Igyekeztem felfogni a dolgot, de nem ment. Nem értettem meg, hogy miért jelöl engem meg egy olyan személy aki... nos aki minden szempontból egy olyan személy aki közkedvencnek számít. Nem akartam elfogadni a jelölést mégis megtettem, így pár pillanat alatt új barátra tettem szert a világhálón is.
- Bátyó... - kopogtak, s ha nem szólt volna a kopogó akkor is tudtam volna ki az. Senki nem kopog olyan nyugodtan mint öcsém. - ébren vagy még? Bemehetek?
- Gyere. - értelmét nem láttam annak, hogy nemet mondjak. Meg aztán öcsém még képes lett volna leülni szobám elé. Anyám meg látná őt és aztán csak én kerülnék bajba. Ágyamon ülve néztem tehát ahogy öcsém benyit hozzám,majd be is jön.
- Kérdezhetek valamit? - kicsit olyan... fura lett miközben odajött hozzám s leült mellém.
- Persze. De ugye nem bántott senki? - szégyellem kicsit most, de eddig eszembe se jutott ez.
- Dehogy... - mondta, majd sóhajtott egy nagyot - Csak... arról van szó, hogy kicsit furán érzem magam. - ölében pihenő kezeivel babrált - Mondd bátyó, te hiszel a szerelem első látásra dologban?
- Nem igazán. - nem tagadom igazán meglepett - Ezt érzed most?
- Igen, azt hiszem. - rám nézett és ismét meglepett. Szemeiben könny csillogott. - Tudod én se hittem ám ilyesmiben, de ma megtörtént és nem tudom eztán, hogy viselkedjek majd ha a közelében leszek. Én csak... én egy kis pisis vagyok ő meg... ő egy szívdöglesztő pasi és biztosan kinevetne ha tudná hogyan érzek. - lassan esett le mit is mondott öcsém, lassan értettem meg őt, akkorra már könnyezett - Olyan butának érzem magam.
- Dehogy vagy buta. - öleltem őt magamhoz - Első szerelem ugye? - meg sem kellett volna kérdeznem, hisz tudtam a választ, mégis megtettem. Öcsém bólintott csak. - Nincs ezzel semmi baj.
- De van! - vált ki hirtelen ölelésemből - Ő... ő biztos nem egy pisisre vágyik és... biztos nem is meleg. - törölgette könnyeit, de azok nem akartak fogyni.
- Szeretnéd ha kideríteném neked igaz e amit hiszel?
- Megtennéd értem? - hirtelen vágták el öcsém könnyeit.
- Meg. - azt hiszem ideje jó testvérként viselkednem - Hiszen erre valók a testvérek nem? Segítenek a másiknak. - szeretném hinni, hogy nem bánom meg sosem, hogy most változtatok kicsit.
- Köszönöm. - mondta, majd megölelt, olyan hévvel, hogy majd le estünk az ágyról. De csak majdnem hisz megtartott minket öcsém. Jót nevettünk a dolgon.
A vége az lett az egésznek, hogy öcsém nálam maradt. Azaz fürdés és vacsora után a szobámba jött vissza és velem aludt. Ilyen még sosem fordult elő mióta testvérek lettünk.
Másnap reggel anyám keltett minket. Kicsit elaludtunk. Anyám meglepettségét nem győzte titkolni, de nem kérdezősködött. Persze fog majd, ezt tudom. Mindenesetre miután elkészültünk elvitt minket, hogy ne késsünk már többet. Aztán mikor megérkeztünk öcsém agyon ölelgette anyám, míg az meghatottan tűrte a dolgot. Na jah, eljön majd az idő öcsémnél is amikor majd nem tesz többet ilyet mert az ciki.
Miután elköszöntünk mentünk is a magunk tanintézménye felé.
Én személy szerint nem voltam még elkésve. Gondoltam ezt abból, hogy újdonsült barátom és a pasija még az udvaron kergetőztek. Persze nem csak ők, így az amúgyis zajos udvar még zajosabb volt. Megállnom sem kellett, hogy észrevegyenek, hogy majdnem feldöntsenek.
- Hé.. - állt meg előttem Hoseok és fújta ki magát kicsit - azt hittem már nem akarsz jönni.
- Elaludtunk. - szégyen már a második nap ilyet tenni.
- Nyugi, nem gond. - legyintett - Úgysincs előadás kilencig. Az első elmarad mert a tanár lebetegedett, más meg nem jön a helyére.
- Értem. De.. ez nem fura? - nekem mindenképpen az.
- Dehogy, megesik az ilyen. Majd meglátod te is.
- Igaz. - és tényleg, hisz még csak tegnap jöttem ide először.
- Juteszembe, lenne kedved ma is együtt lógni délután? - meg sem várta, hogy válaszoljak máris folytatta - A szokásos banda lenne, tudod mint tegnap. Jah és az öcséd is jöhet. Jófej az óriás kicsi. - fura volt, főleg ahogy nevetett. Sejtettem, hogy rögtön megkedvelték az öcsém.
- Mehetünk. - kedves Hoseok, de én csak azt érzem ezzel, hogy ha az öcsém nem lenne akkor észre sem vennének igazán.
- Ok. De most gyere, ülj le mielőtt elsodor valaki. - aggódik? De.. ah ez nekem már most, ismét, érthetetlen. Segített is, vagyis akart csak, eljutni egy közelebbi padhoz. De nem sikerült. S miért? Mert egy váratlan pillanatban valaki meglökött, aztán estem is el, jó nagyot puffanva. Csak az a vicc, hogy én nem ütöttem meg magam. Elestem, de nem a földre hanem valakire rá.
- Bocs tényleg, eskü nem akartam. - az alattam lévő kért bocsánatot, holott ő ütötte meg magát.
- Én sajnálom, hogy - s itt lettem egy pillanat alatt vörös - miattam sérültél meg. - igyekeztem is lemászni róla. Szerencsére akadt segítségem Hoseok személyében.
- Nyugi, esett már ennél nagyobbat is. - hogy Hoseok pasija mikor került oda nem tudom, de ott volt.
- Semmi baj. Tényleg. - igazította kezembe botjaim az általam eltarolt.
- Hé Yongnam, nehogy azt hidd megúsztad. Délután lerendezzük. - az említett mása fenyegette játékosan, mosolyogva testvérét. Az volt a legfurcsább, hogy egyik pillanatról a másikra otthagytak minket. Hoseok-ot a pasija foglalta le, vitte el úgymond, és ő csak mosolygott meg intett és ment.
- Jól van. De mostantól akkor is pihenő. - eztán fogott kezet Yongnam a testvérével.
- Na csá, nekem dolgom van. - Yongguk is csak intett s el is ment valamerre.
- Hát.. azt hiszem ideje mennem nekem is. - meg is indultam. Arra viszont nem számítottam, hogy Yongnam is indul velem együtt.
- Mehetünk együtt is. Úgyis adósod vagyok. - egy pillanatra rá is néztem furán emiatt.
- Én estem rád, nem te rám és te sérültél meg nem én. Ne beszélj hülyeségeket.
- Fura vagy.
- Tudom. - anélkül is sejtettem, hogy ezt gondolja, hogy kimondta volna.
- De ez tetszik. Egyébként én is az vagyok. Szóval mi furák tartsunk össze. - ismét csak meglepett. Zavarba is hozott kissé. Még hogy fura... Vicces... De szerintem csak az a fura, hogy figyelmet fordít rám, más nem.