Mivel nem akartam, hogy halálra unja magát, ezért direkt olyan filmet választottam, aminek az előzetesében sok akció volt. Bár a színészt nem csíptem, ez a filmje mégis tetszett, mert végre olyan szinkront adtak neki, és olyan szerepet játszott, ami illett hozzá. Ahogy láttam, Ji Won-nak is bejött, vagy legalább is érdekesnek találta, ugyanis nem aludt be rajta, és mikor kijöttünk a teremből ő volt az első, aki beszélni kezdett arról, hogy mi jött be neki, illetve mi az, ami kevésbé.

Mire kiértünk, már sötét volt, csak a közúti lámpák fénye világította meg a sötét aszfaltot, ami elvezetett minket a vonatig. Ilyenkor már kevesebb az ember nem csak az állomáson, de a városban is, így most teljesen egyedül voltunk abban a kis vagonban, ahova felszálltunk. Ez volt az egyetlen, ahol csak tizenkettő ülés volt, de ide valamiért még az a pár ember sem ült, akik előttünk szálltak fel.

Most is én ültem belülre, de úgy éreztem, a fáradtságom felülkerekedik a félelmemen, mivel mindjárt elalszok. Rettenetesen leszívta az agyamat ez az egész kirándulás, szinte már alig bírtam nyitva tartani a szemem, de nem akartam most aludni. Holnap úgysem lesz semmi dolgom, majd akkor kipihenem magam.

- Mondd.. - szólítottam meg a mellettem ülőt. - Honnan tudtad, hogy félek ettől?

- Nem tudom. - rántott vállat. - Találtam egy régi jegyet, és bevillant egy emlékkép a balesetről. Aztán kicsit utána olvastam és.. Tényleg sajnálom. Nem tudom elképzelni, milyen érzés lehetett.

- Szar. - nevettem fel kínomban, és elfordultam, hogy kinézzek az ablakon, de olyan sötét volt, hogy nem láttam mást, csak a saját arcomat. Ami nem az enyém, de most már úgy érzem, inkább illik hozzám ez, mint a másik. Kezdek a őrület szélére sodródni, és félek, hamarosan beleesek.

Hátradőltem, majd Ji Won felé pillantottam. Kissé zavart volt a tekintete, és láttam, ahogy engem figyel, de nem mondott semmit. Pedig a fejét elnézve, nagyon akart, mégsem tudta elkezdeni. Nem fordultam felé, inkább vártam, hogy ő kezdeményezzen, amit egy kis idő után el is kezdett.

- Kiskoromban.. Nagyon szerettem a szüleimet. - rögtön felé kaptam a fejem, mikor meghallottam, hogy a múltjáról kezdett el beszélni. - Nem tudom, még ha akarom se elfelejteni azokat az éveket. Minden éjjel visszatérnek álmomban, ahogy velük vagyok, majd hirtelen eltűnnek. - nyelt egyet, és megrázta a fejét, mintha a nosztalgiázás okozta emlékképeket akarná elhessegetni a szeme elől. - Mikor árvaházba kerültem, azt hittem nem lesz tovább, és elég mély pontra süllyedtem. Túl kicsi voltam, a világot pedig óriásinak, és idegennek láttam.  Még az sem tudott legalább a felszínig felhúzni, hogy örökbe fogadtak, mintha egy állat lennék. - mordult fel, ujjai pedig ökölbe szorultak. - Sosem fogom ezt megbocsájtani a szüleimnek, legyen ez mögött akármilyen ok. Remélem, ott rohadnak meg, ahol most vannak.

- Sajnálom..

- Ne! - nézett felém, dacos arccal. - Nem kell a sajnálatod. Senkiére se vagyok rászorulva. Utálom, ha az emberek gyengének látnak.

- Én nem azt sajnálom. - ráztam meg fejem, és egy olyan dolgot tettem, amit lehet, hogy később megbánok, de most muszájnak éreztem magamhoz ölelni őt. Kissé váratlanul érhette, elvégre izmai megfeszültek, és teljesen ledermedt a kezeim között. - Azt sajnálom, hogy így éreztél. Ugyanis nem vagy egyedül, és végképp nem vagy gyenge. Senki se hiszi ezt rólad. Nem kell azért máshogy viselkedned, hogy ezt bebizonyítsd magadnak.

Most jöttem csak rá, hogy mit miért csinált. A gyengéket megveti, mert nem akar az lenni, ezért baszakodott velem annyi éven keresztül. Valószínűleg saját magát látta bennem, azt a személyt, aki végképp nem akar lenni, és ezért lettem én minden ok nélkül az ellensége, akit bánthat. Azzal, hogy a földbe tiport, egy olyan falat húzott maga köré, amit rendíthetetlennek talált, mivel így senki se hiszi azt róla, hogy nem bír megállni a talpán, vagy, hogy labilis. De igazából ezzel nálam csak az ellenkezőjét érte el, hisz mindvégig menekült.

- Nem kell többé menekülnöd. Már nincs rá okod. - mondtam ki az utolsó gondolataimat, majd elengedtem, de ő a vállamra fogott, és visszarántott magához.

- Ne merj rám nézni! - mondta halk hangon. Éreztem, ahogy remegni kezdett, és egyre jobban szorított magához, miközben a kardigánom anyagát szabályosan tépte kezeivel, amik görcsösen kapaszkodtak belém. Hagytam neki, mivel erre volt szüksége. Ez kellett neki ahhoz, hogy el tudja, vagy legalább is elinduljon azon az úton, amin el fogja tudni engedni a múltat.

- Köszönöm, hogy segítettél. - váltottam témát, hátha előbb megnyugszik. - Azt nem mondom, hogy kedvelt utazási formám lesz, de így legalább nem kell majd több órát buszoznom, ha a nagyiékhoz megyek. - míg vonattal elég volt csak háromnegyed órát utazgatnom, addig a busz két és fél órát vett igénybe, hogy leérjen. De akkoriban nem foglalkoztam vele, mert a félelmem nagyobb volt, mint a kényelem.

- Hát.. - szólalt meg pár másodperccel később. - Sokkal jössz nekem ezért.

- Mire gondolsz? - kérdeztem, elválva tőle. Megtörölte a szemét, majd a még kissé könnyes tekintetével felnézett rám.

- Azt még nem döntöttem el.