Mindig is úgy éreztem, hogy engem nem szeret az élet. Kaptam egy remek családot, aminek nagyon örülök, hisz rendesen neveltek és nevelnek mai napig, csakhogy az otthon nyugalma nem hat ki mindenhova. Már az óvodában is kirekesztettek mindenhonnan, mert én más voltam. Csendesebb és zárkózottabb, ezért azt gondolták biztos beteg vagyok, így elkerültek. Egyedül játszottam minden nap, nem voltak barátaim.

Aztán jött az általános. Anya régmúlt történeteit már kívülről fújtam, ezért nagyon vártam az osztályommal együtt töltött órákat, a szórakozást, és esetleg a tanórákon kívüli tevékenységeket. Azonban amint letelt az első hónap, kialakult az iskolában egy rend, amit nem lehetett felülmúlni. Nem emlékszem sokra az alsó tagozatból, de lehet, ez azért van, mert akkor még úgy ahogy elvoltam magammal, és a padtársammal.

Aztán jött Ő. Kim Ji Won, egy talpraesett, ugyanakkor rettentő bunkó és arrogáns kisfiú volt már akkor is. Mikor bekerült az osztályunkba, először nem akartam tudomást szerezni róla, mert az volt neki az első, hogy gúnyos megjegyzést téve a kardigánomra kinevetett, ezáltal én lettem az osztály bohóca. Onnantól kezdve csakis olyan emlékeim vannak, hogy a többiekkel karöltve hogyan keserítette meg az életemet.

Nem akartam semmi mást, csak barátokat szerezni, és velük lógni. De, ha valaki odajött hozzám, Ji Won egy pillanat alatt kisemmizte, vagy oly mértékben sértegetni kezdte, hogy ő inkább a menekülést választotta. Órán elintézte magának, hogy mögém üljön, így nem csak a szünetekben, de még ott is tudott piszkálni.

A kisebb csínytevéseiből, mint például a hajam húzogatása, ,,rúgj meg" vagy ,,nyomi" cetlik ragasztgatása a hátamra még elviselhetőek voltak, de ahogy nőttünk, úgy durvult a helyzet is. Volt, hogy elgáncsolt, én pedig legurultam a lépcsőn, rágót ragasztott a hajamba, hogy utána le kelljen vágatnom. Természetesen megkaptam, hogy így úgy nézek ki, mint egy fiú, de mivel ezt ő provokálta ki, így nem igazán érdekelt. Nem foglalkoztam vele, az osztállyal, az iskolával. Azt vártam, hogy végre elmehessek innen, egy olyan helyre, ahol felnőttként kezeljük a dolgokat. Ahol nincs megkülönböztető jel, és nem utálnak ki csak azért, mert nem úgy öltözködök vagy viselkedek, mint az átlag.

Nagyon boldog voltam, mikor nyolcadikba kiléptem a kapun, és hátra hagyhattam minden borzalmat, amit elszenvedtem. A nyaramat nem hagytam, hogy elrontsa bármi is, így alig néztem rá a telefonomra. Csak az értesítéseket voltam hajlandó elolvasni, mert tudnom kellett, hogy hova vettek fel.  Még egy évet ki is hagytam, hogy biztosan felkészülten tudjak nekikezdeni, és mivel alapból év vesztes voltam, ez nem is volt akkora baj. Legalább velem egykorúakkal leszek egy osztályban.

A suli a közelben van, így nem kellett kollégiumot igényelnünk, de anya azt mondta, ha utána az egyetemre úgy szeretnék járni, akkor majd ő megoldja az első év díját. Ő az egyetlen, aki mindig mellettem áll, és megvéd, ha kell. Egyedül azért nem csináltam sohasem ügyet abból, ahogy bántak velem, mert tudtam, hogy csak én jönnék ki rosszul. Egyedül voltam az egész iskolával szemben, és még ha anyám jelenlétében nem is, de utána biztosan kaptam volna néhány keresetlen szót.

Boldogan, de természetesen az izgalomtól remegve léptem be a középiskola vaskapuján, ahol egy kedvesnek tűnő tanár máris fogadva minket vezényelt el az osztályteremig, mivel a nyári felújításoknak hála, most a kétszeresére nőtt az iskola belterülete. Több tanterem, több diák, több lehetőség sőt, még egy halastavat is kaptunk a mesterséges erdő közepére, egy kellemesen kiépített parkkal mellette. Nagyon rácsodálkoztam, hogy mekkora is ez az egész hely, mivel a prospektusban ilyenekről szó sem volt, de aztán később kiderült, hogy az még a régi, és nem volt idejük megszerkeszteni az újabbat. Nem is bántam, mert ez a kellemes csalódás még jobban megszerettette velem a helyet, pláne azok után, hogy az egyik lány folyamatosan hozzám beszélt a kirándulásunk alatt. A tanár igyekezett minél több dolgot megmutatni az iskolából, hogy azért képben legyünk, bár szerintem ő is tisztában volt vele, hogy az első nap a felderítéssel fog elmenni.

Yumi nagyon kedvesnek tűnik, és a többiekkel ellentétben, nem zavar, hogy olyan sokat beszél. Szinte egy levegővétellel el tudja mondani azt a gondolatmenetét, amibe én már háromszor belefulladtam volna, de ez teszi bájossá a kissé pufók, alacsony, szemüveges lányt.

A termünk még eléggé sablonos volt, csak arra várt, hogy kicsit átalakítsuk. Engedélyt kaptunk minden nemű újításra, még a falak festésére is, csak annyi kikötése volt a - mint kiderült osztályfőnökünknek - tanárnak, hogy azért ne péniszekkel fessük tele, mert azért az igazgatónő fogja megmogyorózni. Tetszett, hogy tanár létére olyan szabadon beszél, ezért máris szimpatikusnak találtam, és alig vártam, hogy becsöngessenek, és elkezdődhessen az a három osztályfőnöki, ami eredetileg öt volt, csak mi kettőt elkalandoztunk.

Azonban a mosoly hamar lehervadt az arcomról, mikor a másodévesek átjöttek megnézni, kik is költöztek be az elballagottak helyére. Négy férfi, és két lány lepte be a tanári katedrát, majd néztek alaposan meg minket. Az egyiken rögtön megakadt a szemem, és ez sajnos kölcsönös volt, ugyanis rögtön megismert.

- Nahát! Itt a kisegér. - nevetett fel felém mutatva. Azt hiszem ez volt az a pillanat, ami meghatározta a középiskolás éveimet is. Pedig nem akartam semmi mást, csak elfelejteni őt, és végre úgy élni, hogy az emberek nem építenek le idegileg. De már tudom, hogy ahol Ő ott van, nekem nem lehet nyugtom. Ezt az akkori énem, és a mostani is tudja, hisz mind a kettő ugyanattól szenved.