- Biztos készen állsz? - kérdeztem tőle, megfogva a kezét, és mellé álltam a kocsi előtt.

- Persze. Már.. Minden lehetséges történetet elképzeltem. Nem tud meglepni. - húzta ki magát magabiztosan. Elvette tőlem a táskámat, és berakta a csomagtartóba.

Az utóbbi hetekben egész jól összeszoktunk. A kielégítős eset után nagyon sok poénja ehhez kötődött, amit csak én érthettem, és ez akkor volt igazán frusztráló, mikor társaságunk is volt, akik rám néztek hatalmas kíváncsi szemekkel, és nekem kellett valami hazugságot köré fonnom, hogy ne haljak bele a szégyenbe.

Az egyik héten én alszom nála, míg a másikon ő, de már mindegy, hol vagyok, jól tudok aludni. Ahogy kezdtem hozzászokni ahhoz, hogy este nincs akkora terem, és random magához ölelhet valaki, miközben én meg belerúgok, mint egy box zsákba.. Egyszerűen csak megszoktam, és már csak azt vettem észre, hogy sokkal jobban alszok, és kipihentebben kelek, ha ő ott van. Többször is keltem már arra reggel, hogy gondjai vannak ott lent, de ezt mindig elrendezi egy frappáns mondattal, majd elvonul a fürdőbe. Nem értem, miért nem jutottam még el oda, hogy miközben alszik előveszem, és könnyítek a helyzetén, ahogy ő is szokott az enyémen.

Bár én nem vagyok az az idegeskedő típus, mégis vannak olyan napjaim, amikor a suli miatt kész idegroncs vagyok. Ilyenkor csak ráírok, vagy felhívom, és még a lelkemet is kiöntöm neki, amit képzelek, mennyire unalmas lehet, mégsem szól bele, csak meghallgat, és igyekszik segíteni. Hétvégén pedig a felgyülemlett stresszt és feszültséget egyszerűen csak szélnek ereszti már azzal is, ha csak megölel, és megcsókol. Ilyen lehet boldog párkapcsolatban élni.

Teszik, mert így nem vagyok állandóan vele, de mégis akkor találkozunk, amikor csak akarunk. Bár hétvégén alszunk csak egymásnál, mégis van olyan, hogy a hét közben meglátogatjuk a másikat, és estig ott maradunk beszélgetni, vagy tanulni. Van terünk, és magánéletünk, amibe a másik nem szól bele, csak akkor, ha engedélyt adunk rá, és szerintem ez így helyes. Remélem így is fog ez menni még nagyon sokáig, mert akkor úgy érzem, egy idő után végre teljesen fel tudnék oldódni, és talán eljutnánk ahhoz a bizonyoshoz.

- Nézd. Ez most lehet durva lesz. Mármint.. Érted, bemegyek, örülni fog nekem, de én rögtön letámadom veled szóval..

- HyunAh. - csatolta ki magát, és fogta közre arcom meleg tenyerével. - Nyugi. Mint már mondtam, fel vagyok készülve. Ismerem anyukádat, elvégre vele éltem pár hónapig. Menj be, beszélgessetek kicsit a suliról, és csak akkor nyisd ki az ajtót, ha biztos vagy benne, hogy be kell menjek. - megbeszéltük, hogy ő itt marad kint, és csak akkor jön be, mikor én már beavattam anyámat. Azt pedig úgy jelzem neki, hogy kinyitom az ajtót.

Bólintottam egyet, majd egy utolsó csókkal búcsúzva erre a kis időre, kiszálltam, és elindultam az ismerős ház felé, ami semmit sem változott azóta, hogy utoljára itt jártam. Mikor beléptem, anya mintha tudta volna, hogy itt vagyok, rögtön megindult felém a nappaliból, és magához ölelt.

- Már vártalak.

- Bocs.. Nagy volt a forgalom. - szóltam el magam, ami rögtön leesett, amint kimondtam. Szép volt HyunAh, végül is ez csak a jól felépített beszélgetési tervem keresztbehúzásához fog vezetni.

- Forgalom? Mivel jöttél?

- Tudod, ha a városban sokan vannak, akkor minden késik. - tértem ki a kérdésétől, majd belefogtam a mesélésbe, többek között azzal kezdve, hogy a nagyi puszilja őt, ami szerencsére rögtön elterelte a figyelmét. Leültünk a konyhába, és beszélgetni kezdtünk a suliról, épp úgy, ahogy Ji Won is mondta. Minden tökéletesen ment, nem vette észre, hogy valójában mennyire zaklatott vagyok. Minden mondatnál azt figyeltem, vajon mikor tudnám felhozni a férfit, de egyik sem tűnt olyannak, ahova illene ez a... Negatívum? Végül is neki az elején az lesz, pláne, mikor meglátja őt. Azt kívántam, bárcsak fél órával előbb lehetnénk már, túl a nehezén, de ezt nem kérhetem. Nekem kell megoldanom, mert az én életem, és az én családom is.

- Anya.. - sóhajtottam fel, végleg lezárva az eddigi témákat. Innentől kezdve, csakis az lebeg a szemem előtt, hogy minden rendben menjen, és ne akadjon ki. - Szeretnék veled komolyan beszélni.

- Miért, eddig mit csináltunk? - nevetett fel, és ingatta meg fejét.

- Úgy értem... Most egy olyan dolgot fogok mondani, ami nem fog tetszeni. Várni akartam vele, de az anyám vagy, és szeretném, ha tudnál róla.

- Miről beszélsz? - komolyodott el ő is. Felálltam, és az ajtóhoz sietve kinyitottam azt, remélve, hogy ennyi elég lesz Ji Won-nak, és elindult befelé. Tudom, gyerekes ez a megoldás, de jelenleg csak ezt látom járható útnak. A szívem úgy dobog, mintha ki akarna szakadni a mellkasomból, sőt, még a víz is levert, úgy izgulok. Pedig ez csak egy beszélgetés az anyámmal, és a pasimmal.

- Van valakim, akivel már.. Járok egy ideje.

- Oh, ez csodálatos! - csillantak fel szemei, és állt fel, megindulva felém. - Na és itt van? Megismerhetem?

- Igazából, ismered. Nagyon is jól. Csak úgy, ahogy én. De.. Ez most más, mint amit te fogsz látni. - már nem tudtam értelmes mondatot mondani, amit felhozhatnék a védelmében. AZ ajtó kinyílt, mellettem pedig megjelent Ji Won, aki amint meglátta az anyámat, nagyot nyelt, és illedelmesen meghajolva köszönt az asszonynak, aki holt sápadttá fehéredett.

- Ez valami vicc? - nézett rám, majd a férfira, és ismét rám. Fenyeget valamivel, hogy ezt tedd?

- Nem anya, ez komoly. Mi - néztem fel Ji Won-ra, és halványan elmosolyodtam, ahogy megfogtam a remegő kezét. Kicsit megnyugtat a tudat, hogy ő is ugyan olyan ideges ez miatt, mint én. - Együtt vagyunk.

Anyám szikrát nem kapott. Fejét rázva ingázott tekintete közöttünk, hol dühösen, hol kétségbeesetten. Néha el is akart kezdeni egy mondatot, de inkább magába fojtotta, és ujjával dobolt karján, ami maga előtt keresztbe volt fonva, védelmet nyújtva neki.

- Szeretnék beszélni veled. Négyszemközt. - intett felém, majd bement a szobájába. Bólintottam Ji Won-nak, és bementem a nő után, aki az ablak előtt állt meg, és csak akkor fordult meg, mikor meghallotta, hogy becsuktam az ajtót.

- Neked elment az eszed?

- Anya..

- Nem! Nem értem... Hisz mit művelt veled, te meg.. Szereted? - nevetett fel gúnyosan.

- Emlékszel még az ovira? - kezdtem bele egy olyan példába, amiről tudom, hogy meg fogja győzni, ugyanis talán a mai napig emészti magát miatta. - Emlékszel arra a fekete hajú fiúra, aki neked olyan szimpatikus volt?

- Jajj ne.. - emelte fel védekezően karját, de én folytattam, még annak ellenére is, hogy elfordult tőlem.

- Azt akartad, hogy játsszak vele, mert a többiekhez képest ő volt számodra a legnormálisabb. Aztán ő volt az első, aki bántott.

- Mit akarsz ezzel?

- Ji Won is bántott. Sokat. - vallottam be, aprókat bólintva. - De láttam, mivé változott a hónapok alatt, és bizonyított nekem arról, hogy már nem ilyen. Te nem tudod, mert nem ismered. És anya, nem akarok tiszteletlen lenni, mert nagyon szeretlek, de nem hagyom, hogy beleszólj a kapcsolatunkba. Nem engedem. - ráztam meg fejem. Anya csak sóhajtott egyet, és lesütötte a tekintetét.

- Ha így boldog vagy.. - pillantott fel óvatosan fel rám, egy másodperc erejéig, amíg bólintottam. - Rendben. De beszélni szeretnék vele is. - biccentett fejével az ajtó felé, Ji Won-ra utalva.

- Légy kíméletes. - mosolyodtam el, és öleltem magamhoz, ahogy ő is engem.

- Csak azt fogja kapni, amit megérdemel.

Nem foglalkoztam szigorú mondatával, kifutottam a férfihez, és megcsókoltam, majd a tudatára adtam, hogy az anyám várja őt egy kis agymosásra, de mielőtt elengedhettem volna, a boldogságtól megint loptam tőle egy kisebb csókot, ami az ő arcára is végre csalt egy halvány mosolyt.

Az udvaron várakoztam rá, hogy mikor kijött, mi is tudjunk négyszemközt beszélni a többi dologról, hogy hogy lesz, de az idő múlásával egyre inkább aggódni kezdtem. Mi tarthat neki ennyi ideig? Miről beszélgethetnek? Ez vajon azt jelenti, hogy anya tényleg elfogadta, és most csak kíváncsiskodik, azért nem jön ki Ji Won? - kérdezgettem magamtól, ezzel csak jobban összekuszálva a gondolataimat.

Úgy éreztem magam, mintha megőszültem volna, mikor kilépett az ajtón. Szemei szomorkásak voltak, és nem nézett rám, csak akkor, mikor elé állva megfogtam a kezét.

- Nem kellene együtt lennünk. - jelentette be mély, zaklatott hangon, amitől a szívem kihagyott egy ütemet. A sírás rögtön elkezdett fojtogatni, a fejemben zsongó kérdések pedig kiürültek, hangos zúgást hagyva az üres térben.

- Úristen.. - fakadtam ki, miközben egy könnycsepp gurult le az arcomról.  - Mit mondott? - kérdeztem elvékonyodott hangon. Túl nyugodt ahhoz képest, mennyi zaklatottság van a hangjában, és a szemeiben.

- Az igazat. - rántott vállat. - Amit tetem veled. Mindent. - helyesbített. - Talán még többet is, mint a nagyanyád. Sosem fogsz tudni bennem teljes mértékben megbízni, és ez az én hibám. - rázta meg fejét. El akart indulni, de én kitettem a lábamat, és mielőtt átesett volna rajta, megint elé léptem, elállva az útját.

- De hisz már megbíztam. Nem emlékszel? - néztem fel rá remény telve, de igazából rettentően féltem. Féltem, mert valahol mélyen tudtam, hogy ennek nem lesz jó vége. - Én.. Szeretek. És nem haragszom.

- Ne haragudj. - engedte el kezem, és lépett hátrébb, hogy meglegyen közöttünk a kellő távolság, amire vágyott. - De most nekem kell egy kis idő.

Nem mondott mást, ugyanis kikerülve engem beszállt a kocsiba, és elhajtott. Lábaim földbe gyökereztek, szemeimből pedig folytak a kövér könnycseppek, amik szinte égették a szemem. A szívem majd felrobbant, mert nem tudtam mire vélni ezt. Szakítani fogunk? Megutált? Mit tehetnék most?

Hibákért bocsiiii~ O ___ O 😁🤦