Idegesen forgattam a kezemben a kanalat,miközben egyfolytában zakatolt a fejem,mint egy hiperaktív vonat a sínpárokon.

Morogva túrtam bele a kanállal a műzlimbe.

-Miért volt ez jó neki? Miért kell mindig hisztiznie,mikor tudja,hogy csak őt szeretem?

A számban az utolsó csókjának a keserű utóízét érzem.

-Szeretlek, de jó lenne ha nem folyton csak magadra figyelnél..

-Olyan vagyok akit nem lehet egykönnyen kiradírozni egy papírfecniről. A nevem állandó marad hiába fog egykor elkopni rólam az összes bőr.

-Igazából, már rég a Pokol tüzén kéne égnem de sajna nem fog összejönni. A tűzzel tűzre nem támadhatsz.

-Minden rendben? Hallottam,hogy valakivel beszélsz.-lépett be a konyhába Wanda.

-Persze, semmi baj.-mosolyogtam rá erőtlenül.

-Tudod te is jól,hogy Pietro eddig nem volt ilyen.-tette a kezét a vállamra.

-Csak hagyj magamra.- ugrottam fel a székről. Engem is meglepett ez a hidegség amit árasztottam, de ha ő így akkor én is.

Idegesen csaptam be magam után a szobám ajtaját. Hirtelen megjött a kedvem a rajzoláshoz.

Elő is kotortam egy tollat és egy füzetet az egyik fiókomból,majd radír után kutattam. Ahogy megtaláltam a szétnyúzott radíromat elmosolyodtam.

Bedugtam a fülembe a fülhallgatómat,majd hozzákezdtem a rajzoláshoz.

Először csak vékony vonalakat kezdtem el húzni a ceruzával, itt ott megigazítva néhány elcsúszott részt a radírral.

Mosolyogva dúdoltam a zene dalszövegét,miközben a vonalak egy erős állkapoccsá nem fejlődtek.

Dúdolgatva ingattam a fejem jobbra-balra miközben a kezem alatt csak úgy sercegett a ceruza. Elvigyorodtam,amikor egy pillanatra meghallottam a grafit súrlódását a papíron.

Mély filozófiába estem,mikor rápillantottam egy poros könyvemre a polcon,ami előcsalt egy moslly

-Kicsit pár hónapos szaga van már,nem olyan friss tudás illatú,ami szó szerint áldás az orrodnak,mint a friss könyv szaga.

-Most képzeld el.Ott áll az új könyv, szinte csalogat a kirakat ablakán át,hogy vedd meg. A szived nem tud nem ellenállni neki,így megveszed.

-Az új lapok puha tollként siklanak végig az ujjaid között,miközben a szokásos finom nyomda illatot árasztja a könyv. Szó szerint iszod a szavakat amiket mesél neked a könyv.

- Az agyad mint szivacs,úgy szívja magába a friss tudást és mélyre elraktározza a fontos információk tárházába. Olyan a fontos információk tárháza,mint a bank.

- Bármikor hozzá nyúlhatsz, de ha egy idő után túl sokszor nyúltál hozzá, akkor az agyad apró fogas kerekei berozsdásodnak.

-Az olaj,ami beindítja a fogas kerekeket, nem más mint a tudás, a friss és zamatos információ.

- Ezért is mondják,hogy a jó könyv leköti az embert. Sokat tanul a szavakból és könnyebben alkot új, komplettebb szavakat.

-Viszont,ha a könyv utolsó lapjához is elértél, akkor bizony új könyv után kutatsz,mert éheznek az agytekervényeid a tudás után.

-Az a régi könyv meg ott sír a polcon. életed hátra lévő részében a kezeid közé sem fogod többé, mert már nincs meg az a kifinomultan tökéletes illata.

- Aztán persze halálod után másra öröklődik. Aki örökli, az érzi rajta a frissen nyomtatott illatot, hiába legyen az a könyv 100 éves.

-A könyveknek soha nem fognak elkopni a bölcs szavai. Viszont ők is meghalhatnak egyszer. Elég ha széthullanak.

-Az ő életük is véges. A könyv végig kísér minket életünktől a halálunkig,sőt még tovább is.

-Én is így vagyok azzal a régi verses kötettel,amiből még Natasha olvasott fel nekem esténként.

-Lori, mit kérsz vacsorára?-kocogtatta meg a vállam Tony,miután kihúzta az egyik fülemből a fülhallgatót.

-Palacsintát, de sok sziruppal!-kiáltottam mosolyogva. Az étel az én örökkém.

-Rendben van, aztán ügyesen.-kacsintott rám,majd kisétált a szobából.

Mosolyogva dugtam vissza a fülembe a fülhallgatót,majd hozzákezdtem az eddig kialakított ember arcához.

Szemöldökeit kérdőn felhúzva pillantott rám a két szürke szempár. Orrát szinte már tökéletesre rajzoltam,míg arcát egy kis borosta tarkította. A szája kissé elnyílt,míg a szemébe lógott pár hajtincse.

Sötétebb vonalakat kezdtem el húzni a haja miatt, hogy jobban kieneljem a hajtincseit.

Elképedtem a végeredményen. Pietro kísérteties mása tárult elém,mire a szám elé kaptam a kezeimet.

-Ilyen nincs!

-Mi nincs?-éreztem meg egy szellőt magam mellett.

-Már csak te hiányoztál.-fogtam meg a fejem.

-Tudom,hogy hiányoztam.-csókolt bele a hajamba,majd szorosan magához ölelt.

Az orromat egyből megcsapta a vér és füst szaga. Grimaszolva toltam el magamtól,hogy belenézhessek a szemeibe.

-Hol voltál?-néztem rá.

-Ajj Lor.. Lerendeztem valamit.-kezdte el bámulni a cipőit.

-Pi, mond el kérlek.-emeltem fel a fejét.

-Nem haragszol rám?-nézett rám,majd elvigyorodott.

-De, de attól még beszélhetek hozzád.-forgattam meg a szemeim.

-Lori! Gyere gyorsan! Capsiclet jól helyben hagyták.-dugta be a fejét az ajtón Tony nevetve.

-Pi!-néztem rá összehúzott szemöldökkel.

-Várj!-kiáltotta,majd elfutott.

-Várható volt.-morogtam,majd idegesen kifújtam a levegőt. Sírva görnyedtem le a földre,mire újabb fuvallatot éreztem.

Remegő tekintettel néztem fel és Pietro guggolt előttem.

-Sajnálom.-suttogta,majd újra elfutott.

-Mond, boldog vagy te így? -kiáltottam sírva,mire egy csokor virággal ért vissza.

-Sajnálom amiért bunkó voltam és laposra vertem Capsiclet..-mosolygott rám.

-Steve.-töröltem le a könnyeim,majd elmosolyodtam.

-Szeretlek, csak annyira fáj Steve közelében látni.-nézett a szemeimbe.

-Ajj Pi! Én téged szeretlek, te lüke!-nevettem fel,majd szorosan magamhoz öleltem.

-Maradj velem,örökké.-morogta a nyakamba,mire felkuncogtam.

-Inkább én kérem ezt tőled.-mosolyogtam és elengedten.

-Szeretlek Loretta Joyce.-nézett rám.

-Szeretlek Pietro Django Maximoff.-nevettem fel.

-Hé! A Django nevet utálom.-tette csípőre a kezeit.

-Nem baj.-kacsintottam rá,majd megpusziltam az állát.

Csak helyrejött minden nézet eltérés köztünk.