Szinte tökéletes gyerekkorom volt. Két szülő, akik minden energiájukat és pénzüket az én jövőmbe fektették, és négy fiútestvér, akikkel mindig vérre menő csaták zajlottak le Rouen apró, ám annál szerethetőbb gokart pályáján, de végül általában én kerekedtem felül győztesként.

Úgy öt éves korom körül kezdett megformálódni apában a gondolat, hogy mi lenne, ha komolyabb szintre emelnék nálam a gokartozást, amit én teljes szívemből imádtam már akkor is, és a lehető legtöbb időmet a pályán töltöttem.

Tíz éves korom körül már ott tartottam, hogy több francia versenyen is részt vettem, küzdve a győzelemért.

Egy idő után, mikor már kinőttem ezt a légkört, részt vettem a FIA által rendezett európai bajnokságon, és itt ismertem meg több mostani pilótatársamat, Maxot, Charlest, Estebant és Carlost. Sajnos az első évem nem sikerült olyan fényesen, de a következő szezonra minden erőmet és koncentrációmat összeszedve a második helyet tudtam megszerezni, köszönhetően a családom szüntelen támogatásának.

Aztán jöttek a különböző Formula Renault versenyek, mely egy hatalmas lépés volt az életemben, tekintve hogy itt már eléggé a Forma 1 - re hajazó autókat vezethettem,és egyszerűen imádtam. Már akkor sem voltam képes elhinni, hogy meddig eljutottam, hisz a gokartversenyek résztvevőiből nagyon keveseknek adatik meg a lehetőség, hogy feljebb jussanak a következő kategóriákba, de nekem sikerült.

Tizenhét évesen életem egyik legjobb ajánlatát kaptam, miután megnyertem a Formula Renault bajnokságát. A hatalmas ünneplések közepette odalépett hozzám egy magas, viszonylag idős férfi, kezet fogott velem, majd a semmiből megkédezte, hogy lenne e kedvem a Red Bull Junior Team tagja lenni.

Emlékszem, az egész testem remegett, mégcsak megszólalni sem tudtam, szerencsére apa átvette a szót helyettem, és így lettem a Red Bull család tagja.

Edzőtáborok, kiképzések sora vette kezdetét, én pedig éreztem, hogy minden egyes versennyel, edzéssel közelebb kerülök a célom felé, ami természetesen a Forma 1 volt.

Két évvel később, amikor már hivatalosan is a Red Bull állandó tesztpilótája voltam, a Prema Racingtól kaptam egy ülést az akkor még GP2 - nek nevezett Forma 2 - be, mely egy újabb hatalmas lépést jelentett az életemben.

A Silverstone - i versenyhétvége közel sem úgy alakult, ahogy számítottam rá. Még most is emlékszem arra a bizonyos  pénteki napra, ahol épp tartottunk a pálya felé anyával és az edzőmmel. Mindhárman izgatottak voltunk a verseny miatt, ugyanis nagy esélyem volt a futamgyőzelemre, ezzel pedig a lehető legtöbb pontot zsebelthettem volna be magamnak.

Olyan gyorsan történt minden. Az egyik pillanatban még a hátsó üléssor közepéről mutattam a mellettem ülő anyukámnak a hétvégére tervezett sisakfestésemet, a másikban pedig már a sofőr kiáltását hallva hatalmas erővel csapódtunk a falnak. Az ütés erejétől, és a félelemtől a lehető legjobban összeszorítottam szemeim, de amikor nem éreztem semmi fájdalmat, kinyitottam őket.

A látvány ijesztő volt. Szinte mindenhol vért láttam, de tényleg, mindenhol. A hatalmas vértócsa mellett pedig anya feküdt, és ránézve még abban sem voltam biztos, hogy lélegzik, azt hittem, hogy meghalt.

Szerencsére a mentők hamar kiérkeztek,  stabilizálták az állapotát, és közölték velem, hogy a pár komolyabb törés, és zúzódás miatt minimum egy hónapig bent kell tartaniuk a kórházban, de én akkor ennek is örültem , mert képtelen lettem volna örökre elveszteni anyát.

Végül a versenyt csak azért is megnyertem három nappal később, a trófeát pedig egyenesen a lábadozó anyukám ölébe tettem, és csak ennyit mondtam neki : Tessék, ezt neked nyertem.

Sok sok küzdés, kerék a kerék elleni csata után sikerült a riválisomat, Oliver Rowlandot legyőzve bajnoki címet szereznem, amit egy hatalmas családi vacsorával ünnepeltük meg.

Mivel akkor még nem volt szabad ülés a Torro Rossónál, ezért egy évre a Japán Super Formula sorozatban versenyeztem, ahol mindössze fél pont híján második lettem.

Ebben az időszakban szinte alig voltam otthon, és mivel a családomnak sok más dolga is volt, minthogy engem kisérgessenek a versenyekre, ezért elég ritkán találkoztunk, ami akkoriban nagyon megviselt.

Aztán olyan hirtelen történt minden. Ugyanaz az idős férfi, aki felkért, hogy legyek egyike a Red Bull junioroknak, ( és akit nem mellesleg Helmut Markonak hívnak) egy szép szeptemberi napon felhívott, és mindenféle kertelés nélkül közölte, hogy a szezon hátralevő részében szükségük van egy pilótára, és ők rám gondoltak.

Mint kiderült, Danyiil Kvjat annyira alulteljesített, hogy egyszerűen kirakták a Torro Rossobol, én pedig csak csodálkoztam, hisz nem tudtam elképzelni, hogy hogyan tudott annyira alulteljesíteni, hogy ez a kirúgásához vezessen. Hát, másfél év múlva már nem csodálkoztam.

Természetesen boldogan mondtam igent a jó öreg Helmutnak, majd könnyes szemekkel hívtam fel a családom, elujságolva a hírt. Én, Pierre Gasly, annyi harcolás, küzdés után megcsináltam, bekerültem a szuperkategóriába.

Szeptember huszonkilencedikén már az autóban ültem azon a bizonyos Maláji pályán, ahol az egész karrierem elkezdődött, és amelyre mindig  mosollyal fogok visszagondolni, annak ellenére is, hogy csak a tizennegyedik helyet tudtam megszerezni, de azért a pozícióért igenis megküzdöttem az egyetlen honfitársammal a gárdából, Romainnal.

A 2017 - es szezonban egyáltalán nem tudtam pontot szerezni, ennek ellenére megkaptam az ülést a következő évre is, ahol már valamivel fényesebb volt a helyzet.

Akkoriban életem legjobb versenyének mondhattam a Bahreini nagydíjat, ahol negyedik lettem, ezzel pedig az első komolyabb helyezésemet is megszereztem. A szezon további részében még három pontszerzésem volt, amiket mind mind boldogan ünnepeltünk meg az olasz csapatommal.

2018 nyarán tudtam meg, hogy Daniel nem fog hosszabítani a Red Bullal, ezért hatalmas örömömre engem igazoltak le a 2019 - es évre, és azt hiszem akkor először (de nem utoljára) én kerültem a média középpontjába.

Gratulációk, sok sok kérdés, hogy mit várok a következő szezontól, hogy számítottam e erre a döntésre, hogy képes leszek e legyőzni Maxot.

Minden tőlem telhetőt megteszek - válaszoltam, mert a célom természetesen az volt, hogy a holland ifjonc tehetséget legyőzzem, ugyanis a legtöbbet talán az számít, hogy mennyire tudsz kiállni a csapattársad ellen, ugyanazokkal az erőforrásokkal.

De kudarcot vallottam. Egyszerűen nem voltam képes előzni, igazi oroszlánként versenyezni, ahogy addig tettem, ráadásul az autót is nagyon nehéz volt vezetni. Meg is lett az eredménye, Helmut olyan könnyedén rúgott ki a csapatból, ahogy fél évvel ezelőtt bevett.

Életem talán legrosszabb napja volt az a bizonyos Belgiumi médianap, ahol újságírók tömkelege vett körül, arcomba nyomva a mikrofonukat, és kérdeztek. Fogalmam sincs mit, képtelen voltam bármelyiket is normálisan felfogni, csak üveges tekintettel néztem magam elé, tudva hogy elrontottam.

Sziasztook:)
Meg is hoztam az első két részt, bár ezek még nem a történéseket mutatják be,  inkább csak a két főszereplőnk múltját.

Külön élmény volt utánaolvasni Pierre életének, megnézni az interjúit, kicsit beleásni magam a Forma 1 előtti világba, remélem ti is ugyanúgy élveztétek olvasni a részt, mint ahogy én írni. 🥰

Legyen szép napotok☺

xx T❤

És a végére egy imádnivaló kép a mi franciánkról, szukanyandiii innen is puszi érte❤