,,- Tudom. Ez a te nagy problémád."

Azóta nem beszéltem vele. Ez már talán két napja történt, de inkább kerülöm a társaságát, és nem is veszem észre, hogy létezik. Volt már komolyabb beszólása felém, most valamiért mégis ez ütött akkorát a szívemen, hogy kiborultam, és eljöttem onnan.

Világ életemben csak azt szerettem volna, hogy legyen pár barátom, akikre számíthatok, eljárunk majd valahova, leteszem az érettségit, aztán a diplomámat, és elmegyek dolgozni. Nem gondolkodtam még házasságon, vagy gyereken, mert azt az élet majd úgy hozza, ahogy akarja, nekem nem kell azért feleslegesen aggódnom.

De az, hogy ő így látja.. Miért lenne az gond, hogy nem vagyok olyan beállítottságú, mint azok a nők, akikről olvasott? Olyanok úgy sem léteznek. Nincs tökéletes pasi, aki rátalál egy szerencsétlen nőre, és boldog életük lesz. Ez mind csak mese. Bár, pont én akarok regélni a mesékről, aki nő létére most egy férfi testébe bújva próbál valamit kezdeni a merevedésével. Mégis mi az anyámat kezdjek vele?!

Talán tényleg úgy kéne járkálnom, mint egy kurva? Akkor békén hagy még ő is, és lehet életem? Yumi-tól biztos kapnék pár pofont, anyámat pedig ne is említsük. Én így vagyok jó, így szeretem magam. Örülök, hogy nem állok be a sorba, amit a társadalom akar. Szeretem a csendes és visszahúzódó énem, hisz olyanokat hallok meg, amit más még csak nem is venne észre, és ott tudok támadni, ahol nem is sejtenék. Sosem volt ilyen, de már többször megfigyeltem, hogy képes lennék rá. Ji Won-on azonban sosem tudtam kifogni, mert szembeszállni se merek vele. Sok könyvet olvastam már arról, hogy egy nyomorék lány beleszeret az iskola rosszfiújába, de ezek is csak kitalációk. Ki tudná elképzelni őt velem? Pláne úgy, hogy ha örökre a testében ragadok. Nem lennék képes párt találni magamnak, hisz a tudat, hogy lány vagyok, de cerkám van, és egy lánnyal kellene csinálnom.. Már az is kiakasztott, hogy smároltam az egyikkel!

Hiányzik Yumi. Annyira el szeretnék menni vele valahova, vagy csak simán leülni, és beszélni. Mivel Ji Won még az anyjával sem társalog, így nagyon egyedül érzem magam. Nincs kivel megbeszélnem azokat a dolgokat, amik miatt rosszul érzem magam, és csak annyit tehetek, hogy leírom, majd elégetem, nehogy valaki megtalálja, és dilinyósnak nézzen.

- Hé, Ji Won! - jött elém Han Bin, majd mögötte a többiek is. - Menjünk.

- Hova? - kérdeztem vissza, majd letettem a székem két lábát a földre, mivel eddig hintáztam. Egész szórakoztató, pláne úgy, hogy nem kell attól félnem, hogy hátra eshetek. Amekkora testem van most, simán megállítom a széket, még mielőtt találkozhatnék a földdel.

- Hogyhogy hova? Ma kaptunk egy csomó leckét! Valakinek meg kellene csinálnia.

- Az egérkére gondolsz? - miért szopatom magam? Egérke.. Még csak nem is hangzik jól, sem túl bántón. Miért pont ezt adta nekem? Tényleg ennyire kicsi és jelentéktelen vagyok a szemébe?

- Nem baszod, a szomszédra. - forgatta meg szemeit, majd megragadta a karomat, és húzni kezdett. A küszöbig hagytam neki, mivel ha most rántottam volna ki a kezem, akkor fellökném a többieket, azt pedig nem akartam, ám onnan átvettem az irányítást, és én mentem elől, a füzet halommal.

- Tudod mi a dolgod. - dobtam le Ji Won elé, aki épp azt hallgatta, hogy Yumi mit magyaráz neki. Meglepett, hogy nem bosszús volt az arca, hanem inkább érdeklődő. Ezt is ilyen könnyű lenne megjátszania? Vagy most épp nagyon megerőltette magát?

- Ji Won! - kiáltott rám Yumi, amitől még a vér is megfagyott az ereimben. Lassan fordultam meg és néztem rá, szinte már a fogamat csikorgatva, ő pedig haragos tekintettel állt a pad mögött. - Ha nem hagyod ezt abba, szólni fogok a tanárnak.

- Yumi, hagyd.. - fogott barátnőm kezére Ji Won, ami meg is lepett, bár a következő lesújtó pillantása már nem annyira. Azt akarja, hogy menjek innen amíg tudok, mert ez nem az én terepem, és nem akar szégyenben maradni.

- Yumi, te ebbe ne szólj bele. Úgy is hamarosan érettségi, utána meg elhúzok innen a francba, addig meg nem mindegy neked, mit teszek vele? - a szavak spontán jöttek, én pedig nem fogtam őket vissza. Ji Won is mindig így beszél, és most az egyszer büszke voltam magamra még akkor is, ha épp most hurrogtam le az egyetlen barátnőmet. Ő ezt nem tudja, és remélem soha nem is fogja megtudni.

Azonban, mivel tudtam, hogy ő a kisujját sem fogja megmozdítani, így órák után megint csak át kellett hozzá mennem, holott megbeszéltem magammal, hogy most inkább kerülöm.

- Leírom egy lapra, te pedig másold át. - javasoltam, mivel ez jár talán a legkevesebb melóval neki. Nem szólt semmit egy ideig, csak nézte, ahogy dolgozok, de még úgy is, hogy nem néztem rá láttam, hogy mondani akar valamit.

- Hé. Hé, Te. Haho! Egérke! - kezdett szólongatni, körülbelül ötpercnyi kínos csend után, én azonban mint aki rettenetesen el van foglalva az írással, meg sem hallottam. - HyunAh! - mordult rám hangosabban, mire kiesett a toll a kezemből, szemeim pedig kétszeresükre tágultak. Az első, amit meg akartam volna kérdezni - ha tudtam volna a sokktól beszélni - hogy ,,tudod a nevem?", de valahogy nem mozdult meg a szám, így csak annyit tehettem, hogy ránézek. - Legközelebb mondd meg a fiúknak, hogy ne hozzák ide ezt a sok szart. Ha kell, be is verhetsz nekik.

- Köszi, hogy megengeded. - vontam vállat.

- Figyelnél még?

- Nem. - hajtottam vissza a fejem, és megkerestem, hol is tartottam, ám amint leírtam a végeredményt úgy éreztem, menten ráugrok, és lekeverek neki egyet, ugyanis itt az orrom előtt fogdosta magát, azaz az én testemet. - Jesszus, hagyd már abba! - nyúltam át a padon és ragadtam meg csuklóját, ám ő nem vette le a melléről. Tökéletesen elérte amit akart, a figyelmemet.

- El sem tudod hinni, milyen érzés. Most már értem, miért szeretitek ezt annyira. - pumpált megint kettőt, mire elöntötte a pír az arcomat - ha a fiúk képesek elpirulni - és olyan erősen rántottam meg magam felé, hogy a padra csuklott.

- Normális vagy? - tettem fel a számomra evidens kérdést.

- Most mi van? Ne mond, hogy te még nem értél hozzá a lomposhoz.

- Rá se merek nézni. - fújtattam, mire most rajta volt a sor, hogy meglepődjön.

- Te komolyan nem verted ki azóta? Hát baszódjak meg ha az még él! - pislogtam kettőt, majd mind a ketten lenéztünk az ágyékom felé, én azonban rögtön felkaptam a fejem, és meg is ráztam, hogy minden oda nem illő gondolatot kiűzzek belőle. - Azt bezzeg tudod, hogy van benne piercing.

- Persze, hogy tudom, valamikor meg is kell mosnom! - jelentettem ki, majd hátradőltünk a székben. Ő balra, én pedig jobbra tekintgettünk, ám mivel szóba jött az ékszer, nem tudtam elmenni a téma mellett.  - Amúgy, mi vett rá erre? Mármint.. Nem fájt?

- Szerinted? - nevetett fel. Meglepődtem, mikor ajkait felfelé láttam görbülni még akkor is, ha ebben egy csepp gúny is fellelhető volt. Nagyon szokatlan őt így látni. - Kurvára fájt, de megérte. A csajoknak bejön. - rántott vállat, mintha nem lett volna akkora dolog.

- Fúj. - nevettem fel én is, de csak azért, mert elrázott a hideg, és valahogy lepleznem kellett.

- Meg sem lepődöm. - nézett végig rajtam, majd lehuny szemekkel sóhajtott egyet. - Nem baj. Te maradj az az ártatlan kis egérke, akit megismertem. - ezek után már nem szólt hozzám. Maga elé vette a lapot amit teleírtam a feladatokkal, és másolni kezdte, én azonban csak őt tudtam nézni, annyira meglepődtem. Ezt most nem bántásból mondta, nem akart megsérteni, sem lenézni. Akkor mégis mi volt ez?