- Nincs szükségem segítségre! Csak azért vagyok itt heti három alkalommal, mert muszáj - kezdte Katherine - de semmi több, ne várjon tőlem többet. - árgus szemekkel nézte a vele szemben ülő orvost, ki keményen állta pillantásait még akkor is, ha tudta, hogy ez alkalommal kemény fába vágta fejszéjét. Percekig csak csendben ültek, Liam megállás nélkül jegyzetelt, mintha csak muszáj lett volna, és bár Katherine nem akart a sérelmeiről beszélni, idegesítette, hogy nem figyelnek rá.

- És talán nem lenne egyszerűbb, ha beszélnénk is valamiről, amíg itt raboljuk egymás idejét? - Liam ugyan megtörte a fagyos csendet végre, de nem vette le szemeit a jegyzetfüzetéről. Mintha csak leellenőrizné mind azt, amit nemrég lefirkantott.

- Nézze, nincs magával bajom, - sóhajtott egyet a lány már-már megadóan - de nem jött el az ideje, hogy Róla beszéljek.

- Úgy érted Harryről? - Liam tudta pontosan, hogy kiről van szó, csupán furdalta a kíváncsiság miért nem szólítja nevén soha. Katherine pedig szintén tudta, hogy Liam mikkel próbálkozik, ezért inkább a legtöbb alkalommal figyelmen kívül hagyja ezeket a megjegyzéseit.

- Igazából nem tudom, hogy valaha is készen állok e rá, hogy beszéljek. És őszintén, ez megrémít.

- Már beszéltél is, látod, haladunk. Hisz most vallottad be, hogy megrémítenek a saját érzéseid. - Liam egy újabb gondolatát vetette papírra, most azonban arckifejezése lényegesen más volt, pozitív irányban. Rájött, hogy Katherine kemény modora mögött egy törékeny lélek rejtőzködik.

- Nem hiszem - horkantott fel a lány szarkasztikusan kacagva - Tudta, hogy amióta Harry elment nem is sírtam úgy igazán? Egy önző, gonosz kis ribanc vagyok.

Liam szólásra nyitotta a száját, de az imént elhangzottak kicsit mintha megtántorították volna mind abban, amit mondani szeretett volna. Leginkább két dolog; kimondta szerelme nevét, és hogy azóta minden érzést eltemet magába. Most már biztos volt benne, hogyha eljön a nap, amikor a lány megnyílik neki, az a nap katasztrófa lesz. Hogy is ne lenne az, amikor egy érzelmileg instabil ember ül vele szemben? Ha egyszer kitörik belőle mind az, amit Harry halála okozott vele, az nagyon meg fogja viselni. Dr. Payne pontosan ezért nem akarja erőltetni, mert Katherine még kisebb darabokra fog törni.

- Katherine, mindenki másképp dolgozza fel, ha elveszít valakit. Kár ezért is ostorozni magadat!

- Nem akarok feldolgozni semmit. Nem akarok tovább lépni! Azt akarom, hogy éljen! - bár még mindig érzelemmentes volt az arckifejezése, eddig ezek voltak a legőszintébb mondatai ebben a 15 percben. Mert ezt tényleg komolyan is gondolta.

______

Dr. Paynetől hazafele Katherine céltudatosan az otthonába indult, de valami különös érzés, mintha csak egy hang suttogta volna neki másodpercenként, hogy Harry otthonába menjen. Oda, ahol közösen éltek volna. És ahova egyébként most először megy a fiú nélkül.

Kiszállva az autóból, a csípős novemberi idő marta az arcát, a szél pedig percenként állított neki különböző frizurákat. Lenge kabátját összehúzta magán, s teste kicsit megremegett, amikor megtalálta a verandán heverő kulcsot, amit Harry hagyott neki a lábtörlő alatt minden alkalommal. Érzések ezrei rohantak át a gondolatain. És hogy őszinték legyünk, Katherine nem tudta, hogyan is kéne érezzen valójában. Érzelmileg mindig is instabil személy volt, érzéseinek kimutatásával egész életében hadilábon állt, ezt Harry is tapasztalta. És most, a verandán ülve, apró kezei között szorítva a ház kulcsait, fogalma sem volt róla, hogy gyászt, ürességet, magányosságot vagy dühöt érezzen, esetleg mind az összeset egyszerre?

Megdörzsölve szemeit, erőt vett magán majd a kulcsokat a zárba helyezte. Az ajtó azonnal kattant egyet, jelezve, hogy kinyilt előtte. Belépve a lakásba egyből megcsapta őt az a tipikus Harry illat; menta és enyhe málnakeverék. Mennyei párosítás volt.

A hálóhoz vezető folyóson egy-egy elszórt ruhadarab hevert a padlón. Katherine az egyiket felvette, majd orrához emelve egy hatalmasat szippantott belőle. Lelki szemei előtt azonnal kirajzolódott egy gyönyörűen zöld szempár, amihez egy rakoncátlan vigyor társult. Rögtön tudta, hogy ki is a gazdájuk; Harry. Az egész ház olyan volt, mint egy emléktár. Tele sok rossz és megannyi eszméletlen emlékképekkel egyaránt. Akárhányszor lehunyta szemeit emlékek sokasága lepte el gondolatmenetét, amik bár fájdalmasan marták a szívét, nem akart tőlük megszabadulni.

De, hogy teljesen pontosak legyünk; Nem akart megszabadulni Harrytől.

- Miért kellett magamra hagynod ebben a szörnyű világban? - bármennyire is reménykedett, választ sajnos nem kapott. Többé már nem.