- Uram isten! - kiáltottam fel, miközben elengedtem a férfit, és felpattantam. Mint egy idióta, elkezdtem fogdosni magam, hogy meggyőződjek róla, nem álmodom. Tényleg nem!

A hajamat, ami olyan lassan nő, most hosszabbnak éreztem, a lábaim, amik kicsit voltak, és ez miatt lassabban is haladtam most remegtek az izgalomtól. A szememen át még mindig fátyolosan láttam, de a könnyeim már elapadtak. Mellettem Ji Won széles vigyorral az arcán kémlelte az ujjongásom, de egyéb érzelmet nem láttam rajt.

- Te nem örülsz? - ráztam meg a vállánál fogva.

- Én csendben teszem, hogy a szomszédok ne keljenek fel. Plusz, - emelte fel ujját, szemléltetésképp - Nekem elég, hogy újra érezhetem a farkamat.

- Tipikus. - húztam el számat és forgattam meg szemem a beszólására, mire ő csak megrántotta a vállát. Elfogott a tettvágy, a vérem szinte forrt az ereimben, a fáradtság pedig messze repült tőlem.  - Hazamegyek! Látnom kell az anyámat. - jelentettem ki, és már el is indultam a létra felé, de ő megragadta a csuklómat, és visszahúzott.

- Azért ne az éjszaka közepén támadd le, ha lehet.

- Nem ismered te őt. - húztam ki magam büszkén. - Ő képes hajnalig is filmet nézni úgy, hogy észre se veszed.

- Értem. - bólintott, egy keserédes mosollyal, amit nem értettem. - Akkor vigyázz az úton, és siess haza. - engedett el, de ahelyett, hogy velem jött volna, inkább visszafordult, és tovább ücsörgött. Az egyik felem azt mondta, menjek haza, mert már nagyon hiányzott az anyám, a másik viszont azt sugallta, hogy kérdezzem meg, mi a baja.

Leküzdöttem az izgatottságomat, és visszaültem mellé, amit kíváncsi tekintettel nézett végig.

- Most kaptad vissza a tested, de te még depressziósabb lettél, mint előtte voltál.

Ji Won pov's

- Most kaptad vissza a tested, de te még depressziósabb lettél, mint előtte voltál. - visszhangzott fejemben a mondata, az ő hangján. Újra az én mély hangommal beszélek, újra a testemben vagyok, mégsem örülök. Eddig nem kellett semmit sem tennem azért, hogy HyunAh-t magam mellett tarthassam, mert ez a dolog összekötött vele, de most, hogy visszakapta magát, már nem lesz olyan, mint régen.

Attól félek, hogy ismét rettegni fog tőlem, és azon gondolkodni, vajon mikor és hol fogok lecsapni, és ez teljes mértékben az én hibám. Én tettem őt tönkre, még akkor is, ha most boldog az izgalom miatt. Pár nap, és minden vissza fog állni a régi kerékvágásba, amit én nem akarok.

Megszerettem őt. Szeretek vele beszélni, szeretem ahogy rám néz, ahogy beszél velem, hogy olyan kis ártatlan, de néha ki tud kelni magából, mintha nem is ő állna előttem. Lehet, hogy az azért volt, mert már kezdett megváltozni a teste miatt, de akkor is bejött.

- Én.. Még maradnék egy kicsit. Nem vagyok rá kész, hogy lemenjek.

- Mi? - hajolt előre, hogy a szemembe tudjon nézni, de én még mindig a karomat figyeltem, ami körbeölelte a felhúzott térdeim.

- Lehet, hogy nyálasan és furán fog hangzani de.. Ahogy az anyámról meséltél, miközben én abból semmit sem érzékeltem.. Egész megkedveltem a nőt. De most, hogy nekem kell majd úgy viselkednem vele, ahogy te tetted.. Nem tudom, hogy képes leszek e rá. - igazából nem erről volt szó, de valamivel el kellett terelnem a gondolatait, hogy ne kérdezősködjön, vagy tűnjön fel neki.

- Adni fog időt. - fogott rá vállamra. - Csak ne szemétkedj vele, és nem lesz baj. Pláne most.. Még mindig a padlón van a válás miatt. - igen, mesélte, hogy anyám felajánlotta, hogy elmehetek vele. De mégis hova? Itt nőttem fel. Nem azt mondom, hogy kötődök a helyhez, hisz hamarosan leérettségizek, és akkor már mindegy lesz, hova megyek tovább, de mégis.

- Na, mindegy! - sóhajtottam fel, majd felálltam, és megfogva a kezét felsegítettem.

- Mit csinálsz?

- Kikísérlek. Ha egész éjjel az én problémáimról lesz szó, sose mész haza anyukádhoz. - mosolyodtam el, majd elindultam lefelé, és a lehető leghalkabban kimentünk az ajtón. Loola felkapta a fejét, de nem jött ki a kutyaházból, csak a farkát kezdte csóválni, mikor meglátott. Tudta, hogy én vagyok, elvégre mindenféle gond nélkül engedett be engem, aki akkor még egy idegen volt számára.

- Akkor majd holnap! - köszönt, és indult el nagy iramban. Egészen addig kint voltam, és néztem a távolodó alakját, amíg el nem tűnt az utca végén. Remélem épségben hazaér, mert nem lenne szerencsés, ha most történne valami.

Visszamentem a szobámba, ahol már oly rég óta nem jártam, és ledőltem az ágyba. Rend volt, tisztaság, és olyan új szag, mintha most meszeltek volna ki. HyunAh teljesen megváltoztatta a helyet, mégse éreztem idegennek, mivel ő lakott benne.

Szinte biztos voltam, hogy itt meg is szakadt közöttünk a kapcsolat. Holnaptól nem fogunk együtt edzeni, és nem lesznek üzenetek, amikkel boldogítjuk, vagy az én esetemben húzom az agyát.

Mivel nem tudtam aludni, így visszanéztem az elmúlt beszélgetéseinket, de megdöbbenve vettem észre, mekkora egy tapló voltam. Tudtam, hogy ez még a töredéke sem volt annak, amikkel szóban bántottam őt, de ez ott volt az arcom előtt, láttam, és szinte hallottam, ahogy megfogalmazódott bennem az a gondolat. Gorombán, és sértőn, pedig nem érdemelte meg. Ő is meg volt ijedve, és ő sem tudott volna mit kezdeni a helyzetünkkel, még ha pisztolyt szegezek a fejéhez, akkor sem.

Nem tudom eldönteni, hogy áldjam, vagy szidjam a keresztanyámat ez miatt. Megmutatta nekem, mit tettem az elmúlt éveimben, de ezzel csak rontott a helyzetemen, mivel beleszerettem a lányba. Abba a lányba, akit sokáig bántalmaztam, és még ha meg is bocsájtott nekem, talán sose leszek több számára egy barátnál. Még az is csoda, hogy ezek után szóba áll velem. Ha a bátorsága nem is, a szíve hatalmas, és ezt még nekem is be kell látnom férfi létemre.

Másnap reggel, mikor indulásra készen állva felkaptam a táskámat, mielőtt kimehettem volna vettem egy nagy levegőt, mert tudtam, ki lesz a konyhában. Direkt nem slisszoltam ki a háta mögött, hanem tisztességesen megálltam, és bekopogtam, hogy észrevegyen.

- Jó reggelt. - biccentettem fejemmel, ahogy ő is. Persze, ő ebből az egészből semmit sem sejt, vagy vett észre, max annyit, hogy az eddig paraszt fia kicsit megjavult. - Jobban vagy?

- Igen. Aludtam rá, és rájöttem, hogy nem kell ezen lovagolnom. El kell engednem, és akkor nekem is könnyű lesz. Pláne úgy, hogy hamarosan elköltözök innen, és akkor még látnom sem kell. - mosolyodott el, majd visszafordult, és tovább folytatta a reggeli készítését. Elköszöntem tőle, és elindultam a suliba.

Kíváncsi vagyok, HyunAh hogyan boldogult a fiúkkal. Egy ideje észrevettem, hogy senki sincs vele a szünetekben, szóval lehet magára haragította az egész osztályt. De nem is baj. Én szoktattam rá a többieket arra, hogy kihasználják a lányt, neki pedig ezáltal joga volt ezt az egészet leállítani. Még akkor is, ha most egyedül maradok. Sosem volt rájuk szükségem, mert nem voltak a barátaim, csak haverok, akikkel elütöm az időt.