagyta a szobát, Ann szinte azonnal álomba merült.