Reggel már korán kipattantak a szemeim, de kellemes elfoglaltság volt a mellettem szuszogó gyönyörű lányt nézni órákig, ezért nem bántam. A telefonomat magamhoz kapva feloldottam, és meglepődve néztem a sok sok nem fogadott hívást, többnyire a családomtól, akikkel még nem volt szerencsém beszélni a tegnapi történtek óta.

Talán most éreztem sok idő óta először azt, hogy minden jó. Anthonienak nyertem egy dobogót, a média végre tisztel, és nem mellesleg Carmella fekszik a jobb oldalamon. Tudtam, hogy tegnap kevesebb időt töltöttem el vele a kelleténél, de egyszerűen nem szakadhattam el az ünneplő csapattól. Kiengesztelésképpen viszont úgy gondoltam, hogy meglepem a lányt egy ágyba reggelivel, ezért kipattanva a takaró alól kicsit összeszedtem magam, és a hotel étkezője felé indultam.
- Haver - láttam meg Charles alakját belépve mellém a liftbe. A pilóták közül Max mellett őt mondhattam az egyik legjobb barátomnak, aki tegnap nem győzött gratulálni nekem - azt hiszem szerdán láttam bemenni hozzád egy lányt.
- És? - néztem rá ártatlanul, mintha ez semmit nem jelentene.
- Mondjuk elmesélhetnéd, hogy kit szedtél össze - forgatta meg szemeit.
- Nem szedtem össze - ráztam meg a fejem - hanem megismertem. Olasz - mosolyodtunk el mindketten, hisz ő is tudta, hogy az olasz lányok a gyengéim.
- És mióta vagytok együtt? - kérdezte, a lift pedig egy hangos csipogással jelezte, hogy megérkeztünk.
- Még hivatalosan nem vagyunk - vakartam meg a tarkómat zavartan, mire Charles kikerekedett szemekkel nézett rám.
- Mire vársz?
- Ő nem olyan - ráztam a fejem hevesen - rá várni kell, őt ki kell várni. De én kivárom, mert egy csoda, és áldom az eget hogy megismerhettem.
- Nem tudom Pierre, nem biztos hogy jó ez neked - rántotta meg a vállait - de te tudod.
- Már miért ne lenne jó? - háborodtam fel hirtelen, és egyik pillanatról a másikra végig sem gondoltam, hogy mit ejtek ki a számon - én legalább nem csaltam meg az exemet a legjobb barátnőjével.
- Pierre, te is tudod hogy ez nem - tárta szét kezeit dühösen Charles, de félbeszakítottam mondatát.
- Nem mi? Két éve azt hallgatom, hogy szerezzek magamnak egy barátnőt, és mikor már itt a lehetőség, akkor benyögöd hogy nem biztos hogy jó nekem?
- Csinálj amit akarsz, de ha megégeted magad ne gyere hozzám sírni - nézett utoljára a szemembe, majd megfordult és elsétált, én pedig remegő kezeimmel idegesen szántottam végig hajamon. Lehet, hogy nem kellett volna ennyire kiakadnom, de mindennél jobban óvni akartam a lányt.

Végül felkaptam pár tányért, rájuk pakoltam palacsintát, narancslevet, gyümölcsöket és krémtúrót, majd óvatosan, hogy le ne ejtsek semmit felmentem a szobába, ahol a lány még mindig aludt.
- Carm, hahó - tettem le mellé a kajákat, és simítottam végig arcán - ébresztő.
- Mmmmm - fordult át a másik oldalra - muszáj?
- Ja, nem, viszont akkor kénytelen leszek én megenni az összes palacsintát - erre a mondatra persze egyből kipattantak szemei, és felült az ágyon.
- Éhen halok - vette magához a tányért, és egyből bele is harapott a palacsintába.
- Arra gondoltam, hogy ma bepótolhatnák az elmaradt vacsorát - szedtem össze minden bátorságom, szívem pedig hatalmasat dobbant a lány habzsolását látva.
- Mármint Rouenben?
- Igen - bólogattam izgatottan - több jó helyet is ismerek.
- Nem tudom - sóhajtott fel - így is le vagyok maradva az egyetemmel, tanulnom kell, és dolgoznom is. Pierre nem vagyok biztos benne, hogy ez az egész most menne.
- T.. tessék? Mire gondolsz? - zavarodtam össze, és ijedtem meg egyszerre.
- Mennyire emlékszel a tegnap estéből?
- Nem dereng semmi, mi történt? - kerekedtek ki szeneim, és csak arra tudtam gondolni, hogy valami rosszat tettem.
- Azt mondtad hogy szeretsz - arca elpriult, íriszeit lesütötte.
- Én? - nem nagyon tudtam mit mondjak, hiszen igaz volt, de nem terveztem, hogy ilyen hamar megtudja.
- Te - bólintott, és kikelve az ágyból folytatta, miközben kettőnk között a levegő szinte izzott - de bizonyára csak hülyeségeket beszéltél össze vissza részegen.
- Carm - túrtam bele a hajamba - ezt későbbre akartam tartogatni, de úgy tűnik mostmár muszáj lesz - gyengéden keze után nyúltam, és visszahúztam magam mellé az ágyra - már majdnem négy hónapja, hogy beléptél az életembe és azóta teljesen hatással vagy rám. Eleinte kíváncsi voltam rád, amikor feléd pillantottam, egy titokzatos lány nézett vissza rám, akit mindennél jobban meg akartam ismerni. Aztán ez nagy nehezen sikerült is, bár azt be kell vallani, nehéz eset vagy, de én minden erőmmel azon voltam, hogy leküzdjem azokat a titokzatos falakat, amelyek az igazi belsődet rejtik el a nagyvilág elől. Hatalmas hatást gyakoroltál rám, egyfolytában rád gondoltam, még az autóban is, tudni akartam a titkaidat. Tudni akartam az okot, amiért ennyire félénk és elutasító vagy, és tudni akartam az okot, amiért engem közelebb engedtél magadhoz. Őszintén, Anthonie mellett te voltál az, aki motivált a nehéz időkben, még akkor is, ha ez kívülről nem látszott. Ha már itt tartunk, sajnálom hogy nem ismerted meg őt, imádtátok volna egymást - emlékek hada zúdult rám, de erőt vettem magamon, hiszen a lány csillogó szemei kíváncsian kémleltek - aztán egyre közelebb kerültél hozzám, és amikor azon a bizonyos napon egyszer sem kerestél, szinte összetörtem. Mostanáig nem tudom, hogy mi történt akkor, de remélem, hogy egyszer megosztod velem. Carmella én amit tegnap mondtam, annak ellenére, hogy nem emlékszem rá teljes mértékben igaz. Szeretlek, már régóta szeretlek, és nem tudom mit fogsz rá reagálni, de el kellett mondanom - láttam rajta, hogy keresi a szavakat, ezért türelmesen vártam hogy megszólaljon, amit csak percekkel később tett meg.
- Szeretnék elmondani valamit, amitől valószínűleg megváltozik a véleményed - hunyta le a szemeit, én pedig értetlenül néztem rá - meg lettem erőszakolva. Kétszer is.
- Tessék? - kiáltottam fel, miközben szívem majdnem megszakadt. Ennek a lánynak ezt kellett átélnie? Rádásul kétszer?
- Kiskoromban apám. És azon a bizonyos napon, amikor nem hívtalak, egy idegen férfi a parkban - könnycseppek csorogtak le arcán, melyek arra késztettek, hogy védelmezően magamhoz húzzam a lány remegő testét. - nem biztos hogy képes vagyok egy férfivel lefeküdni. Az emlékeim előtörnek, mégcsak egy árva érintéstől is. Sajnálom Pierre, te nem ezt érdemled.
- Carm, drágám - könnyek kezdtek gyűlni szememben, mikor újra belegondoltam, hogy ez a szegény lány mit élt át. A saját apja megerőszakolta. - ne beszélj butaságokat. Én mindig itt leszek neked, de legfőkébb, nem kényszeritek rád semmit. Komolyan azt gondoltad, hogy a szex fontosabb mint te?
- Csak féltem - zokogott fel - tudod milyen nehéz mindenkinek megfelelni? Én próbálok, főleg neked. Mert ugyanazt érzem mint te, és tökéletes akarok lenni számodra, de nem megy.
- Először is, nekem nem kell megfelelned- töröltem le a könnycseppeket puha arcáról - másodszor, tökéletes vagy, de tényleg. Egy mindennél erősebb, kemény nő vagy, aki ennyi mindent túlélt, és mégis képes mosolyogni, képes új embereket befogadni az életébe, mert ezt tetted velem is, Alexával és Maxxal is. Szeretlek, így ahogy vagy, és ha kell, addig fogom mondogatni, amíg el nem hiszed.
- Én is szeretlek Pierre - nyitotta ki szemeit, én pedig a pillanatot kihasználva édes csókot nyomtam ajkaiba, melybe igyekeztem beletenni mindent, amit érzek iránta. A szerelmet, a tisztelést, a csodálatot, a félelmet, és a gyengédséget is.

Mert ez a lány, Carmella, egy valóságos csoda, akinél jobbat soha nem kivánhatnék.

Sziasztok!
Nem könnyű most ezeket a sorokat leírom, de muszáj lesz, úgyhogy kezdjünk bele.
A Stand By Me című könyvet elkezdeni szerintem életem legjobb döntése volt, sok sok embert megismerhettem általa, és mindkét eddigi könyvemnél sokkal jobban a szívemhez nőtt. Legszívesebben soha nem engedném el, az örökkévalóságig írnám, de nem megy. Egy ideje már nagyon nehezen megy az írás, úgy érzem, hogy amit leírok, az nem jó, és egy részt is napokba tart összehozni, ami azért borzasztó érzés számomra, mert eleinte napi két részt simán megírtam. Sokkal többet lehetne még kihozni belőle, de nem megy és bár megfogadtam, hogy hosszú lesz, most nem vagyok képes rá.

Hamarosan be kell fejeznem és el kell szakadnom tőle, bármennyire is a szívem csücske lett. Sokat gondolkodtam azon, hogy mi lesz utána, és több ötletem is volt.

Először is, egy új könyvet találtam ki, Max főszereplésével, de abba sem tudok írni. Fogalmam sincs mi történt velem, leragadtam egy szinten, és teljesen kilátástalan vagyok. Néha néha, ha a barátaim adnak löketet, akkor tudok írni egy kicsit, de ez túl hamar elmúlik, és nagyon nehezen bírom már.

A másik ötletem egy angol könyv lefordítása volt, mert ki szerettem volna próbálni ezt is, de ott egyszerűen nem válaszolnak az irók, pedig több mindenkit is felkerestem.

Egyszóval kilátástalanul érzem magam minden szempontból, és az is lehet, hogy a jelenlegi történetem lezárása után íróként már nem fogok tevékenykedni, annak ellenére is, hogy az írás az álmom, a jövőképem, és a gyógyírem.

Fontosnak gondoltam, hogy ezt megosszam veletek, remélem megértitek, és élvezzük ki a könyv utolsó pár részét együtt, hogy boldog pillanatokat elevenítsen fel később is:)

Legyen szép napotok,

xx T 💕