Fura volt az a kettő. De én is ez az egy biztos, ahogy az újdonsült barátom is.
Visszatértem a terembe ahol a lányok úgymond lecsaptak rám. Sok ezernyi kérdést tettek fel amiktől csak a fejem fájdult meg. Válaszolgattam nekik, egész addig míg Hoseok vissza nem tért, a pasijával együtt.
- Köszi, megmentettetek. - aranyosak voltak azért és továbbra is furák.
- Semmiség. - újdonsült barátom pasija... nos vonzotta a nőnemű osztálytársaink figyelmét - Arra gondoltunk mi lenne ha megismernéd a többieket.
- Csak te, de igazából szerintem is jó ötlet. - helyeselt Hoseok - Nem kell félned, jó fiú mind.
- Én.. nem is tudom mit mondjak.. - megleptek, nagyon.
- Mondjuk, hogy suli után beülsz velünk a törzshelyünkre? - Hoseok boldogan ült pasija ölében.
- Nem lehet.
- De miért? - vágott szavamba máris.
- Jönnek értem és az öcsémért. - most először érzem hogy bánom, hogy értünk jönnek szüleink.
- Oh, hát az öcséd is jöhetne. Nem lenne gond igaz? - újdonsült barátom pasijára nézett.
- Nem bizony. - mosolyodott el, aztán puszilta meg Hoseok-ot a pasija.

Hogy eztán mi történt? Nos, egy újabb óra következett ami mondhatni eseménytelenül telt. Ahogy az azt követő is. Kivétel talán az a hívás volt amit szüleim felé ejtettem meg. Szüleim jól meglepődtek, de nem ellenezték, hogy új barátaimmal töltsem a délutánt. Hoseok egy kicsit, szerintem legalábbis, túlzottan örült mikor mondtam neki, hogy velük tartunk majd.

- Ott jön. - mondtam amint megláttam öcsém. Hoseok ragaszkodott hozzá, hogy megvárja velem öcsém.
- Hol van? - nézelődött nagy serényen.
- Az a nagyon magas az. - öcsém magasságával tűnt ki társai közül.
- Jó nagyra nőtt. - jegyezte csak úgy meg Hoseok, aki eztán végignézte ahogy öcsém rohan hozzám, majd ölelget meg mintha rég nem láttuk volna egymást. - Szia.
- Zelo, ő itt Hoseok az osztálytársam, Hoseok ő itt az öcsém. - mutattam be őket egymásnak.
- Szia Hoseok. - köszönt öcsém kis megilletődötten.
- Szia még egyszer. - mosolygott Hoseok - Van kedved velünk jönni? Tudod a bátyád a barátom lett, remélem, és gondoltam megismerhetnétek a többi barátom.
- Tényleg? - öcsém nekem intézte már inkább kérdését.
- Igen. - meglepett, hogy öcsém milyen nyugisan viselkedett - Beszéltem anyával és azt mondta mehetünk csak vigyázzak rád.
- Na? Jöttök? - Hoseok közben üzenetet kapott s meg is nézte - Jackson írt, hogy már várnak.
- Mehetünk. Ugye? - válaszolt öcsém, persze azért engedélyemre várt. Én meg csak bólintottam, hogy igen.
Miután jól megölelgetett el is indultunk. Először egy buszmegállóhoz. Ugyanis busszal akartunk menni a találkozóhelyre. Amint jött a megfelelő busz fel is szálltunk rá. Öcsém és Hoseok végig beszélték az utat. Nem mutattam, de irigyeltem öcsém közvetlenségét s beszédességét, s persze kissé kívülállónak is éreztem magam. Egész addig míg a megfelelő helyen le nem szálltunk a buszról s el nem indultunk afelé a bizonyos hely felé, egy kávézó, ami Hoseok-ék törzshelye.
Meg sem kellett volna lepődnöm a baráti társaság nagyságán, de mégis sokkolt a mennyiség. Hoseok bemutatott mindenkit nekünk s minket is nekik. Öcsém rögtön megtalálta a hangot a többiekkel, persze talán én is, de nem úgy mint ő. Ő különösen jól elvolt egyikükkel. Ismerős is volt valahonnan. Amint leesett honnan rögtön zavarba is jöttem. Ez persze egyből feltűnt öcsémnek, csak épp nem jól következtetett.
- Jól vagy bátyó? - aggodalmaskodott.
- Kicsit fáj a lábam. - füllentettem, hisz nem volt teljesen igaz.
- Menjünk? - ott is hagyta a fiút akinek figyelmét élvezte eddig, nem figyelt rá többé, s ült mellém.
- Aha. - majd valahogy kárpótollak öcsi, de most.. én nem bírom úgy az új dolgokat mint te.
- Ne haragudjatok, de mi most megyünk. - mondta öcsém és közben segíteni akart nekem, de én nem hagytam.
- Máris? Még alig jöttetek. - egy Daehyun névre hallgató fiú szólalt fel először.
- Holnap is lesz nap. - fogta meg kezét párja, akit Youngjae-nak hívnak és mosolygott kedvesen.
- Igaz. Amúgyis egy egyetemen tanulunk, bármikor összefuthatunk. - jegyezte meg a fiú aki öcsémen tartotta tekintetét amióta csak megjöttünk. Észrevettem ám.
- Akkor sziasztok. - öcsém kedvesen köszönt el mindenkitől míg én szó nélkül hagytam ott őket - Nézzétek el neki.. - ennyit hallottam még, aztán már csak igyekeztem kijutni onnan.
Túl sok ez az egész nekem. Nem hiszek úgy az emberekben mint újdonsült öcsikém. Neki könnyű, sosem érte semmi baj. Mindig mindenki szerette. Sok barátja volt, sosem kellett elviselnie azt amit nekem. Azt hiszem én tényleg féltékeny vagyok rá.
Öcsém jött utánam és kérdezgette mi bajom, és mivel nem beszéltem ő témát váltott. Természetesen új ismeretségi köre, barátai volt a téma. Egész addig hallgathattam őt míg haza nem értünk.
Otthon aztán míg én szobámba zárkóztam addig öcsém anyámnak ecsetelte a történteket. Biztos, hogy szépített mert anyám nem jött s nem akart kiimádkozni a szobámból.
Én mit tettem közben? Semmit. Vagyis de. Meredten bámultam telefonom, azon belül is egy értesítést.
"Bang Yong Nam ismerősnek jelölt"