Lement a Nap és besötétedett, de Luc egyelőre nem ébresztette fel a boszorkányt. Csend volt, az éjszaka nyugodtnak ígérkezett. Úgy tűnt Wintmoor tegnap esti bemutatója hatásosnak bizonyult, de lehet maga a hegy volt az, ami távol tartotta a nem kívánt vendégeket. Az ösztöne jelzett, mégsem a távolba nézett, hanem az ezüst bundás vérfarkasra.

Argo kinyitotta a szemét. Nem látott semmit és amúgy is olyan nehéznek érezte, szinte azonnal vissza is csukta. Az agya sem akart rendesen működni. Két dolgot azért felfogott. Kemény, hideg földön fekszik és a feje egy ölben pihen. Ismerős illat kúszott az orrába mégsem tudta beazonosítani, pedig tudta már találkozott vele.

Újra megpróbálta a szemét kinyitni, de most sem látott semmit és sokkal tovább sem tudta nyitva tartani, mint az előbb.

- Luc, kezd magához térni - a hang kellemesen és lágyan szólt.

Az ezüst bundás emlékei közül utat tört magának egy smaragdzöld szempár. Agya kezdett működésbe lépni, már tudta, a feje kinek az ölében pihen és az események is kezdtek szép lassan eszébe jutni

- Látom. Erősebb, mint gondoltam - válaszolt egy mély férfihang.

~ A vámpír - jutott eszébe.

Pokoli kínt okozott neki, de úgy tűnt, hogy az életét mentette meg vele. Beleszimatolt a levegőbe, és a boszorkány illatát is megérezte. A vámpír közelében volt, annak szaga erőteljesen takarta a nőét.

- Lia! - hallotta meg újra a vérszívó hangját. - Ébresztő kis boszorkányom.

~ Boszorkányom? - ütötte meg a fülét a megszólítás.

Sokkal többet sejtetett ez az egy szó, mint, hogy az ő Védelmezője. Főleg, mivel úgy tűnt a hím számára, egy vámpírhoz képest túl kedves és lágy a hangja. Mégis mi lehet közöttük? Már az is ellent mond minden logikának, hogy egy jó boszorkány a sötétség egy teremtményét veszi maga mellé védelmezőnek. De még ennél több is kialakult közöttük?

Ez az eddig megszokott szabályok felrúgását jelentette, és mi lesz ezek után? Feje tetejére áll a világ és a végén a vámpírok lesznek a jók, ők vérfarkasok meg a rosszak? Egyelőre nem mozdult, inkább fülelt.

A megszólított irányából nem tetsző és ellenkező nyögésszerű hangok jöttek. Nem látta, de sejtette a mozgolódás hangjából, hogy végül megadta magát a noszogatásnak. Örült volna neki, ha végre ő is ki tudná nyitni a szemét, de még mindig olyan nehéznek érezte, és az agya megint nem akart működni.

A kialakuló beszélgetés hangjai eljutottak hozzá, de nem tudta az értelműket felfogni. Küzdött a sötétség ellen, ami újra rátelepedni készült és végül ő bizonyult erősebbnek.

- Hozok ételt és vizet - fogta fel a vámpír szavait aztán.

- Légy óvatos! - szólt utána a boszorkány.

Megpróbálkozott ismét a szeme kinyitásával. Pislogott párat és aztán végül sikerült nyitva tartania, de még most sem látott semmit. Nem értette miért.

Szólni próbált, de úgy érezte magát, mintha vattát etettek volna vele. Így a vérfarkasok telepatikus képességéhez folyamodott, amit ők csak falkatudatnak hívtak.

~ Zina! Mennyi ideig voltam eszméletlen? - érte el a lányt, de ez sem bizonyult olyan egyszerűnek, mint általában.

~ Az egész napot átaludtad, és már jó egy órája besötétedett - válaszolt neki a nőstény.

Ez viszont nem magyarázta meg, hogy miért nem lát. Ha besötétedik a látásuk átáll éjszakaira. Persze ezt képesek voltak úgymond kikapcsolni, ha emberek közé mentek, mert több, mint feltűnő lett volna, ha sötétben világító szemmel járkálnak.

Úgy döntött egyelőre nem hozza a másik tudtára, hogy nem lát a sötétségen kívül semmi mást. Felemelte a fejét mikor két kéz érintette meg az oldalát. A boszorkány szagát érezte meg maga mellett.

- Ellenőrzöm, hogy sikerült-e teljesen rendbe hozni téged. Kérlek maradj nyugodtan.

Válaszkép csak nyugodtan visszarakta a fejét, lévén szólni kiszáradt szájjal továbbra sem tudott.

~ Van vizetek? - tudakolta inkább a nősténytől.

~ Lucien hoz. Biztos hamar visszaér - legalábbis Zina reménykedett benne.

A vámpír sokkal veszélyesebbnek minősült, mint feltételezte róla mikor először találkoztak. Több, mint egy szimpla vérszívó és nem csak azért, mert élt és ő volt a hercegük.

Szóval, ha ő nem tér vissza élelemmel és vízzel, mert harcra kényszerül és veszít, akkor nekik nem sok esélyük marad szerezni. Hacsak Lia nem kér segítséget és jönnek értük más boszorkányok.

Lia behunyta a szemét, és apró varázslatba kezdett, ami nem igényelt nagyobb tudást vagy erőt. A seb és az átok helyén mindent rendben talált, semmi nyoma nem maradt. Luc jól mérte fel a nagyságát és sikerült teljesen levágnia azt a részt. A biztonság kedvéért az egész testet nekiállt átvizsgálni.

Mikor rájött valamire aggodalom ült ki az arcára. Igyekezett elrejteni, de Zina figyelmét nem kerülte el, és Lucien is megérezte a kötésen keresztül. A vérfarkas lány csak a tekintetével kérdezett, de Lia csak megrázta a fejét, hogy ne most.

~ Mi a baj? - jött a vámpírtól telepatikusan a kérdés, és őt nem hagyhatta válasz nélkül.

~ Megvakult. Nem tudom, hogy ideiglenes, vagy végleges, de az biztos most nem lát. Egyébként meg rendben van, de még mindig nagyon gyenge.

~ Nem túl jó hír, de azt hittem már nagyobb baj van.

~ Nem elég nagy baj? - akadt ki Lia gondolatban. ~ Ő egy harcos, egy alfa. Te, hogy élnéd meg, ha többé nem láthatnál? Hogyan harcolnál tovább?

Nem érkezett válasz. Lia visszavonult és kettesben hagyta a két vérfarkast. Úgy érezte, hogy nagyobb bajba keveredett most, mint előtte volt. Hiába tisztázza a hím Zinát és őket, attól a vérfarkasok meg fognak orrolni rájuk, mert egy harcosuk megvakult és könnyen lehet miatta.

~ Talált valamit? - kérdezte Argo a nőstényt, pedig ő már sejtette a választ.

- Mit állapítottál meg? - tolmácsolta Zina a kérdést.

- A sebek szépen összezárultak, az átoknak a nyomát sem találtam - adott a boszorkány kitérő választ.

- De?! - hisz Zina pontosan látta az előbb az arcán átsuhanó aggodalmat.

- Gyenge. A nehezén túl van. Sok pihenésre, az ereje pótlására van szükség. De ezt te is tudod, hisz orvos vagy - válaszolt kissé ingerülten, mert nem akarta kimondani a tényt.

Addig nem, amíg nem találja ki, hogyan közöljön egy ilyen hírt, amiért valószínű őt fogják felelőssé tenni. És talán igazuk is van.

- Találtál valamit! Láttam az arcodon. Mond el! - követelte a másik lány.

~ Zina! - szólt rá Argo, mert sejtette miért hallgat a boszorkány és meg is tudta érteni.

Az ő rangját nézve egy ilyen tény, több mint tragikus, és akár újabb konfliktushoz is vezethet a boszorkányok és a vérfarkasok között, ha ezt a kezdő wiccát teszik azért felelőssé, mert ő megvakult.

~ Nem! Tudni akarom! - jött a gondolat a nőstény felől és határozottságával meglepte a hímet.

Nem sokszor találkoztak, de Zina mindig visszahúzódónak tűnt, mint aki pontosan tudja hol van a helye a falkán belül. Bár Argo mindig úgy gondolta, hogy a nőstény alábecsüli magát és sokkal több van benne, mint gondolná. De most csak úgy áradt belőle a határozottság és az elszántság.

Lia lehajtotta a fejét, nem tudott a másik nő szemébe nézni. És sejtette Zina mindenképp őt fogja okolni. Mindenki őt fogja okolni. Joggal.

- Megvakult - mondta ki aztán egyszerűen, kertelés nélkül.

Zina nem akart hinni a fülének. Látta az előbb, hogy Argo szeme nem világít a sötétben, mint ahogy kellett volna, de meg sem fordult a fejében ez az eshetőség. Először szólni sem tudott döbbenetében, mert ő még a boszorkánynál is jobban tisztában volt, hogy a hím esetében ez mit jelent.

Ő volt a Vezéri cím várományosa, tőle várták az újabb erős alfa utódokat. Első helyen állt a harcosok között, de ezek után. A vérfarkasoknál bármilyen hiányosság azt jelentette, hogy a leghátulra sorolódott a falka ranglétráján.

A látás elvesztése pedig a legsúlyosabb eset, hisz nem képes harcolni, vadászni, vagy egyszerűen csak közlekedni. Nem tudott magáról gondoskodni, nemhogy bárki másról. Pontosan tudta, ez a tény nem csak attól fogja megfosztani a hímet, hogy egy nap átvegye az apja helyét, hanem a pár találástól is.

Persze Zina még így is örömmel vállalta volna a dolgot, de félt. A büszke hím félreértené és azt hinné, hogy sajnálatból ajánlkozik fel. Kétségbeesését düh váltotta fel, amit a boszorkányra zúdított.

- A te hibád! - vádolta meg, hisz ő nem gyógyította meg rendesen.

Várta Lia felháborodását és szinte már hallotta mit fog felhozni a maga védelmére; hogy ő megmondta, nem jó ezen a téren. De mindez elmaradt. A boszorkány csak ült ott szótlanul, lehajtott fejjel.

~ Zina! - próbálta meg a hím lecsendesíteni.

- Nem is tagadod! Pontosan tudod, hogy a te hibád! - folytatta a vérfarkas lány, és a hím már azon volt erőteljesebben rászól.

- Talán igen, talán nem - szólalt meg nyugodt hangon Lia.

Tudta nem ér el vele semmit, ha ő is felemeli a hangját. Csak rontana a másik lány hangulatán és feleslegesen pazarolnák az erejüket veszekedésre egy olyan dolog miatt, amin nem tud változtatni.

- Még az sem biztos, hogy ez végleges. Lehet átmeneti állapot, mert a teste nagyon legyengül mire gyógyítani kezdtem. Kijelenthetem, hogy minden erőtartalékát felhasználta.

A visszafogott hang és a lehetőség, hogy ez nem végleges állapot némileg megnyugtatta Zinát.

~ Igaza van, tényleg minden erőtartalékom feléltem - azt már nem tette hozzá, hogy a vége felé már ő maga sem bízott abban életben ideér. ~ A lényeg jelen esetben, hogy élek.

~ De mi lesz,ha...

~ Semmi! - és Argo nem hagyta befejezni a gondolatot.

Nem az a típus, aki könnyen feladott volna bármit, és ez akkor is így lesz, ha kiderül, a vaksága végleges.

~ Megtanulok így élni. Ha az embereknek megy, akkor nekem sem jelenthet problémát. Ráadásul nekem a többi érzékem jóval élesebb, mint az övék.

Zina nem válaszolt neki, és pontosan tudta miért. A vérfarkasok messze nem voltak olyan toleránsak azokkal a fajtársaikkal szemben, akik valamilyen hiányosságban szenvedtek. A falka ilyen tagjai leghátulra sorolták és nem számított a származás sem. Ez alól ő sem lesz kivétel. Viszont már volt egy terve arra az esetre, ha végleg így kéne leélnie az életét.

Senki nem szólt a továbbiakban. Lia kihasználta az alkalmat egy kis meditálásra. Zina magában tépelődött, hogy ha a boszorkányok sem fognak tudni segíteni Argon, akkor vajon rá fogja tudni venni, hogy esetleg egy emberi kórházban megvizsgálja? Segíthet rajta egy egyszerű ember, ha a boszorkányok sem képesek rá?

Argo próbált pihenni, mert hiába tért magához, még mindig gyenge maradt. A szervezete jelezte mit akar, vizet és élelmet, de egyelőre türelemre kellett intenie magát. Remélte a vámpír gyorsan talál valamit és eleget, hogy jól lakjanak.

Éhségéről azzal próbálta meg elterelni a figyelmet, hogy élvezte a feje a nőstény ölében pihen. Beszívta illatát és felidézte alakját, arcát, és a szemét. Ha hátrasorolnák, akkor már az apjának nem lehetne kifogása ellene, hogy megkörnyékezze. De vajon Zina elfogadná a közeledését?

És, ha igen, vajon sajnálatból tenné? Vagy azért, mert részben magát is hibáztatná a vaksága miatt? Nem! Csak ez miatt nem akarna Zina a párja lenni.

Arra vágyott, hogy a nőstény önmaga miatt szeresse. Igen. El akarta érni ezt, és ne csupán azért válassza őt, mert jó a vérvonala, vagy mert erős és elől áll a falka ranglétráján. Vagy épp a másik ok miatt.

Él! Ez most a legfontosabb. A többi dolgon ráér később rágódni, és megoldást találni rá. Léptek zaja ütötte meg a fülét, orra pedig vérszagot és friss hús illatát érezte meg. Ösztöne pedig egyből cselekvésre késztette.

Nekiállt felküzdeni magát, mert azt tényleg nem tudta volna elviselni, ha Zinanak kéne etetni őt. Felkészült rá, hogy a nőstény segíteni akar majd neki, de nem tette. Magában hálás volt neki ezért. Hagyta, hogy a büszkeségéből legalább ennyi megmaradjon.

- Itt vagyok - és Lucien leginkább a boszorkány miatt mondta, hisz a két vérfarkas már jóval korábban észrevette őt.

- Nem gondoltam, hogy őzet fogsz hozni - jegyezte meg Zina.

- Egyszerűbb volt, mint nyulat vagy fácánt fogni, meg elnézve milyen éhes a barátod kétlem, hogy beérte volna vele - azzal letette a zsákmányt, majd kénytelen volt rászólni Argora. - Nyugalom farkaskám, jutni fog bőven.

Válasznak csak egy morgást kapott a négykézlábra ereszkedve közeledő hímtől. Wintmoor jobbnak látta, ha minél gyorsabban levág egy darabot Lianak és magának. Nem akarta megtudni mire képes egy éhes vérfarkas a kajáért.

Argo az orra után ment és hiába volt vak ösztönösen megtalálta az őz testének leglágyabb, legsebezhetőbb részét és ott kezdte el tépni. Kezével lefogta, éles agyara alatt pedig könnyedén hasadt fel a bőr, és szakadt el az alatta megbúvó izom. A vámpír nem rég ejthette el, mert még meleg volt és véres, ami némileg a szomját is oltotta.

Luc szemmel tartva a hímet oldalazott oda Liahoz és adta át neki az egyik kulacsot, majd a másik kettőt Zinanak nyújtotta. Ő maga oltotta a szomját a folyónál.

A vérfarkas lány kissé zavartan ült, a vámpír megjegyzése miatt, miszerint Argo a barátja. Örült volna neki, ha így van, de még nagyon ismerősnek sem mondhatták egymást, mert eddig, ha kétszer találkoztak. Persze könnyedén megjegyezte magának már az első alkalommal hímet termete, erőteljes kisugárzása, de leginkább különlegesnek mondható ezüst bundája miatt.

Még a klánján belül is egyedi színnel rendelkezett. Persze az Ezüst klán minden tagja részben viselte magán ezt a színt, de hogy teljesen az legyen valakinek a bundája, még nem akadt rá példa. Argon viszont nem volt még csak fehér terület sem, nemhogy barna, vagy fekete rész.

- Zina? - kissé összerezzent és felnézett a várakozó vámpírra és végre elvette a két kulacsot.

A férfi a másikat a hímnek szánhatta csak épp jobbnak látta, ha nem ő adja oda. Pedig aztán neki sem volt túl szerencsés most odamenni. Hiába fajtársa a hímnek, evésnél a rangsor érvényesül. Korgott a gyomra, de tudta, majd csak akkor ehet, ha Argo befejezte, addig csak csorgathatja a nyálát, és nagyokat nyelhet.

Persze megkockáztathatta volna, de akkor számolnia kell azzal, hogy a hím felé mar, és teljesen jogosan. Mindenkinek megvolt a helye a falkában, és jobban járt, ha tartotta magát ehhez. Figyelte Argot mikor a hím felemelte a fejét és felé fordította. Egy pillanatra megijedt, hátha belelátott a gondolataiba, és most ezt figyelmeztetésnek szánja.

~ Gyere enni! - jött aztán a telepatikus utasítás.

~ Majd, ha végeztél - válaszolta és továbbra sem mozdult.

~ Nem kérés volt! - és ezt Zina is tudta, de az egész szembe ment a szabályokkal.

Nem akarta felbőszíteni a hímet, így inkább felállt és odament. Letette Argo mellé az egyik tömlőt, a hím pedig a hang alapján érte nyúlt és ivott.

Nagyon jól esett a hideg víz és szinte az egészet megitta. Közben fülelt, hogy a nőstény neki áll-e enni, vagy szólnia kell még egyszer. Elégedetten nyugtázta, hogy Zina is nekilátott. Eltért a szokástól, és nem volt helyén való sem, mivel semmilyen kapcsolat nem fűzte őket össze. Mégis ha osztozni kellett az ételen, akkor vele örömmel tette.

Lia és Lucien egy darabig nézték, hogy fal a két vérfarkas, a boszorkány pedig beleborzongott, amikor meghallotta a csontok törésének a hangját a hím foga alatt. Ha nem lett volna olyan éhes, akkor még az étvágya is elmegy most.

~ Eddig is tudtam, hogy jobb elkerülni a vérfarkasok állkapcsát, de ezek után még inkább figyelni fogok. Nem szeretném megtapasztalni milyen, ha belém mélyesztik a fogaikat - jött az üzenet a vámpírtól és a boszorkány egyet tudott érteni vele.

~ Igen. De addig együnk, amíg nem végeznek. Még a végén a mi adagunkra is igényt tartanak.

~ Szerzek fát - és már indult volna, de Lia utána szólt.

~ Nem kell. Anélkül is tudok tüzet csinálni - válaszolta meg a vámpír kérdését még mielőtt fel nem tette volna.

Összerakta két tenyerét és egy alapigét kezdett el mondani, aminek nyomán kékes lángok csaptak fel, amit óvatosan a puszta köre helyezett és felszított. Az ő ereje táplálta és addig fog égni, míg ki nem oltja.

- Jó kis trükk - ismerte el hangosan Luc.

- Trükk? - nézett fel rá szemöldök felhúzva a boszorkány.

- Hívd aminek akarod - guggolt le a vámpír és nekiállt vékonyabb csíkokra vágni a húst, amit bőrével lefelé egy laposabb köre fektetett és betolt a mesterséges tűz közepére.

Amint megsült egy adag Lia kiemelte az erejét használva, és egy másikon mehetett be a következő. Összességében az őzből nem sok maradt, és a két vérfarkas mellett Lia és Luc is jóllakott.

- Mi a terv? - kérdezte meg Argo és a boszorkánynak kellett pár pillanat, míg a morgós hangból kihámozta, hogy mit akar jelenteni.

- Hát - kezdte kicsit bizonytalanul. - Felmászunk a barlanghoz, és bármi várjon odabent, azzal szembenézünk.

Wintmoor kételkedve nézett rá, már a mászás sem lesz olyan egyszerű és a kötésen átjött, hogy a boszorkányt erős kételyek gyötrik.

- Rendben - egyezett bele Argo, és még gyengének érezte magát, szervezete dolgozott, most hogy ételhez jutott.

- De - kezdte Zina, de Lia közbevágott.

- Nem! Ha harc vár ránk, akkor azt kettőnknek kell megvívnunk. Nektek semmi közötök hozzá! - tiltakozott a boszorkány, mert egyértelműen a hím is velük akar tartani.

- Akkor nem segítek - válaszolt Argo nyugodtan, mintha neki mindegy lenne.

Lucient azért némileg elképesztette. Nemrég még életveszélyben volt, sőt még mindig gyengének tűnt, mégis harcra késznek. Gyanította, hogy zokszó nélkül menne bele bármilyen harcba, ha arra kerülne a sor. Kezdte megkedvelni ezt az ezüst bundájú hímet.

- De akkor minek akarsz jönni? - értetlenkedett Lia és Zina is furcsán nézett Argora, hisz akkor miért akar menni?

- Mert nem fogok itt lent, mint egy ostoba várakozni. Különben is azért jöttem, hogy eldöntsem melyik oldalon álltok, az igazi jellem pedig harcban mutatkozik meg. Szóval veletek megyek.

Lia kinyitotta a száját, majd becsukta. Nemrég mentette meg az életét és még mindig kételkedik abban, hogy melyik oldalon állnak ők ketten? És, ha ez nem lenne elég, még csak meg sem köszönte neki a gyógyítást. Micsoda egy alak!

Erőteljesen emlékeztette a vámpírra, mert hasonlóan viselkedett a kezdetekben ő is. Azóta persze sokat változott és némileg felengedett mellette. Most is látta rajta, hogy somolyog, és jól mulatt a helyzeten.

- Mi olyan szórakoztató vámpír? - mordult rá Argo, hisz kiérezte a szagából a hangulatát.

- Tetszik a hozzáállásod.

A hím válasz gyanánt megeresztett egy elégedett farkas mosolyt. Elgondolkodott azon vajon minden vámpír ilyen, vagy csak ez az egy? Nem mintha nagyon barátkozni, vagy megismerni akarta volna a fajtársait, de mindenesetre elgondolkodtató volt a viselkedése.

Nem tűnt, agyatlan, vérszomjas gyilkoló gépnek. Intelligens és taktikus jellemnek tűnt, aki először felméri a terepet és csak utána cselekszik. Nagyon remélte, hogy egy nap nem ellentétes oldalon fognak állni, mert nagyon veszélyes ellenség lenne.

- Miért nem lepődöm meg ezen - jegyezte meg a boszorkány és sandán nézett a Védelmezőjére. Hasonszőrűek voltak és láthatóan hamar meg is találta egymással a két férfi a hangot.

- Javasolhatom - szólalt meg egy torokköszörülés után Zina -, hogy tartsunk az indulás előtt egy kis pihenőt. Mint orvos kijelenthetem, nem egészséges teli gyomorral hegyet mászni.

Valójában csak azért nem akart még indulna, mert féltette a hímet, hogy megerőltetné magát. Úgy gondolta nincs még olyan állapotban.

- Eddig azt hittem a mozgás elősegíti az emésztést - jegyezte meg szkeptikusan Lia.

- A mozgás igen, de nem a megerőltető mozgás. A szervezetnek megterhelő lehet egyszerre emészteni is, meg erőt kifejteni a felfelé menet miatt.

- Aha - hagyta rá a boszorkány, és Argo is csak megvakarta a karját, majd vállat vont, neki mindegy, hogy mennek vagy maradnak.

- Néhány órán már semmi nem múlik - próbálta meggyőzni Luc is a boszorkányt. - Addig előkészíthetsz néhány védőigét.

- Legyen! - egyezett bele, főként igazat kellett adnia a Védelmezőjének. Ha már fel kell mennie és szembe kell néznie valamivel, amit próbának szántak neki, akkor jobb, ha felkészülten megy.

Argo leheveredett, és lehunyta a szemét. Igyekezett pihenni, de közben nem elaludni. Nem akarta, hogy miatta induljanak később, viszont a plusz kis idő neki is jól jött. Össze tudja magát kicsit szedni. Még szerencse, hogy a vérfarkasok gyorsabban regenerálódnak, mint az emberek.

Zina is leült, mostanra sérült lába teljesen rendbe jött. Nem aludt míg Argora vigyázott, és legalább most egy kicsit pótolhatja a kiesett időt.

Lia megtámasztotta a hátát és nekiállt gondolkodni. Sorra vette milyen védőbűbájra lehet majd szükségük. Luc mellé telepedett, de a két vérfarkassal ellentétben nem pihent, hanem a környéket figyelte. Nem mintha nappal nagyon kellett volna támadástól tartaniuk, de nem bánta, hogy a vámpír mégis óvatos, és inkább nem bíz semmit a véletlenre.