HyunAh pov's

~ 6 hónappal később ~

- Budapest?

- Magyarország.

- Pozsony?

- Szlovénia.

- Szlovákia. - javítottam ki az előttem ülő lányt, aki a hajába kapott, és leszegett fejjel kócolni kezdte a saját loboncát, ami már így is a plafon felé állt az előzőektől.

- Miért kell nekem ezt csinálnom? - panaszkodott LiAh-nak, aki csak keresztbe font karral rázta a fejét, az értetlen lányra.

Mióta ideköltöztem, az életem sokkal színesebb lett. Azt hittem, nem fognak befogadni a közösségükbe, elvégre már megszokták egymást, erre egy idegen odatolakodik az osztályukba, de legnagyobb meglepetésemre, már az első napon voltak olyanok, akikkel beszélgettem, és nem kényszerből. Ők jöttek oda, mert kíváncsiak voltak, honnan jöttem.

Nagyon szimpatikusak a többiek, még az osztályfőnök is, akiről csupa rosszat hallottam, de én nem azt érzékelem, amit állítanak róla. Ugyanakkor azt se vehetem félvállról, hogy mikor beiratkoztam, az igazgató is óva intett ettől az osztálytól, mivel kilencedikben ők voltak a legrosszabbak, bár azt nem fejezte ki, hogy milyen értelemben.

Ehhez képest én pont a normálisabbakkal elegyedtem szóba, és kovácsolódtam össze abban a hat hónapban. Közelebb érzem őket hozzám, mint az előzőeket, akikkel nem tudtam kapcsolatot létesíteni. Yumi-val napi szinten beszélgetünk, és egy hónapban minimum egyszer felmegyek hozzá, illetve ő is le szokott látogatni.

Anyámmal is tartom a kapcsolatot, de ő mivel megszerezte a jogsiját, néha napján lejön pár napra, hogy kikapcsolódjon. Az egyetlen ember, akivel nem tudom, hogy mi van, az Ji Won. Egy ideig még beszélgettünk, de pár hónap múlva kezdett furcsa lenni, utána pedig el is tűnt. Heteket kellett várnom arra, hogy válaszoljon, most pedig már nem is beszélünk. Nem értettem, miért távolodik tőlem, holott az első hónapokban még találkozgattunk is, mikor anyámat mentem meglátogatni.

- Sajnos a föcit választottad plusznak, úgyhogy most elölről kezdjük. - lapoztam a tankönyv legelejére, persze csak poénból, mivel nem volt kedvem nekem sem annyit szívózni vele. JiAh és LiAh ikrek, de míg az egyik kitűnő tanuló, és már temérdek versenyt megnyert, addig a másik inkább átlagosnak mondható, és sajnos fel van mentve matekból, így neki nem abból kell érettségiznie, hanem valami más szabadon választott tantárgyból. Ő a földrajzot választotta, habár nem tudom, hogy miért pont ezt a száraz anyagot.

- Kegyetlen vagy. - jelentette ki, mire közömbösen vállat rántottam, és a könyve meredtem.

- Azzal képben vagy, hogy mi Korea fővárosa?

- Ne szemétkedj már! - hajolt át nevetve a padon, és csapott vállon. - Mára ennyi elég, elegem van. Hazamegyek, és beugrok a fürdőkádba. Az ilyen nyomorékoknak csak ez jár. - amint kimondta összezártam a könyvemet, és fejen csaptam vele, de ha ez még nem lett volna elég, LiAh is megsuhintotta a tarkóját, amitől a lány előre bukott.

- Még egy ilyen, és megtudod milyen az, mikor kihasználom azt a több hónapos edzést! - feszíttettem be a nem létező bicepszem, csakhogy szemléltetni is tudjam azt, amiről beszélek. Feladtuk a mai napra való küzdelmünket, és angolosan távoztunk a suliból, ami szinte már üres volt. Csak mi vagyunk ilyen hülyék, hogy bent maradunk ilyen szép, fagyos napon.

Otthon, miután megvacsoráztunk, és elmosogattam, felvettem a kabátomat, majd leakasztottam a fényképezőgépemet, és szinte kirobbantam a szobámból, de az ajtóban belefutottam a nagypapámba, aki sanda pillantást vetett rám, majd a kint honoló sötét égre.

- Hova-hova, kisasszony?

- Ki. Tudod - lengettem meg előtte a fényképezőgépet. - Kell pár fotó a pályázatra.

- Vigyázz magadra. - ölelt magához, persze csak egy fél másodperc erejéig, majd kinyitotta nekem az ajtót, én pedig elindultam. Nemrég jelentkeztem egy fotópályázatra, mivel nem igényelt különösebb háttértudást, csak annyit, hogy tudd használni a kamerát, amivel készíted a képeket.

Arra gondoltam, elmegyek a közeli erdőbe, és ott készítek este egy képet, mivel ma pont telihold van, és ilyenkor nagymama szerint az ágakon bevilágít a fénye, és az egész hely fénylik, még most is, mikor az egész természet haldoklik a tél miatt. Talán az avar még szebb hatást fog kölcsönözni a képre.

Épp a hátsó után járkáltam, ahonnan könnyebben meg tudom közelíteni a tanösvényt, mert eltévedni azért nem akarok, mikor felkapott a szél, én pedig megálltam, mielőtt ellökne. Itt lent, nagyon kemény telek szoktak lenni a szomszédok szerint, a környékbeli kisgyerekek pedig arról mesélnek az újaknak, hogy hogyan döntötte fel őket a téli szél. Ezt addig el se hittem, amíg meg nem tapasztaltam a múlt héten. Azt hittem, nekilök a villanyoszlopnak, pedig nem vagyok azért annyira könnyű.

Szétnéztem az úton, mielőtt átmentem volna a zebrán, és mivel nem láttam autót, csak egy embert, aki a szemközti utcáról jött felém, így gyors átfutottam. Nem szabad megijednem, attól még, hogy elköltöztem nem hagytam abba az edzést, minden másnap járok a csoportommal, és már egész jól megy a közelharc.

Ennek a személynek azonban esze ágában sem volt megtámadni. Lehúzta fejéről a kapucnit, hogy megláthassam az arcát, majd nagy mosollyal lenézett rám, mikor elém ért. Lábaim földbe gyökrezetek, arcomra pedig ráfagyott a rémület, amit a megdöbbenés okozott. Mindenkire számítottam, csak rá nem.

- Szia HyunAh. - szólított nevemen, ami visszhangzott a fejemben, az ő hangjával. Azzal a hanggal, amit már nagyon rég nem hallottam, pedig igenis vágytam rá, hogy meghalljam.

- Ji Won..