Otthon amint beléptem a kapun leültem, majd kinyújtottam a kezem Loola felé. Egy ideje már, csak úgy, mint a gazdájával, barátkozni próbálok, de a kutyával nagyobb sikert értem el, mint Ji Won-nal. Most már idejön hozzám, és engedi, hogy megsimogassam, persze csak egy kis ideig, és csakis akkor, mikor megbizonyosodott afelől, hogy nem lát minket senki. A múltkor anya itt volt kint, és majd megveszett azért, hogy a közelébe léptem.

Miután megsimogattam a buksiját, bementem a házba, és szétnéztem. Anya még nem volt itthon, a mosogatnivaló azonban halmozta magát, ezért arra gondoltam, hogy ma este is besegítek neki, ha ő nem csinálja meg. A szokásos módon gyors megírtam a házimat, majd kicsit rendet tettem a szobában, amit persze most kivételesen én hagytam a reggeli sietség miatt.

Mikor bedobtam magam az ágyba, a telefonom rögtön megrezdült, jelezve, hogy írt valaki. Mikor megláttam, hogy Ji Won az, először nem is akartam hinni a szememnek, de mivel mondta, hogy küldeni fog egy üzenetet, így már nem is volt annyira meglepő.

A közelben van egy edző terem, ahol saját felelősségre lehet használni a gépeket, és szinte fillérekért lehet személyi edzőt is ,,bérelni", de azt írta, arra semmi szükség nem lesz. Mivel nekem szerdánként a csapattal kell játszanom, így azt a napot kihagyjuk, de a többin le akar menni mozogni, hogy ne legyen olyan puhány a testem.

Este megvártam, amíg anya ajtaja is végre becsukódik, majd kimentem, és pár percig a konyhában álltam, hogy a szemem megszokja a sötétet. Nem akartam villanyt kapcsolni, elvégre akkor felverem őket, ezért a lehető leghalkabbra vettem a figurát. Igyekeztem gyors lenni, de hatékony, a lehető legkevesebb vízzel, de még így is olyan hangosnak éreztem amit csinálok, hogy majd kiszakadt a szívem. Pedig nem kellene ezért így éreznem magam elvégre.. Csak mosogatok.

Épp az utolsó tányért töröltem el, és tettem bele a műanyagba, mikor a villany felkapcsolódott, mögöttem pedig megjelent az anyám, keresztbe font karokkal.

- Azt hiszem beszélnünk kell, fiatal úr. - akkorát nyeltem, hogy talán még a szomszéd is meghallotta, mégsem tudtam mást tenni, csak bólintani, majd leülni az asztalhoz oda, ahova a kezével intett. Pont elém ült, így tökéletesen láttam az arcát. Az apjával még nem találkoztam, de egyáltalán nem hasonlít erre a nőre. Persze, én se hasonlítok annyira, csak az orrom, de Ji Won és az anyja.. egyáltalán nem.  - Mi lelt téged?

- Nézd, anya. Tudom, ez most furcsa lehet de... Ameddig kitart a lelkesedésem, szeretném behozni azt az időt, amit elszalasztottam. Szerettem volna segíteni.. - csak nem mondhattam, különben a másik letépte volna a tökeimet.. Szó szerint. Ezzel talán nem is sértem meg annyira, csak összezavarom, hogy mit jelenthet az a ,,lelkesedés". Nos, igazából, amíg vissza nem kerülök, mert biztos vagyok benne, hogy utána Ji Won ugyan úgy mellőzni fogja az anyját.

Mivel szóba jött a gondolataimba, az eddig mélyen hallgató anyuka, rápillantottam, de ekkor kicsit meg is ijedtem tőle. Szemeiből folyt a könny, ő mégis mosolyogva, büszkén nézett engem, amibe belesajdult a szívem.

- Én.. - kezdett bele, de ekkor kínjában felnevetett, majd elment egy zsebkendőért. - Örülök. Ji Won. Örülök, hogy végre feldolgoztad a szüleid halálát, és kezdesz elfogadni engem. Minket. Azt hittem.. - sóhajtott. - Azt gondoltam sose fog eljönni ez az időszak, pedig én nagyon igyekeztem. Nem is erőltettem, mert tudtam, mennyire rossz neked, és mennyire egyedül érezheted magad még úgy is, hogy mi mindig itt voltunk neked de ez.. Ezzel.. - nem is tudta szavakba önteni mit akar, csak össze-vissza beszélt, miközben könnyeit törölgette, és szüntelenül mosolygott. Engem azonban az egyik mondata igen aggasztani kezdett.

,,A szüleid halála..."

"Ahogy a fények elhaladtak mellettem, egyre inkább úgy éreztem, hogy kicsi vagyok az emberekhez, és ezekhez a hatalmas, színes gépekhez. Fel merjek ülni arra, amin az emberek óriásinak tűnnek, és mosolyognak? Anyám a kezemet szorongatta, és nevetve mutatta be egytől egyig az összeset, majd megkérdezte, melyikre ülnék fel szívesen. Talán túl apró és tudatlan voltam ahhoz, hogy felismerjem, az nem mosoly volt. Az a hamis álarc mögé bújtatott türelmetlen vicsor csak arra várt, hogy szem elől tévesszen. De nem tudhattam. Hisz még csak egy gyerek voltam, aki túlságosan szerette az anyját.  

A körhintát választottam. Mikor az idegen felültetett, és becsatolt, egy utolsó pillantást vetettem anyámra, aki csak magabiztosan bólogatott, majd hátrébb állt, hogy el tudják indítani a gépet. Úgy kapaszkodtam a láncokba, mintha le akarnám tépni, hisz féltem. Az életemet féltettem. De az, hogy oldalra pillantva ott volt anya, megnyugtatott legalább annyira, hogy mikor elindultunk, én pedig oldalra szállva forogni kezdtem a többiekkel, élvezni kezdjem.

Lehunytam szemem, és elengedtem a láncot, hogy úgy érezzem, akár csak egy pillanatra is, repülök. A szél pont úgy süvített el mellettem, mintha épp a felhők között suhannék a távolba, ahol az ismeretlen vár. Ez a vágyálom azonban, be is következett.

Mikor leszálltam, és még remegő lábakkal a földre léptem, a szemem nem látta őt. Soha többé. A nő, aki idehozott, aki megszült, és aki azt mondta, hogy szeret, eltűnt. Kiáltottam, futottam, és mindenkit ellenőriztem, de egyik sem volt ő. Nem tudtam, hogy fogok hazamenni, fáradt és éhes voltam, de ami a legfontosabb, féltem. Féltem, hogy soha többé nem fogom őt látni. Mert csak egy naiv, sebezhető kisgyerek vagyok.

Később, az a férfi, aki felrakott a körhintára, kihívta a rendőröket. Sokáig keresték anyámat, valamint apámat is, miután nagy nehezen elmondtam nekik, hogy hol és mit dolgozik. De arra egyikünk se számított, hogy már egyiket sem láthatom újra. Menekülni akartak, és egy olyan helyet választottak, ahova én már nem érhetek el. Meghaltak.

A csúszós úton nem figyelve a táblákra, olyan gyorsan mentek a városhatár felé, hogy az autó irányíthatatlanná vált, ők pedig a szalagkorlátnak csapódva legurultak a fás dombon, egyenesen neki egy öreg és vaskos tölgynek. Mint a ketten szörnyethaltak. Pedig nem voltam rossz.
Csak éppen, egy gyerek. "

- Ji Won? JI WON! - tette rá anyám a kezét homlokomra, mire megráztam a fejem, és elhúzódtam tőle. Mégis mi a jó ég volt ez? Magam előtt láttam, mintha én lettem volna az a kisfiú, és magamnak meséltem volna azt, ami megtörtént. Ilyen szörnyűség történt a szüleivel, mégsem mondta el nekem, hogy az, akire én most anyámként tekintettem nem is ő?

Ezért nem akarta, hogy annak szólítsam. Ezért mondta, hogy sosem beszél velük, és én is mellőzzem. De nem lett volna egyszerűbb, ha beavat?