Szinte már tűkön ültem az utolsó órám vége felé, hogy végre mehessek, de az a rohadt csengő nem akart megszólalni, a tanár pedig úgy darálta az anyagot, hogy pislogni se volt időm. Végül a mondata közepén csengettek ki, ő pedig nagyot sóhajtva legyintett kezével, hogy mehetünk, majd következő alkalommal befejezzük.

Összeszedtem a padban hagyott könyveket és füzeteket, bedobtam a táskámba, arra se figyelve, hogy ne gyűrődjön a széle, majd nagy léptekkel elindultam kifelé. Tudtam, hogy ő már ott van, mivel ma nekik egyel kevesebb órájuk volt, mint nekünk, az érettségi felkészítő miatt.

Mikor odaértem, ő már a hintán lengedezett, mezítláb tapicskolva a homokban. Hol beledugta, hol pedig felemelve feldobta az apró szemeket. Ledobtam a táskámat a hinta állványához, és leültem mellé.

- Bocs, ha feltartalak. - kezdett bele kissé zavart arckifejezéssel. Erről volt szó? Ezért nem keresett vagy beszélt velem a héten? Azt hitte, hogy zavar, vagy megint csak egy nyűgként gondolok rá? Mondjuk nem tettem vagy mondtam neki semmit, amivel ezt a jogos képzelgését szétfoszlathatom, szóval megint csak én vagyok a hibás..

- Rád érek. - vontam vállat, és én is elkezdtem lengedezni.

- Nem tudom miért, de úgy gondoltam neked is tudnod kell róla. - miért fogott el hirtelen rossz érzés? Szinte érzem, ahogy bizsereg a gerincem, a talpam pedig parázslik. - Azt hiszem, elköltözök a nagyiékhoz. - sóhajtott fel, miközben az eget kémlelte. - Új életet kezdek.

- HyunAh.. Ha azért érzel így, mert én itt vagyok, akkor ne tedd. Úgy is hamarosan elmegyek innen az érettségi után, nem kell, hogy-

- Nem csak miattad. - vágott szavamba, hogy leállítson, és immáron az árnyékát figyelte. Miért nem néz rám? - Tudom, hogy megváltoztál. - tette hozzá. - Igazából sose kedveltem ezt a várost, csak anya és Yumi miatt maradtam. De most.. - mosolyodott el - Úgy érzem készen állok változtatni. - bólintottam, és megint meglöktem magam, hogy kicsit tereljem a gondolataimat, ami nyilván nem jött be. Rosszul esett, hogy el fog menni.

- És ők, hogyan fogadták?

- Yuminak már az előző héten szóltam.. - biccentette oldalra fejét, majd a mosolya enyhe grimaszba fordult. - Talán még most se dolgozta fel, de legalább már beszél velem. - szóval neki sem tetszett. Mondjuk ez érthető, nekem se jönne be, ha a legjobb barátnőm egyik napról a másikra lelépne egy másik városba. - Anyámat nehezebbnek hittem, de neki az a jó, ami nekem, így beletörődött. A mamáék pedig már elkezdték átalakítani a házat, úgyhogy tényleg megyek. - nevetett fel.

- Értem. Remélem ott több szerencséd lesz. - akarom mondani, hogy ott nem lesz egy ekkora szerencsétlen, aki megkeseríti majd az életed.

- És te? Mit kezdesz majd ha elmész? - nézett rám kíváncsi szemekkel, most viszont én nem néztem rá, csak megingattam a fejem.

- Még nem igazán döntöttem el, hogy mivel szeretnék foglalkozni. Egyelőre menjek át azon a rohadt érettségin.

- Tudod, mikor még nagyon az elején voltunk, meglepődtem rajtad. - felé pillantottam, és elmosolyodtam az arcán. Mintha maga előtt látná azokat az időket, az ajkai mégis felfelé görbülnek. - Én nem félek attól, hogy nem mész át. Jegyzeteltél minden órán, így valami biztos megragadt. Ha más nem, egy kettesre való biztosan. - nevetett fel, majd barátian vállon bokszolt a csipkelődése miatt.

- Na és te? - zökkentem vissza pár perc múlva. Ha már ő faggatózik, nekem is legyen ennyi örömöm.

- Már megoldottuk az átiratkozásomat, de nem tudom, arra miféle egyetemek vannak. Szeretem ezt az országot, szóval lehet, hogy turisztikára fogok menni.

- Akkor majd ha meglátlak, eljátszom a hülye turistát. - szerencsére tetszett neki a béna beszólásom, ugyanis halkan felnevetett. Mondtam volna neki, hogy szóljon, mikor visszajön meglátogatni az anyját, de lehet, hogy akkor már én se leszek itt. Ki tudja még, mit hoz a jövő. - Azért remélem, hogy attól még, hogy kilométerek választanak el, barátok maradhatunk.

- Persze. - válaszolta. - Elvégre te magad mondtad, hogy megkedveltük egymást. - szemei szinte csillogtak ahogy a nap rásütött a lányra, bár ez neki nem tetszett, mert hunyorogni kezdett. - Viszont, most mennem kell, ne haragudj. - állt fel, majd felvette a cuccát, és elköszönve kiment a játszótérről. Ha lehetne, még itt tartanám a bugyuta kérdéseimmel, hogy hallhassam a hangját, de tudom, hogy neki is van élete, ahova visszavárják.

Azt hiszem itt az ideje nekem is úgy felfogni ezt az egészet, ahogy most anyám is teszi. El kell engednem, még ha ragaszkodni is szeretnék hozzá, mert csak nekem lesz rosszabb tőle az életem. HyunAh el fog menni, és nagy valószínűséggel egy idő után el is felejt. Mondjuk nem tudom, hogyan fogja csinálni úgy, hogy pár hónapig a testemben volt, de szerintem a kényszer nagyobb úr a léleknél.

Az biztos, hogy én sosem fogom elfelejteni. Nem mondhatom, hogy nem voltam még szerelmes, de mind csak futó alkalmak voltak, és pár nap múlva el is múltak. Ő azonban még mindig megdobogtatja a szívemet, akárhányszor csak meglátom. Az egészben az a legbetegebb, hogy a vége felé már akkor is így éreztem, mikor még a saját testemre néztem. Tudtam, hogy ő az, és ez miatt ideges és zavart lettem.

Remélem nekem is sikerül úgy feldolgoznom ezt az egészet, ahogy neki, és új életet kezdeni ott, ahova a szél sodor majd.