- Ez olyan furcsa... Érettségire tanulok, holott még van egy évem. - sóhajtott fel mellettem Yumi. Felnéztem rá a füzetemből, amit lassan az ölembe tettem, és hátradőltem az ágyon.

- Nekem mondod? Teljes pánikban vagyok. Olyan anyagokat is meg kell tanulnom, amiket nem is értej.. Mi lesz, ha megbukok? - ültem fel, de a lendületem miatt nekiütköztem a kezének, ami a mellettem levő könyv felé nyúlt, így visszaestem.

- Én inkább az miatt aggódnék, hogy Ji Won megbukik. - nevetett fel, megingatva a fejét. Visszapillantottam a füzetemre, és lapoztam egyet, hogy a többit is átfuthassam, hátha megértem. További tanulásunkat azonban kopogás zavarta meg, illetve az anyám, aki először csak a résnyire kinyitott ajtón pillantott be, majd miután meggyőződött arról, hogy bejöhet, letett elénk egy tálca sütit.

- Bocs, hogy megzavartalak. - jelentette ki széles vigyorral az arcán, mikor pedig az ajtóhoz ért, visszanézett, és kacsintott egyet felém.

- Szerintem azt hiszi, hogy járunk. - vagy randizunk, bár akkor nem itt tanulnánk .

- Hát, lehet róla szó, ha szépen megkérsz. - húzta ki magát és vetett rám pár végzetesen csábos pillantást, ami inkább volt vicces, mint vonzó.

- Hülye.

- Most miért? Lenne egy normális pasim, csak női logikával. - a jókedvem egy pillanat alatt hagyott engem magamra, amint belegondoltam ebbe a mondatba. Nagyot sóhajtottam, és próbáltam nem olyan fejet vágni, mint akinek világfájdalma van, de bevallom, nagyon nehéz volt.

- Egy idő után ez.. El fog tűnni. - jelentettem ki úgy, mintha még egyszer magamat is szembesíteni akarnám.

- Mi? - kérdezett vissza. Hezitálás nélkül kezdtem el neki mondani azt, amit Ji Won-nal állapítottunk meg, de még most is érzem azt a terhet, amivel arra gondolok, hogy férfi leszek. Nem fogok belőle semmit érzékelni, elvégre elfelejtem, ki voltam, és talán így jobban járok, mintha örökre ebben az állapotban maradnék. - Attól még megkérheted a kezem. - felelte pár perc csönd után, mikor sikerült neki felfogni a dolgokat.

- Azt hittem utálod Ji Won-t. - hecceltem.

- Utáltam. De.. Mivel most nem baszogat, és pár hónapot vele éltem abban a hitben, hogy a legjobb barátnőmhöz beszélek nap mint nap.. Így azt mondhatom, hogy megkedveltem.

- Igen, én is. - mosolyodtam el. Megnyugtat a tény, hogy nem csak én érzek így. Bár velem többet szemétkedett, mint Yumi-val, mégsem tudok már rá haragudni. Ha visszatérne ahhoz az életstílushoz, amit régebben élt, lehet, megváltozna a véleményem, de most valamiért bízok benne, hogy ez nem fog megtörténni. Kíváncsi vagyok, miért.

A hetek csendesen, és szinte észrevétlenül teltek. A mindennapos edzéseken úgy éreztem, egyre inkább beszélgetek HyunAh-val, mintsem Ji Won-nal, ami kicsit megijesztett, de nem akartam beszélni róla. Tudtam, hogy ő lesz közülünk a gyengébb jellem, és nem akartam rátenni még egy lapáttal. Pedig jó lett volna erről szót ejteni egy olyannal, aki átérzi, mert Yumi-nak aztán mondhatom, ő nem tud mit mondani, amivel segíthetne.

Még csak hasonlítani sem tudom ezt az érzést semmihez. Van az embernek olyan élethelyzete, mikor azt érzi, hogy teljesen elveszíti önmagát? Hogy valaki mássá alakul, az akarata ellenére? Mert lényegében erről van szó. Magamon észreveszem az apróbb változásokat, de mivel nem beszélgetünk annyit Ji Won-nal, így nem tudom, ő hogyan érez, vagy hol tart.

Ami az elején furcsa és idegesítő volt, ma már megszokott, és az életem részévé vált. Még a lányok bámulására is rászoktam, és mindig meglepődök azon, mit veszek először észre. Nőként talán az tűnne fel, hogy milyen ruhát hord, vagy milyen vékony, de most előbb bámulom meg a fenekét és a melleit, mint az arcát.

Yumi ezen csak nevetni tud, és mindig hangoztatja, hogy vegyem őt feleségül, ha ennyire be akarok csajozni, de a gond ott kezdődik, mikor megérzem, hogy még rá is felállna. A minap például el kellett kísérnem fehérneműt venni, mivel egyedül nem mert bemenni az eladók miatt - akik férfiak voltak, bár ezt nem értem, hisz az egy női ruhabolt volt - így végig kellett állnom azt az időt, amíg ő próbál.

A szerencsés darabokat még be is mutatta nekem, én pedig alig bírtam normális arcot vágni, és értelmesen véleményt nyilvánítani. A pénztáros szerintem azt hitte, hogy a fehérneművel a mai estét akarjuk megalapozni, mert mikor Yumi beállt fizetni, eléggé széles mosolyra húzódott a szája.

- Hova akarsz menni egyetemre? Vagy fősuli? - kérdezte hazafelé menet. Felsóhajtottam, és megrántottam a vállam, mert őszintén szólva erről még egyáltalán nem gondolkodtam.

- Majd megkérdezem Ji Won-t, neki mik voltak az elképzelései.

- Minek? - vágta vissza rögtön. - Ez a te életed lesz, nem mindegy, mit akart? Gondolom ő sem fog arra az egyetemre jelentkezni, amit kinéztél magadnak. - nem válaszoltam, csak aprókat bólintottam, mivel igaza volt. Ha elfelejtem, ki voltam, mindegy lesz Ji Won mit akart, mert én fogok benne élni.

Annak örülök csak, hogy nem volt barátnője. Biztos vagyok benne, hogy nem tudtam volna végigvinni ezt az egészet. Csókolózni vele, talán még le is feküdni. Most azonban szerintem már minden probléma nélkül meg tudnám tenni, ha ráerőszakolnám magam arra, hogy ne gondolkodjak. Valamennyire elfogadtam már a helyzetemet, de mégis dacolok ellene azzal, hogy magamban ismételgetem, én én vagyok. Én egy lány vagyok, és nem kellene ezeket tennem, de a testem mostanra már erősebb lett, mint ez az elhalóan halk hang, amit már alig hallok felcsendülni.

Kezdek még magamtól is elfordulni, egy új énem felé, aki egy teljesen más személy volt, most mégis elfogadom. Az ellentétek csak úgy háborúznak a fejemben, és a lelkemben, megnehezítve ezzel a helyzetemet, de már látom a végét. Most már nem kilátástalannak érzem ezt, hanem megoldottnak. Én leszek Ji Won.