Több mint fél év telt el az életemből úgy, hogy ennél jobbat nem is kívánhattam volna. Igaz, a koronavírus szó szerint elszigetelt a külvilágtól, de nem bántam, hiszen ezt az időszakot Pierre lakásában tölthettem el.

Sokáig csak kételkedtem, hogy merjek e hozzá költözni, de annyit győzködött, hogy végül beleegyeztem. Az egyetem sokkal könnyebben ment online mint gondoltam, így a vizsgáimat letudva egy sikeres első tanévet zárhattam magam mögött, belevetve magam a nyárba. Na igen, a nyárba, amely egyáltalán nem úgy alakult, ahogy elterveztük. Alexa meghívott magához Münchenbe, Pierre pedig Hollandiába szeretett volna elvinni, de ezeket mind mind keresztbehúzta a vírus, és a karantén. A francia fiúval a legtöbb időnket főzéssel, sorozat vagy filmnézéssel, olvasással, illetve beszélgetéssel töltöttük, de néha néha elkisértem őt edzeni is, bár az nem volt a kedvencem.

A Forma 1 kissé elcsúszott szezonkezdetére Ausztriában esett sor, de a szabályzatok szerint nekem esélyem sem volt barátommal menni, akivel a kapcsolatom ha lehet, egyre jobb lett. Sok minden történt köztünk, olyan is, amiről nem hittem volna, hogy képes leszek, de ma már mosolyogva elevenítem fel emlékként.

" Fáradtan dobtam le magam az ágyra, hiszen a fiúval közös edzésünket egyáltalán nem bírtam úgy, mint ahogy gondoltam, és ez a 7 km futópadozás arra késztetett, hogy egész délután az ágyban fetrengjek.
- Látom kifáradt valaki - lépett be a szobába Pierre, aki még megcsinált pár gyakorlatot, és nem zavartatva magát egy mozdulattal lehúzta testéről átázott pólóját. Arcom teljesen vörösbe borult, tekintve, hogy nem nagyon láttam még így, és bár nem akartam, de a szemeim mégis odatapadtak izmos hasára, és vállaira. Tetszett, azt kell hogy mondjam.
- Nem lehet mindenki olyan fitt, mint te - pásztáztam a földet zavaromban.
- De nekem muszáj annak lenni - ült le mellém az ágyra, a mozdulattól izmai megfeszültek.
- T..t tudom - dadogtam, ennek köszönhetően a fiú is észrevette zavaromat.
- Mi a baj?
- Csak - hunytam le a szemeimet - csak tetszel így.
- Ó, igen? - ölelt át karjával - te nekem mindenhogy tetszel. - furcsa érzés kezdett szétszéledi testemben, valami forró, valami olyan, amit még soha nem tapasztaltam. Késztetést éreztem arra, hogy Pierret magamhoz húzzam egy csókra, majd egy újabbra, és újabbra.
- Carm - szakadt el ajkaimtól lihegve a fiú - ne csináld ezt velem, mert nem fogok tudni leállni. - megrázva a fejem csak újra rátapadtam szájára, és miközben valami furcsa bátorság vezérelt, kezeim felfedező útra indultak először hátán, majd hasán. Pierre a számtól elszakadva apró puszikat hintett először arcomra, majd nyakamra, én pedig kikerekedett szemekkel kapaszkodtam hátába. Láttam csillogó szempárjában a vágyakozást, mikor egy pillanatra egymásra néztünk, és valószínűleg ő is az enyémben, mert nem tétovázva folytatta tevékenységét, kezei pedig már derekamat simogatták gyengéden.  

Az emlékképek néha néha bevillantak, de erőt véve magamon próbáltam leküzdeni őket, mert amit Pierre adott nekem, az maga volt a csoda. Óvatosan csókolgatta nyakam, testem libabőrös lett, és egyre több vágyat éreztem.
- Carm, basszus ne haragudj, tudod hogy nem - szakadt el hirtelen tőlem, idegesen hajába túrva, de nem hagytam, hogy befejezze mondatát.
- Pierre én - suttogtam - én azt hiszem készen állok rá.
- Ne csak azért mondd ezt, hogy engem felvidíts - rázta a fejét hevesen - tudod, hogy semmit nem akarok erőltetni és -
- Gyere már ide - húztam nyakánál fogva magamhoz, és kuncogva hagytam, hogy a fiú folytassa tevékenységét.

Gyengéden benyúlt pólóm alá, és bár félénken, de bólintottam, így a ruhadarab pár másodperc múlva már a földön hevert.
- Gyönyörű vagy - zavartan lecsuktam szemeim, és sóhajtva élveztem, ahogy Pierre a mellkasom minden egyes miliméterére egy apró puszit ad, a bennem felevenülő érzésektől pedig a múltam már teljesen feledésbe merült.
Szép lassan már minden anyag lekerült rólunk, csak a pamut takaró volt, amely súrolta bőrünk.
- Biztos? - vetett egy utolsó, aggódó pillantást rám a fiú, miközben végigsimított arcomon.
- Teljes mértékben - bólogattam, és megérezve a fiút lent, hagytam, hogy közösen megszépíthessük azokat az emlékeket, melyek eddig sötét foltként virítottak a múltamban.

- Föld hívja Carmellát, hahó - barátnőm magas hangja zökkentett ki gondolataimból, aki a vírushelyzet javulása miatt el tudott utazni hozzám Rouenbe. A lánnyal szerencsére a karantén alatt is sikerült tartani a kapcsolatot, volt, hogy napi háromszor is hívásban beszéltük ki egymással gondjainkat, nehézségeinket, problémáinkat, vagy éppen a drága pilótáink által szerzett örömeinket.

- Ne haragudj, csak elgondolkodtam - ráztam a fejem hevesen, majd Alexa felé fordultam. - te tudsz majd menni valamelyik versenyre?
- Monzába és Mugellóba megyek Maxxal - bólogatott - remélem te is!
- Nem hiszem - húztam el a számat, és a lány csodálkozó tekintetét látva folytattam - dolgoznom kell.
- Nem tudsz szabit kivenni? - kérdésére csak újra megráztam fejem - ahj, akkor úgy tűnik egyedül leszek.
- Legalább minden erőddel Maxnak tudsz szurkolni, így biztos meg fogja nyerni.
- Remélem - kuncogott fel, majd megforgatta szemeit - bár a Merciket nem biztos, hogy meg tudja verni.
- Pedig van rá esély - mosolyodtam el én is, és az ajtó nyitódását hallva abba az irányba kaptam fejem.
- Lassan mennem kell - nézett rám szomorúan a belépő fiú, Alexa pedig szó nélkül kihátrált a szobából, gondolom hagyni akarta, hogy kettesben elbúcsúzzunk egymástól.

- Hiányozni fogsz - szorítottam magamhoz - igérd meg, hogy beszélünk sokat.
- Amikor lesz időm, felhívlak - nyomott egy puszit fejemre.
- Ügyes leszel, ebben biztos vagyok!
- Ilyen támogatással nem nehéz - simított végig arcomon - de minden tőlem telhetőt megteszek.
- Olyan sok ez a két hét - kúszott ki egy könnycsepp szemeimből, belegondolva, hogy mennyi időt kell eltöltenem anélkül, hogy látnám, megölelném, megcsókolnám a fiút.
- Nehéz lesz, de hidd el, mire feleszmélsz már itthon is leszek! Szeretlek Carmella.
- Én is szeretlek - nyomtam egy utolsó csókot szájára, majd hagytam, hogy cuccait felkapva egy utolsó intés mellett elhagyja a szobát.

Talán ha tudtam volna, hogy utoljára találkozunk nem ezeket a szavakat mondtam volna neki. Talán ha tudtam volna, akkor nem engedtem volna el, talán ha tudtam volna, magamhoz láncoltam volna. Talán ha tudtam volna, akkor a szeretlek szót százszor elmondtam volna neki. De nem tudtam, és ez volt a legnagyobb baj.

Ez a fiú aranyként ragyogta be életemet, amikor vele voltam, elfelejtettem minden rossz dolgot, és karjai között biztonságban éreztem magam.
Szeretlek Pierre, mindig is szeretni foglak.