Valamilyen oknál fogva kifejezetten vártam az újabb gyűlést. Az egyetemi óráim kezdtek bedurvulni, a kezem ha lehet, mégjobban megfájdult a sok írástól, és lassan a zárthelyi vizsgák hete is eljött. A munkám unalmas volt, talán ezért is jelentett egyetlen menedéket az a közösség, ahova két hét alatt egészen beleszoktam.

- Sziasztok - léptem be a hatalmas terembe, ahol már elég sok ember összegyűlt, szemeimet pedig végigvezetve rajtuk visszamosolyogtam Pierrere.

A fiúval a bizonyos éjszakai találkozás után egyáltalán nem beszéltem, a hét eleji gyűlésen pedig nem volt, ezért most láttam azóta először. Haja szokásosan rendezetlenül állt fején, és bár ezt még magamnak sem ismertem be, de piszok jól nézett ki, kék szemeit pedig egy ugyanilyen színű, egyszerű pólóval emelte ki.
- Kedveseim, ki szeretne ma beszélni? - csapda össze a tenyereit Jacqueline, mikor már mindannyian megérkeztünk. Bátortalanul tettem fel a kezem, és mikor a nő észrevett, mosolyogva intett, hogy bátran induljak meg a színpad felé.

- Carmella vagyok - mutatkoztam be, és mosolyogva fogadtam, ahogy a többiek köszöntenek - Úgy érzem, nem állok még készen arra hogy mindenről beszámoljak nektek - néztem végig az embereken, akik kiváncsian meredtek rám - de szeretnék mondani pár szót. Először is, mindannyiótokat sajnálom, szörnyű dolgokat kellett átélnetek, és köszönöm hogy ezeket megosztottátok velem, velünk - mutattam körbe, majd egy nagy levegőt véve folytattam - mondjuk azt, hogy a családi háttérem nem valami fényes. Talán ez nyomta rá a bélyegét sz egész életemre, talán mostmár mindig csak ennek az árnyékában fogok tudni élni, de hát ez van, megtörtént. Féltem az emberektől, nem tudtam nyitni mások felé, még a munkámat is majdnem elveszítettem emiatt - nevettem fel kínosan - aztán jöttetek ti. Ti, akik megmutattátok nekem, hogy soha nem szabad feladni, akiknek köszönhetően megbizonyosodhattam arról, hogy nem minden ember rossz. - könnyes szemekkel néztem végig rajtuk, és meglepetésemre mind mind mosolyogva néztek rám - köszönöm nektek. - először az egyik fiatal lány pattant fel a helyéről, és odasietve hozzám megölelt, melyet én bátortalanul, de viszonoztam. Ezután az idős bácsi jött pár szót váltani velem, és biztosított arról, hogy bármi van, rájuk számíthatok. Szépen lassan a teremben tartózkodó emberek mind mind odacsorogtak hozzám és váltottak velem pár bátorító szót, kivéve ő.

A helyiség kiürült, és mikor már csak ketten maradtunk, akkor lépett oda hozzám.
- Egy kávé, esetleg?
- Egy kávé most jól esne - bólintottam, és mély levegőket véve próbáltam lenyugtatni magam, és ezt a fiú észre is vette.
- Minden rendben?
- Igen, csak felkavart kicsit ez a mai nap - feleltem, a fejemet lehajtva - de már jól vagyok.
- Szeretsz utazni? - lökte ki előttem az üvegajtót.
- Nem igazán szoktam - válaszoltam a teljesen hirtelen kérdésére. - Miért?
- Nekem ebből áll az életem - rántotta meg vállait - holnap indulok Szingapúrba, aztán Oroszország, Japán, Mexikó, USA.
- Azta - kerekedtek ki a szemeim - nem is tudtam, hogy ez a sport ennyire nagyvilági.
- Pedig az - bólintott.
- És akkor nem is tudsz majd ide jönni? - tettem fel a kérdést, ami legbelül foglalkoztatott, magam sem tudom miért.
- Egyszer kétszer fogok tudni, mert nem minden hétvégén van futam, de nem hiszem hogy olyan sokszor jövök majd, mint eddig - túrt bele a hajába.
- Értem.
- Ha gondolod, jöhetsz velem valahova - az időközben vásárolt kávé majdnem a torkomon ragadt, amikor meghallottam mondatát, és ő is kikerekedett szemekkel nézett rám - De hülye vagyok, ne haragudj. Tudom hogy egyetemed van, dolgoznod kell, ráadásul én még szinte idegen vagyok neked. Csak azért mondtam, mert te még nem utazgattál.
- Semmi baj - ráztam meg a fejem, de hatalmas mosolyomat képtelen voltam letörölni arcomról. Ezt a hatást váltotta ki belőlem a fiú, nem tudtam ellene mit kezdeni, és ez valamilyen szinten nyomasztott. Alig több mint két hete ismerem, és már mosolygok amikor rá gondolok? Ez nevetséges.

- Tudod - dugta zsebre a kezeit megtörve a csendet - kedves volt tőled, amit a gyűlésen mondtál. Látszott hogy sok embernek jól esett. - nézett rám - persze nekem is.
- Csak az igazságot mondtam - rántottam meg vállaim - plusz rajtam kívül már majdnem mindenki beszélt.
- Te is tudod hogy nem siettet senki - aggódó tekintete egyszerűen megmelengette a szívem, és fényt hozott testembe.
- Tudom, persze hogy tudom. Csak ti olyan könnyedén elmondtátok a problémáitokat, és rossz érzés hogy én még nem állok készen erre - hajtottam le a fejem, ugyanis könnyek kezdtek gyűlni a szememben, és nem akartam, hogy ő észrevegye.
- Hidd el, sokkal jobb érzés lesz utána. Engem ez ösztönzött - hajolt le az arcomhoz, és mikor megpillantotta a szemeimből kicsorduló könnyeket, gyengéd hangon újra megszólalt - ne sírj.
- Sajnálom - a sírásom csendes volt, nem erőszakos.
- Carmella - suttogta a nevem, majd a következő pillanatban hüvelykujja már az arcomat súrolta, letörölve onnan az apró könnyeket. Érintése közben lehunytam a szemem, és beugrottak a bizonyos emlékképek, magam előtt láttam apámat, és ez mégjobban sírásra késztetett. Pierre feleszmélve gyorsan elkapta a kezét - te jó ég, ne haragudj, elfelejtettem.
- Csináld, kérlek - suttogtam még mindig csukott szemekkel, és hagytam, hogy a fiú puha ujjai újra felfedezőútra induljanak arcomon. Rossz érzés volt, a hideg rázott, de képes voltam kibírni, és mikor végre kinyitottam a szemem, Pierre mosolygós arcával találtam szembe magam.
- Látod, erősebb vagy mint hinnéd.
- Lassan mennem kéne, holnap korán kell kelnem - viselkedtem úgy, mintha az előbbi pár perc meg sem történt volna, és meg sem várva a fiú válaszát egy intés után elsiettem tőle, és hagytam, hogy gondolataim elárasszák fejemet.

Talán túl sok volt ez nekem, talán csak megfutamodtam, talán csak nem mertem magamnak bevallani, hogy jól esett, amit csinált. Ez a fiú napról napra aprónak tűnő dolgokat tett értem, elterelte a figyelmemet, amikor arra volt szükségem, és nem utolsó sorban megmutatta nekem, hogy nem minden férfi olyan, mint apám.

Egyetlenegy, aprócska tudat mégis azt sugallta nekem, hogy meg fogom égetni magam, és a fiú kedvessége csak egy álarc, de nem törődtem vele. Tudtam, hogyha ezt az egész életemet uraló érzést elnyomom, akkor esetleg ki tudok törni a múltam fogságából, ezért elhatároztam valamit.

Abigel, a lány, aki az első egyetemi napunkon kedvetlenségem ellenére is szóba elenyedett velem, és akit pár hét alatt talán már a barátnőmnek is mondhattam, tökéletes alany volt számomra, hogy segítséget kérhessek tőle a fiúval kapcsolatban, és a megérzéseim szerint ő örülne is neki.
Már csak ki kellett találnom, hogy hol, és hogyan tálalom neki azt, hogy talán kezdek bizalmat érezni egy fiú iránt, aki nem mellesleg egy világhírű sportoló.

Sziasztoook:)
Mostanában gőzerővel irok, ezért is tudok szinte minden nap egy részt hozni nektek 😌 emellett szeretném felfuttatni a sztorit minél hamarabb, és hihetetlen, hogy már a nyolcadik résznél tartunk.
Köszönöm az eddigi támogatásaitokat, hihetetlenek vagytok! 🥺❤

Legyen csodás napotok, pusziii❤

xx T 💕