Az órám után kénytelen voltam buszra szállni, hogy időben oda tudjak érni a művelődési házba, de így is csak épphogy beestem a sok összegyűlt ember közé.

- A nevem Pierre - állt fel az apró színpadra a fiú pár perc után, és a halvány mosolyának köszönhetően akaratomon kívül is felfedeztem, hogy egy apró rés van a két első foga közt. Őszintén, érdekelt az ő története, érdekelt, hogy ki is ő valójában, bár ettől függetlenül unszimpatikus volt, mert az első adandó alkalommal meg akart fektetni. Tipikus, menthetetlen férfi.
- Szia Pierre - kántálta pár ember, üdvözölve a fiút. Pierre, tipikus francia név, teljesen átlagos. Vajon ő is az?
- Nehéz most kiállnom ide, és nem is tenném meg, ha nincs Jacqueline nénikém - vetett egy gyors pillantást a hölgyre, aki csak elmosolyodott. - de hát itt vagyok, és úgy tűnik el is mesélem a történetem. Feltételezem, páran tudjátok, hogy autóversenyző vagyok, pontosabban Forma 1 pilóta - ennél a pontnál a szemeim hatalmasra kerekedtek, balszerencsémre pedig a fiú ezt pont látta, és egy halvány mosolyt eresztett. Kínos. Természetesen ismertem ezt a sportot, bár ki nem, régen egy két futamot néztem is, de szigorúan csak az autók mechanikája, működése és a gumik kezelése miatt. - eleinte egy úgymond gyengébb csapatban versenyeztem, de fél éve kaptam egy lehetőséget, és így a sportot uraló top csapatok egyikébe kerülhettem - bár távol ültem tőle, így is láttam szemeiben azt a bizonyos csillogást, és ez egészen meglepett - de nem sikerült úgy ahogy elképzeltem. A csapattársam egy elég jó barátom lett, akit mindenki a forma 1 feltörekvő tehetségének vall, de ő már közel öt éve vezet a Red Bullnál, egészen beleszokott a környezetbe. Nekem minden új volt, ismeretlen emberekkel találkoztam, de talán a legnagyobb nehézség az ismeretlen autó volt. - itt már konkrétan ittam a szavait, eléggé felkeltette az érdeklődésemet az élete - azt tudni kell a csapatról, hogy hihetetlenül maximalisták, mindig a győzelemre, dobogóra várnak, és ha valaki nem teljesíti az elvárásaikat, akkor egyszerűen kirúgják őket. Hát, így jártam én is - a szemei egyre szomorúbbak lettek, és látszott rajta, hogy mennyire megviselte az egész - nem feleltem meg nekik. Talán csak kevés időt adtak, talán valami hiba volt velem, vagy egyszerűen csak nem állt a kezemre az autó, de ez az egész dolog egy hatalmas bélyeget nyomott az egész karrieremre. - a fejét lehajtotta, és egyre halkabban mormolta a szavakat, néha meg megállva. - visszakültek a junior csapathoz, de innen már a karrierem konkrétan befellegzett. A média, a rajongók engem szidnak, a többi csapat pedig valószínűleg már soha nem szerződtet le, a jelenlegi, junior csapatomnál pedig nem maradhatok örökre. És, ami talán megkoronázta az egészet, a múlt hétvégén az egyik legjobb, kiskori barátom életét vesztette egy balesetben - a hangja, a kezei remegtek, és végül széttárta karjait - és ennyi. -

Haragudtam rá. Hogy miért? Mert huszonakárhány évesen elkönyvelte, hogy ő már semmilyen sikert nem fog elérni, vissza fog vonulni, és éli tovább a már nyugodt életet. Talán ez a felháborodás késztetett arra, hogy gondolkodás nélkül felpattanjak a helyemről, és elsőként induljak meg a fiú felé.
- Nem mondhatod ezt - léptem oda hozzá, ő pedig először meglepődött, majd kérdő tekintettel kapta rám a szemét. - ha így állsz hozzá, akkor persze hogy vége a karrierednek.
- Úgy tűnik nem ismered a Forma 1 világát - mosolyodott el hamiskásan, ez pedig engem csak mégjobban feldühített.
- Az lehet, de attól még, hogy mások megbélyegeztek, te meg tudod mutatni nekik hogy igazából mire vagy képes - a szavak olyan gyorsan jöttek ki a számból, hogy még magam sem fogtam fel őket.
- Ebben nem hiszek, de azért köszönöm - bólintott, és engem ignorálva elfordult a mögöttem lévő férfihoz, aki szintén beszélni szeretett volna vele. Én csendben visszamentem a helyembe, és bár tudtam, hogy nem szabadna, de egyre jobban kezdtem felidegesíteni magam mind a fiú hozzáállásán, mind viselkedésén. Nem akartam rajta agyalni, hisz közöm sem volt hozzá, nem is ismertem, szimplán egy kiragadott történetét hallottam az életéből, de valamiért azt éreztem, hogy nem hagyhatom veszni ezt az egészet.

Fáradtan, a csuklómat masszírozva estem be a harmadik emeleti lakásom ajtaján, és a cuccaimat ledobva a konyha felé vettem az irányt, hogy valami ehető, illetve valami jeges után kutathassak. A csuklóm valószínűleg a hirtelen ért sok írástól fájdult meg ennyire, ezért muszáj voltam jegelni, hogy valamennyire tompítsam a kellemetlen érzést, és a következő napra újra íróképessé tehessem.
A gyorsan összedobott szendvicsemmel az ágyba befeküdve kezembe vettem a telefonom, és magam sem tudom miért, de a böngészőbe lépve egyből bepötyögtem egy nevet, Pierre Gasly, és a keresés gombra nyomtam.
Tudtam, hogy a média általában mindig kihasználja az elesett embereket, de amivel szembe találtam magam, attól kikerekedtek szemeim. Ocsmány, a fiú teljesítményét szidó cikkek és utálkozó kommentek százai, híres sportolók véleményei, interjúk nevetségessé, és hatásvadásszá fordítása.

Fájdalmas volt. Fájdalmas volt látni, ahogy minden egyes szóval feltehetően egy apró késszúrást ejtenek a fiú szívén, és nem elég, hogy a barátját elvesztette, még az egész világ is őt szidta. És én ott, az apró lakásomban ülve jöttem rá igazán, hogy sajnálom őt.

- Szia - suttogta nekem a mellettem ülő lány, aki épphogycsak bezuhant az óra kezdete előtti másodpercekben - akkor áll még a mai kávézás?
- Igen - bólintottam mosolyogva, és büszke voltam magamra, amiért bár csak hosszas magamban vívódás után, de elterveztem, hogy a nem létező baráti körömbe fogadom a lányt.
- Az király, akkor már csak három órát kell kibírnunk, és mehetünk - forgatta a szemét.
- Pontosan - a tanár a párbeszédünk közben már hevesen kezdett diktálni, ezért kénytelen voltam vadul elkezdeni az írást, amely talán még fájdalmasabb is volt, mint tegnap. Szúrt, égetett, szinte alig tudtam megmozdítani, de kénytelen voltam írni. Ha nem írok, nem lesznek jegyzeteim, nem tudok miből tanulni, és  végül kibukok az egyetemről. Logikus.
- Ha gondolod, vásárolni is elmehetünk - folytatta a beszélgetést Abigel, én pedig próbáltam leplezni, hogy kissé zavarba jöttem. Közel sem álltam olyan jól anyagilag, hogy mostanában bármit is tudjak venni magamnak, főleg nem a nívós áru francia ruhapiacról.
- Nem szükséges, van elég ruhám - rántottam meg a vállam végül.
- Ne hülyülj, egy lánynak soha nincs elég ruhája - kapta fel a fejét - úgyhogy elmegyünk, és kész. Tudod, kellenek a csini ruhák tartaléknak, hátha egy fess, fiatal francia úriember randira visz majd.
- Na persze - nevettem el magam kínosan, tekintve, hogy szinte nem is ismertem meg fiúkat az eddigi ittlétem során.

Végül Abigel nem hagyta, hogy elutasítsam a vásárlási ajánlatát, ezért úgy voltam vele, letudom annyival, hogy nem veszek meg semmit, ezzel elkerülve a kínos köröket, ám újdonsült barátnőm egyáltalán nem így gondolta. Sorra adogatta a szebbnél szebb ruhadarabokat a kezeim közé, én pedig az árakat meglesve majdhogynem szívinfarktust kaptam. A lányra csak rá kellett nézni, látszott rajta hogy mennyire tehetős családból származik, talán ezért is vezetett az utunk ezekbe a drága üzletekbe, ahol ő vásárolni szokott.

- Úristen, ezt muszáj megvenned - tartott elém egy újabb, halványkék szolid ruhát.
- Inkább kihagyom - húztam el a számat, mert akármennyire is tetszett a csodás ruhaköltemény, az ára iszonyat borsos volt.
- Kérlek, a kedvemért vedd meg. Hidd el, tökéletesen fog állni rajtad - győzködött tovább, nálam pedig valami elpattant.

Éreztem, hogy a forró könnyek mardosni kezdik szemeim, majd felfedező útra indulnak arcomon. Nem akartam sírni ott, a bolt kellős közepén, de a szituáció egyszerűen ezt váltotta ki belőlem. - Carm, mi a baj? - vette észre a lány hirtelen, hogy szinte már zokogok, és azonnal közelebb lépett hozzám.
- Semmi, tényleg - ráztam meg a fejem elhaló hangon.
- Miért sírsz? - simította vállamra a kezét biztatása jeléül.
- Nincs nekem pénzem erre Abigel - törtem ki mégnagyobb sírásban, és szinte éreztem magamon az idegenek szúrós pillantásait - nincs pénzem most ruhákat venni.
- Te jó ég, kezdhetted volna ezzel - ölelt át, én pedig úgy bújtam hozzá, mint kisgyerek az anyukájához. Fura, de valamiért erős bizalmat éreztem iránta. - semmi baj, ne haragudj, nem kellett volna erőltetnem.
- Nem a te hibád - hüppögtem.
- Figyelj, ettől még ugyanúgy azt gondolom, hogy ez a ruha tökéletesen állna rajtad, szóval ha tetszik, ha nem, én most ezt megveszem neked - tolt el magától, és ellenkezést nem tűrve elindult a pénztár felé, hogy megvásárolja a méregdrága darabot.

Sziasztoook;)
Most sikerült egy extra hosszú részt hoznom nektek, remélem tetszett, és megigérem, hogy próbálok majd még sok sok részt összeügyködni a szünet alatt:)

Remélem jól telik nektek a szünet, pihenjetek sokat, vigyázzatok magatokra, puszii💓

xx T💕