HyunAh pov's

- Ji Won, áruld már el, hogy hova megyünk! - rángattam meg gyengéden kezét, mire ő csak egy alattomos mosollyal az arcán elfordult jobbra, így eltűnve mellőlem.

- Legyen elég annyi, hogy moziba.

- Mi? - lepődtem meg. - Minek mennénk mi moziba? - emeltem ki a ,,mi" szócskát, ugyanis ez volt az utolsó dolog, amit kinéztem volna belőle.

- Mivel meg akarok valamit nézni? - nézett vissza rám értetlenül, mintha ez alap lenne mindenkinél, kivéve nálam. Nem kérdeztem semmit, mivel láttam, hogy úgyse tudna normálisan válaszolni, csak mentem utána, ki tudja hova.

Örülök, hogy Yumi elfogadta ezt az egészet. Ahhoz képest, nekünk mennyi idő volt beletörődni, és elfogadni, ő egész könnyen megértette. Megígérte, hogy nem beszél róla, elvégre akkor őt néznék hülyének, és mostantól igyekszik majd Ji Won-nal is kedvesebb lenni. Ezt is csak azért mondta, mert én négyszemközt elmeséltem neki azokat a változásokat a férfin, amiket én vettem észre rajta.

Ismerős környékre értünk ki, mikor felmentünk az aluljáróból, de nem akartam a falra festeni az ördögöt. Azt hittem, csak átmegyünk a vasútmegállón, a szemközti utcába, de mikor a mellettem sétáló lány elfordult ismét, a peron felé, a lábaim mintha földbe gyökereztek volna, megálltak.

- Gyere. Mindjárt jön a vonat. - fordult hátra, de mivel látta, hogy nem válaszolok, sőt, még csak rá se nézek, visszajött elém.

- Nem mondtad, hogy vonattal akarsz menni.

- Akkor most mondom. - tárta szét karját, és mosolyodott el.

- Menjünk inkább busszal. Sőt, ne is menjünk sehova, elment a kedvem. Ez amúgy se a mi műfajunk..

- HyunAh. - ejtette ki halkan a nevem, hogy a járókelőknek ne legyen furcsa. - Már lefoglaltam a helyünket. Ráadásul a vonatra is megvettem.

- Mi? - kiáltottam fel. - Ji Won, én nem.. - kezemre fogott, és lágyan megcirógatta ujjával a kézfejem, miközben folyamatosan sakkban tartotta a tekintetemet. Éreztem, ahogy az izzadság lassan lefolyik a homlokomról. Egy pillanat alatt vert le a víz, és ment fel a pulzusom, ha arra gondoltam, hogy ismét vonatra kell ülnöm.

- Tudok róla. Látta, mi történt. - mégis képes volt elhozni ide, és most konkrétan kényszerít erre? - De nem lesz jobb, ha egész életedben rettegni fogsz tőle. Most, szépen felülünk a vonatra, elmegyünk, megnézünk egy jó filmet, aztán hazajövünk vele. - miközben beszélt, folyamatosan ráztam a fejem, mert tényleg nem akartam, de már nem volt mit tenni. Ő ezt eldöntötte, a szerelvény pedig épp most állt meg, és nyitotta ki az ajtajai. - Nem lesz semmi baj. Ha meghalunk, megengedem, hogy megverj. - ajánlotta fel, miközben felnevetett, majd lágyan húzni kezdett maga után.

Alig voltak a vagonban, ahova felszálltunk, ő mégis ragaszkodott hozzá, hogy egy kettesbe üljünk, és én legyek belül. Ahogy megéreztem a vonat indulását, rögtön a karfára kaptam, és görcsösen szorítani kezdtem. Megingatta a fejét, majd elvette onnan a kezem, és összekulcsolta az ujjainkat. Ha normális helyzetben lennénk, leesne az állam ettől a gesztustól, de most inkább átkozom, ugyanis ezt pontosan azért csinálta, hogy ne idegeskedjek, mert akkor eltörtén a kezét.

Mint egy hisztis kisgyerek, minden egyes fékezéskor felkaptam a fejem, és előre dőltem, az ülésben, hogy körbenézhessek, mintha ezzel, látnék bármit is abból, hogy elől mi van.

- Szeretnél beszélgetni? - ajánlotta fel, mire rögtön bólogatni kezdtem. - Akkor, mondj valamit. - rántott vállat. Gondolhattam volna.

- Hogy őszinte legyek, van valami, de.. Nem biztos, hogy hallani akarod.

- Ki vele. - közölte nyersen, én pedig kihasználtam az engedélyét még akkor is, ha ezt kényszerből mondta.

- Anyukád eléggé a padlón van. - szemöldöke szinte megrezzent, mikor kiejtettem a nevet, de mást nem láttam az arcán, ami elsőre jó jel volt. Legalább nem fel a pulzusa attól, ha megemlítem a nőt. - A férje.. - gondolom jobb, ha ezt mondom, az apád helyett. - Megcsalja őt, és ezzel tisztában is van. Én csak.. - néztem magam elé. - Nem tudom, mit tehetnék. Megkedveltem azt a nőt, de csakis azért, amit érted tett.

- Értem? - nevetett fel, mire rögtön folytattam a gondolatmenetet, hogy vele is megértessem.

- Igen. Sokszor elgondolkodtam azon, mi lesz majd, ha visszaváltozunk. Sajnáltam az anyukád, amiért te ugyan úgy fogsz vele viselkedni mint régen, én pedig elhitettem vele, hogy megváltoztál. De mikor ezt elmondtam neki azt válaszolta, hogy ő még ennek a kis időnek is örül.

- Hova akarsz kilyukadni?

- Oda, hogy nem szólhatok bele az életedbe, de egy jó tanácsot azért mondhatok. Becsüld meg őt, mert tényleg szeret. Ahogy láttam, előbb mondta el nekem - illetve neked, csak ő ezt nem tudja - A bajait, mint a saját fiának. Bízik benned, és próbál a lehető legtöbbet adni, amit csak tud. - bár nem tudom, hogy ez mögött az van, hogy nem akarta lelombozni a fiát azzal, hogy az apja más nővel van, vagy csak egyszerűen én voltam akkor éppen kéznél.

Nem válaszolt, de láttam rajta, hogy elgondolkodott azon, amit mondtam, nekem ez pedig már teljes siker volt. Tudom, hogy nem könnyű neki se a múltja miatt, de ha legalább arra rávettem, hogy magába szálljon kicsit, akkor már volt értelme koptatnom a számat.

- Szóval, mit nézünk? - kérdeztem rá, újabb témát felhozva, amíg meg nem érkezünk.

- Nem tudom. Amit választasz. Most rád hagyom, és hajlandó vagyok feláldozni magam, ha valami nyálas szart akarsz nézni. - ezek szerint az is kamu volt, hogy le van foglalva a jegy. Miért akarta, hogy megtegyem magamnak ezt a lépést, amivel átléphetem a múltam egyik fekete részét? Nagy segítség volt, bár a lábam még most is remeg, holott épp az imént szálltunk le a vonatról. Lehet, hogy most már tényleg normális lett, és bízhatok egy kicsit benne, hogy nincs több fájdalom?