Még gyerek voltam amikor a Jedi rendhez kerültem. Nem emlékszem sokra azokból az időkből amikor nem a rend szokásai szerint éltem, csak arra hogy már akkor is voltak kötelességeim. Minden nap arra képeztek hogy vigyázzak majd valakikre, s habár én magam is kicsi voltam, mégis tisztában voltam azzal hogy ha nem törődöm másokkal akkor körülöttem sokan meghalhatnak. Ám az emlékek homályba vesztek. 6 éves voltam akkor mégcsak mindössze, s azóta nagyon sokminden történt. A Jedik befogadtak,kiképeztek és lényegében felneveltek engem. 26 évesen nem fog arra már emlékezni az ember ami egy másik életben történt...vagy igen? Sosem beszéltem a múltamról, senkinek sem, mert úgy gondoltam hogy ami nem tiszta, arról felesleges beszélni. Jól lehet hogy a templomban bárki meghallgatott volna. De sosem voltam túlságosan is beszédes. Hallgattam, vagy visszafogtam a legtöbb érzelmemet,ahogyan neveltek, és amikor már nagyon nem bírtam magamba fojtani ezeket csak akkor adtam a külvilág tudatára. Persze a klónok háborúja nem csak a galaxist forgatta fel, hanem a saját érzelmeimet is. Nehezebben tudtam már visszafogni magam, éreztem hogy türelmetlenebbé és néha meggondolatlanabbá váltam az idők folyamán... Miután visszavittek azonban a Toronyba tisztában voltam azzal hogy csakis a tudatom maradt amit még kontroll alatt tudok tartani, és valahogy magamhoz kell térnem a valóságba, vagy különben sose térek magamhoz. Voltak Jedik akiket a halál nem rémisztett meg, mert nyugalommal gondoltak arra hogy majd egyszer mindenki egyesül az Erővel, én azonban nem akartam még ilyen nyugodtan gondolni az örök álomra. Jól bántam az Erővel, és tiszteltem azokat a mestereket akik nem féltek a haláltól. Én azonban féltem. Magamnak vallottam be ezt, csak és kizárólag magamnak. A halál gondolata a félelmen kívül sosem töltött el semmivel sem. Megnyugvás? Annyi tennivaló akadt a világban! A megnyugvás csak büntetés lett volna nekem... Nemrég szereztem meg a lovagi rangom, tudtam hogy a félelem a kapuja a sötét oldalnak, de ez kiiktathatatlan elemi ösztön volt bennem. A külvilágból halovány zajokat hallottam, valami zökkent. Vagy letették az ágyamat vagy nekem ütközött valaki. Hihetetlen... megsérültem, de saját magamat nem éreztem csak a külvilág halovány zizegését. Nem volt fájdalmas vagy negatív érzés, inkább csak fárasztó...végtelen fáradtság érzése keringett körülöttem.Mintha víz alól bámultam volna felfele, és elkeseredetten úsztam volna vissza a csapatom felé. Aztán a zizegés abbamaradt s nem maradt belőlük semmi sem. Csönd. Kegyetlen, rideg csönd vett körül és csak magamba maradtan. Egyedül voltam, bezárva a saját elmém fogságában. Mikor körbenéztem nem is láttam mást csak a mindent körbe vevő, végtelen magányt. Vajon hol vagyok? - A gondolat a legelső volt mely megfogalmazódott bennem. Meghaltam? Vagy mégcsak élet s halál között lebegek mint egy elveszett lélek? Felálltam a földről mert eddig törökülésben ültem ott. Hideg volt... dideregve indultam el egy szűk úton, mely úgy tűnt a semmibe vezet. A ködös fák viszont már jól látszódtak, s a hegyek is melyek mint ősz, öreg, kopasz urak úgy tekintettek rám. A terület egy darabig sivár volt...mindenhol felperzselt fák meredeztek ki a fekete földből. Rossz előérzetem volt. Megpróbáltam nem gondolni rá, mert tudtam hogy a sejtéseim tévútra csalhatnak. Végül is, ha a saját elmém csapdájába estem, akkor innen csakis saját magamat tudom kiszabadítani. Ahogyan megálltam kettő utat láttam magam előtt, azonban egyik sem tűnt járhatónak: az egyik egy jégvilágba vezetett, a másik a sötétség útvesztőjének tűnt. Valahogy mégpedig döntenem kellett, ott nem maradhattam semmiképpen sem. Előre pillantottam, oda ahol csak a fákat lehetett látni, s végül döntöttem. A sötétséget választottam... gondolkodás nélkül döntöttem, ösztönből s habár féltem bemenni oda mégis megtettem. Érzetem hogy szinte teljesen kihűlök ahogyan beléptem oda. Noha semmit nem láttam, csak reméltem hogy lehet kiút és a remény miatt előre léptem. Szokásos gyors lépteim most lassúak voltak. Megfontoltan vettem az akadályokat... éles hangot hallottam balról és már láttam is a fényt... A múlt fényét. Közeledő léptek elhaló hangját. Egy középmagas, átlagosnak mondható testalkattal rendelkező fiatal férfi állt egy barna falú folyosón. Barna szemei a hatalmas üvegablakon túlra vetültek ahol a Coruscant tomboló forgalma a szűnni nem akaró zajban folytatta a megszokott napját. Megálltam és csak néztem. Figyeltem a régi önmagamat. Azt a személyt aki még nem látott háborút, és pusztulást. Kissé irigyeltem. Nem voltak hegek a lelkén, nem látott még halált. A fiú az ablakra tette a bal kezét, és a gondolataiba merült. Tudtam mire gondol, arra hogy nem érti hogy a tanács mire készül annyira. Nem értett semmit sem. Aztán pár idősebb Jedi került a háta mögé, s az egyikük egy magas szakállas férfi a vállára tette a kezét. 

" Mennünk kell padawan."- Csendült a halk de mégis megnyugtató hang.- " Yoda mester azt mondta hogy azonnal el kell mennünk a Geonosis-ra. Nagyon fontos küldetésünk lesz ott. " - A padawan a mestere felé fordult, s szemeiben ott volt a kétség.

" Azt mondják az egész rend odamegy a templom őröket, és a növendékeket kivéve. Igaz ez? "- A mester némán bólintott, így ő és a tanítványa kifele indultak az ősrégi falak közül. Követtem őket, a múlt árnyait mert hajtott a kíváncsiság. Az Erő mutatni akart nekem valamit, de még nem jöttem arra rá hogy mit. Bíztam a mesteremben, csakhogy valamiért gyanítottam hogy nem véletlen mutatja őt s ezt a napot nekem a látomás. 

" Ha nem megyünk oda, megölik a társainkat. Ezt nem engedhetjük, te is tudod, s Yoda mester csakis őket akarja megmenteni. Én tanácsoltam azt hogy mindenki jöjjön el. Ha tényleg van egy kis esze a grófnak elég lesz ha csak kivonulunk.  "- A tanítvány csöndben maradt. Számára a mestere minden szava szent volt, így egy percig sem gondolkodott el hogy miért kellene az összes Jedi.

" És mi van ha nem lesz elég? " - Tette fel a fiú  a már-már költői kérdést. 

" Azzal te ne törődj. .. de nyugodj meg. Mindenre gondoltunk. " - Haloványan elmosolyodott. A tanítvány csak bólintott, s lelkében megint eljött a megnyugvás, így nem gyanakodott. Nem vette észre a szokatlan csengését a mondatnak. Vagy nem akarta.. én megálltam. A két alak kilépett a turbóliftbe, s elnyelte őket a bezáródó ajtó takarása. Furcsa- gondoltam magamban. - a mester nem szólt a klónokról. Nem mondta meg hogy ki az a mi... a tanács? Ő vagy Yoda?.. Sok kérdést felvetett a múltbéli beszélgetés, de nem volt időm végig gondolni mert megint a sötétség vett körül. Mintha becsukott szemekkel álltam volna egy kihalt folyosón. Még a fák is eltűntek s most a semmibe veszett az ösvény fekete színe. Azt reméltem titkon ekkor már hogy vége hisz az ösvény végén mintha halovány fényt láttam volna.. de csak a szemem káprázott. Nem fény volt az hanem félhomály. Ahogy viszont odaléptem a pirkadati színekben hangokat hallottam, és magam körül katonákat. Szürke páncélos klónokat. Rögtön tudtam hogy az én embereim lehetnek de már nem tudtam rajtuk segíteni. 

" Meneküljön, meneküljön parancsnok! Mi addig eltereljük a figyelmüket!" - Kiabálta oda nekem Bricks. Felnéztem az egyik sérültről a férfira, és miközben felegyenesedtem láttam hogy nem droidok közelednek, hanem klónok... fehér, koszos páncélos klónok, akiknek a páncélján csupán egyetlen hosszú fekete csík jelezte hogy más alegységbe tartoznak.. a volt mesterem egysége. Nem akartam hinni a szememnek. Tudtam hogy elárultak minket.. Miután Brickset lelőtték én következtem volna, ám annyira le voltam döbbenve hogy mozdulni sem tudtam. Csak álltam, és ők rámtartották a puska csövet. Egy magas csuklyás alak emelkedett ki a hátuk mögül, és alakjából már akkor tudtam hogy ki lehet az. Az alak legyintett, kiadva a végleges parancsot a halálomra, én pedig farkasszemet néztem vele:

" Mester?!"