Halkan odalépkedtem az ajtó, elé, majd magam felé húztam a kilincset megragadva. Furcsálltam, hogy nem áll ellen, még csak nem is akadályozta, hogy meglássam, amint összegubózva ül a földön. Sóhajtottam egyet, hogy ha esetleg az idegtől még nem jött volna rá, hogy én vagyok, akkor megtudja, majd leültem én is a küszöb mellé, és törökülésbe vágtam magam, hogy kisebb helyet foglaljak. Nem tudtam, mit mondjak neki, mit mondhatok, vagy mit kérdezzek, ezért vártam, hátha nekilát. Most még annak is jobban örültem volna, ha leszedi a fejem, és csak utána áll neki normálisan beszélgetni, ahogy szokta mostanában.

- Jót ülsz itt? - mordult fel, nekem pedig a durva kijelentése ellenére egy halvány mosoly jelent meg az arcomon, hogy végre meghallottam a hangját. Akarom mondani, az enyémet.

- Igen. Nincs semmi dolgom. - vontam vállat, bár ő ezt nem láthatta.

- Menj el. - ha annyi pénzem lenne, ahányszor ezt már mondta nekem, milliomos lennék. Ismét rá néztem, ám ekkor valami olyat láttam, amit még annyira sem akartam elhinni, mint három nappal ezelőtt a teremben. Szipogott, a háta pedig ahogy vette a nagy levegőket úgy görnyedt össze és ernyedt el. Mint aki sír.

- Miért sírsz?

- Nem sírok! - emelte fel fejét, és nézett rám mérges tekintettel, ám ezzel csak azt érte el, hogy a tarkója koppant egyet a mosdó csempéjén, így ismét visszaejtette homlokát a kezéhez. Túl hirtelen, ez a baja. Gyorsan felkapja a vizet, és nem hajlandó engedni az igazából, még akkor sem, ha saját érdeke fűződne hozzá.

- Ji Won, mi történt? Addig úgy sem megyek el innen. - ráadásul most én vagyok az erősebb, szóval itt tudlak tartani, ha nagyon ellenkeznél.

- Ez olyan, megalázó...

Ji Won pov's

Ez a kurva vérzés. Eddig csak gondoltam, hogy a lányoknak milyen lehet, de átélni sokkal rosszabb. Nem nézné ki belőlem az, aki ismer, de ezzel az egy dologgal sosem gúnyolódtam, még magamban sem, mert láttam, mit hoz ki a nőkből. Ingerültebbek lesznek, sebezhetőbbek, és néha még gyengébbek is. Nos, mivel én eléggé kezdő vagyok a szakmában, így ez nálam halmozódott.

Bár már hozzászoktam ehhez a betét dologhoz, de az első éjszaka azért nehézséget okozott eljutni úgy a mosdóig, hogy az ágynemű is, és lehetőleg a ruha is egybe maradjon. Yumi folyamatosan kérdezgetett, hogy nekem is megjött e, és mivel nem tudtam neki erről hazudni, így a mai nap csak ez volt a téma. Hihetetlen, hogy a lányok mennyit tudnak beszélni.

Épp hazafelé tartottam, és valami zenét hallgattam az egérke lejátszási listáján, amit a telefonomban hagytam, mikor hátra pillantva észrevettem, hogy követ valaki. Nem kerítettem neki túl nagy jelentőséget, csak lefordultam az egyik utcán, mivel ez rövidebb, csak a lámákkal van némi gond. Úgy gondoltam, van még olyan világos, hogy ez ne zavarjon, de ahogy az idegen közeledett felém, a világom úgy sötétült el, mintha épp elájulni készülnék. A szívem hevesebben kezdett verni, pedig én nem szoktam félni semmitől, a lábaim pedig remegve gyorsultak, hogy mihamarabb beérjek a kapun, de ez nem jött el.

A férfi megragadta a hajam, azt a lófarokba kötött átkot, amit már az első napon le kellett volna nyírnom kopaszra, majd hátra rántott, és a falnak szorított, miközben a karomba fecskendezett valamilyen átlátszó anyagot. Rettentően fájt, hisz az idióta nagyon mélyre szúrta, így mikor kihúzta, és elhajította maga mellé, mocorogni kezdtem.

- Ne ellenkezz! - motyogta a maszkja alatt, majd nagy tenyerét a számhoz tapasztotta, és a fejem ismét a falnak ütötte, amitől már szédülni kezdtem. A végtagjaim fájtak, szinte nem is éreztem már őket a zsibbadás miatt, a férfi pedig folyamatosan motyogott valamit a fülembe, amit én már nem hallottam, a vérem heves lüktető hangja miatt.

Tapogatni kezdett, ráadásul a kezét becsúsztatta a lábaim közé, hogy ott nyomogasson, de ez olyan gyomorforgató érzés volt, hogy azt hittem, mentem elhányom magam. A nyakamhoz hajolt, és elfordította a fejem, amit alig bírtam tartani, hogy oda tudjon hajolni. Vajon mindig ezt érzik, ha valaki hozzájuk ér? Vagy ez csak azért ilyen, mert olyasvalaki teszi ezt, akit ez a test nem akar. Ha képes lennék azt a fizikai erőt birtokolni, amit a sajátommal, már rég bezúztam volna a bordáit ennek a féregnek.

Fogalmam sem volt, mit teszek, vagy, hogy ő mit tesz velem. Csak arra eszméltem fel, hogy mellettünk egy másik nő sikít, a férfi pedig elenged engem, hogy utána rohanjon egy késsel a kezében. Felkaptam a földre ejtett táskámat, és amilyen gyorsan csak tudtam elfutottam onnan, de azt is úgy, mint egy részeg.

A kaput be se csuktam, csak beestem az ajtón, majd térdre rogyva a falhoz simultam, és úgy próbáltam meg magamnál lenni. A nő, aki eddig a konyhában volt, mikor meghallotta, hogy bejöttem, de nem válaszolok rögtön megnézte, jól vagyok-e, majd aggódó tekintettel guggolt mellém, és kért számon, hogy mi történt.

Nem tudtam beszélni, ezért erőtlenül ráztam a fejem, és vártam, hogy elfogjon az álom, azonban fáradt egy cseppet sem voltam. Ez valami olyan szer, ami csak a végtagokat, és egy kis időre a gyors gondolkodást blokkolja le, de nem veszted el tőle az eszméleted.

Anya végig átölelve próbált nyugtatni, aminek a felét nem is hallottam. Hagytam neki, elvégre nem bírtam megmozdulni, és úgy éreztem, hogy ha tudtam volna, akkor sem löktem volna el a nőt. Azt éreztem, hogy most erre van szükségem, és ez egyáltalán nem tetszett. Megint az a nyámnyila gyenge kisfiú lettem, aki régen voltam, mégpedig a saját akaratom ellenére. Utálom ezt a testet.

HyunAh pov's

Ahogy hallgattam a hol kétségbeesett, hol pedig dühös hangját meginogni, néha úgy éreztem, én is elsírom magam, elvégre az én testemről volt szó. Ha az a pasas akkor ott engem talál meg, biztos vagyok benne, hogy megerőszakolt volna, mert nekem nem lett volna annyi lélekjelenlétem, hogy elfussak. Pláne úgy, hogy forgott vele a világ.

Mikor befejezte a mondandóját felsóhajtott, majd fejét hátra döntötte, és a plafont kezdte bámulni. Biztos őt is megviselte, ha ennyire magába roskadt, még ha férfi is belül.

- Én..  - kezdtem volna bele valamibe, amit még én sem tudtam, de ő leállított.

- Igen te! Hogy tudsz így élni baszki? - förmedt rám. Gyenge vagy, sebezhető, és kiszámítható.

- Tudom. - és te is tudod. Hisz mindig is ezt használtad ki. - De tudd meg, hogy amit akkor éjjel éreztél, az velem volt egész életemben. Mikor megláttalak, hogy közeledsz felém, rettegtem tőled, hogy most megint mit fogsz kitalálni. - nem szemrehányásként mondtam neki, csak tudatni akartam vele, mit tett az életemmel. - Azt is tudom, hogy szánalmas vagyok, de csak annyira, amennyire te! - néztem rá, mire egy kérdő ámde sértett szempárral találtam szembe magam. - Mindig kihasználtad, hogy sebezhető vagyok. - mondtam az ő szavával élve, csak, hogy értse. - Mindig bántottál. - és bántasz még most is. De ezt már nem akarom mondani, mert valószínűleg a pulzusa így is az egeket veri.

Nem figyeltem rá, azt vártam, mikor szedi le a fejem, hogy így merek vele beszélni, ám helyette érthetetlenül motyogni kezdett, amit esélyem sem volt meghallani, így visszakérdeztem, de ő csak némán megrázta a fejét.

- A lényeg, hogy mostantól el fogunk járni gyúrni.

- Mi? - böktem ki nagy meglepettségem közepette. Ő akar elmenni velem valahova? Még ha csak azért is, mert ehhez neki érdeke fűződik? - Nem elég, hogy szerdánként elmegyek a kosáredzésedre?

- Nem. Majd elküldöm a részleteket. Most haza megyek. - állt fel a padlóról, ahogy én is, hogy kiengedjem. Természetesen nem hagytam neki, hogy egyedül menjen, még akkor is, ha egész úton beszólogatott, én elkísértem a kapunkig, hogy onnantól rábízzam magam a telefonomra, és hazanavigáljon.