Lelke sötét részéhez nyúlt, előhívta az onnan eredő erőket. Alakot öltött és sötétség helyett, árnyékból szőtt pajzsot. A két vámpír ezen nem tudott átsuhanni, nem ehhez a síkhoz tartozott az erő, amellyel szembekerültek.

Wintmoor hirtelen másképp látta őket, sőt mindent maga körül. Látta pontosan a vámpírokat hiába voltak azok Árny alakban, kiterjesztette az akaratát és kényszeríttette őket, hogy testet öltsenek. Elméletileg tudta, a vámpírok hercegeként, hatalma van fölöttük, de csak most értette meg igazán pontosan mit is jelent. Nem habozott kihasználni, térdre kényszeríttette őket.

Az elméjükbe hatolt, a saját fejében hallotta a hangjukat, ahogyan kegyelemért könyörögnek. De ő most túlságosan elmerült lelke sötét oldalában semhogy ismerje ezt a fogalmat.

Azon része mely képes volt az Árnyéksík erejét megidézni most ismét előbújt. Apró pici fekete gömb jelent meg a tenyerében, majd eltűnt az egyik vámpír mellkasában. Kikerekedett szemmel nézett, majd mintha valami nekiállt volna belülről feszíteni a vérszívót. Apró cafatokra robbant szét, olyan hirtelen, hogy még sikoltani sem maradt ideje. Az acélszürke szempár a másik felé fordult, s a pokol gyötrelmeit ígérte.

Liának elég volt az a pillanat, amit Luc nyert neki. Be tudta fejezni az igézetet és a lidércet körbevette a tisztító fény. Küzdött ellene, de végül alulmaradt a boszorkány erejével szemben. Megszabadította attól a dühtől, és elkeseredettségtől, ami gonosszá tette és itt marasztalta. Aztán a szellem távozott oda, ahová már rég el kellett volna jutnia.

A fény kihunyt, Lia pedig fáradtan nézett körbe. Zinát látta meg először, sebesülten ült a földön és riadt, elkerekedett szemekkel nézett valamit. A lány követte a pillantást, a vámpír pedig abban a pillanatban robbant szét.

~ Az angyalokra, mit csinál Lucien? - döbbent le.

Nem kellett különösebb érzék, vagy éleslátás ahhoz, hogy lássa az életben maradottak rettegését, és a felettük álló férfi iszonytató kegyetlenségét.
Wintmoor gúnyos, már-már őrült félmosolyra húzta a száját, a vele szemben térdeplő vámpír félelmében összecsinálta magát, ami élőholtként nem sok jót jelentett. Lehet, ha ember lett volna már rég szívrohamot kap, attól az érzéstől, ami átjárta a testét. A következő pillanatban görcs húzta össze a szerencsétlent. Luc belülről kínozta, ügyelve arra, hogy egyelőre ne haljon meg.

- Hagyd abba! Ez nem te vagy! - próbálta megállítani Lia, de a parancs lepergett a férfiról, hiába a Védelmezői kötelék, és az ebből eredő engedelmesség.

Sem ez, sem a lány szavai, melyek elértek a lelkéig nem volt elég ahhoz, hogy jobb belátásra térítse. Továbbra sem engedte el a vámpírt.

- De, ez vagyok igazából én! - vigyorgott továbbra is őrült módjára.

Kegyetlenség. Pusztítás. Halál. Ez a három szó jellemezte leginkább azt az erőt, mely átitatta Wintmoor testét és lelkét, elvéve tőle minden jót, megfosztva eddigi erkölcsi értékeitől és józan ítélőképességétől.

Liát megdöbbentette mindez, nem akarta elhinni, hogy valójában ez lenne a férfi. Számára úgy tűnt, nem önmaga, mintha elvesztette volna az önkontrollját a teste felett, és az erő, melyet akaratlanul kapott, átvette volna az irányítást felette.

- Nem ölheted meg! Nem így! - kétségbeesetten keresett valami kiutat a jelen helyzetből a lány.

- Úgy ölöm meg, ahogy akarom. A hercegük vagyok! - dörrent a férfi hangja.

Lia egy pillanatig azt hitte dühében nekiugrik, de aztán Wintmoor maradt a helyén, és inkább tovább kínozta a vámpírt. Zinára nézett, hátha kap tőle valami ötletet, de a vérfarkas ledermedve ült a földön még mindig. A boszorkány nem hibáztatta, már az is kész csoda volt, hogy ő képes maradt megőrizni a hidegvérét valamennyire. Ilyen iszonytató erő közelében a többség pontosan úgy reagált volna, ahogyan a nőstény tette.

- Ha megölöd - kezdte, Wintmoor kérdőn nézett rá - Ha megölöd, akkor mégis ki fogja elvinni a hírt az erődről, a kegyetlenségedről?

Remélte, hogy míg a jó, önfeláldozó, addig a gonosz, önző és egoista. A férfi kíváncsian nézett rá, láthatóan felkeltette az érdeklődését az, amit a boszorkány mondott, így Lia igyekezett tovább folytatni.

- Ha elengeded, személyesen mesélhet arról, hogy mire vagy képes, s így félni és tisztelni fognak téged. Vagy nem ezt akarod?

- Ha elengedem, kegyet gyakorlok, abba mi a félnivaló?

~ Nem, ez valóban nem Luc. Ő taktikus, átlátni a dolgot és nem így értékelné. De vajon milyen erő lapulhat benne, melynek öntudata van, és ha hordozója nem elég erős, akkor átveszi felette az irányítást? Vagy annyira sötét ez az erő, hogy elveszíti miatta az egyéniségét, azt aki valójában?

- Kegy? Igen, valóban az, de ezzel is érzékeltetheted, hogy az életük, mindegyikük élete a te kezedben van, és nem a sajátjukban. Hogy csupán bábok, játékszerek számodra, melyeket könnyedén félredobhatsz, ha a kedved úgy tartja.

A férfi félrebillentette a fejét. Látszott rajta, elgondolkodik a lány szavain. Lia kicsit megkönnyebbült, de tudta még nem győzött. A földön fetrengő vámpírra nézett és arra gondolt, hogy egy olyan ellensége életét próbálja megmenteni, aki el akarta venni az övéket. Micsoda abszurd helyzetbe került. Azzal nyugtatta a lelkiismeretét, hogy Lucient próbálja megmenteni ezzel, hogy végleg elvesszen ebben a sötétségben.

Az érvelés logikus mivolta kedvezett Wintmoornak, akit sötét énje elnyomott. Kapott az alkalmon és megpróbálta visszavenni az irányítást a cselekedetei és a teste felett.

Az erő melyet segítségül hívott, mellőzött minden jót, de nem tudott mit felhozni az ellen, amit a boszorkány mondott, így kénytelen volt visszavonulót fújni.

A férfi amint újra kezdett önmaga ura lenni felidézett egy ígéretet, melyet önmagában tett a lány vallomása után. Utolsó szalmaszálként kapaszkodott meg benne, hogy ne veszítse el végleg önmagát. Ennek ellenére még nem engedte el a vámpírt.

- Köszönd meg a wiccának az életed, aztán tűnj el! És ne felejtsd el elmondani mindenkinek, hogy így fognak járni, ha ujjat húznak velem - morogta oda és a hosszabb szemfogak kivillantak.

A vámpír döbbenten nézett rá, majd tekintetét Liára fordította. Nem értette a helyzetet. A herceg hatalmas erővel rendelkezett, látta és tapasztalta is. Még ha logikus is volt, amit a boszorkány mondott, a férfi felfoghatta volna úgy is, mint egy kioktatást.

Könnyedén megölhette volna, hisz a wicca nem tartotta magában az erejét. Sebezhető volt. Mégsem élt a herceg a lehetőséggel, sőt hallgatott rá. Inkább nem próbálta megérteni a helyzetet, mert élni akart, és most lehetőséget kapott rá, hogy távozzon.

Nem akarta megvárni, hogy a herceg meggondolja magát. Amennyire meggyötört teste és korlátozott szabadsága engedte meghajolt a boszorkány felé és ősi nyelven, amit minden vámpírnak megtanítottak a fejedelmek, köszönetet mondott az életéért.

Aztán Wintmoorra nézett, hogy vajon elengedi-e? Érezte miként lesz teljesen, újra a saját testének ura, és nem habozott. Árnnyá vált és olyan gyorsan távozott, ahogy csak tudott. Egy dologban biztos volt, ő többet sem a boszorkány, sem a herceg közelébe nem megy.

Zina továbbra is ült, de kezdett döbbenetén túljutni. Felötlött benne, hogy valóban jó ötlet volt-e, hogy megmentette az életüket ott az erdőben? De vajon mi történt volna akkor, ha nem teszi és Lucien akkor hívja elő ezeket a veszedelmesen sötét erőket? Hány fajtársa halt volna meg, és vajon milyen következményei lettek volna?

Nem volt elég bölcs ahhoz, hogy ezt kiokoskodja, így inkább azzal nyugtatta magát, a döntése jó volt, a maga faramuci módján. A férfira nézett és remélte hamarosan újra olyan lesz, mint amilyennek megismerte.

Wintmoor nyugodtan állt, nem mozdult egyikük felé sem. Zina legnagyobb döbbenetére viszont Lia megindult a férfi felé. Már azért is tisztelte a boszorkányt, amiért képes volt szembeszállni az előbb a vámpírral, dehogy most a közelébe is akar menni, elképesztette. Tény, hallott valami olyasmit, hogy a Védelmező nem képes ártani a boszorkányának, de értendő ez Wintmoorra is? Hisz olyan erő birtokosa, amivel könnyedén figyelmen kívül tudná ezt hagyni. Azaz, ha jól érzékelte meg is tette, mert nem engedelmeskedett a lánynak, mikor kellett volna.

Lia lassan közeledett Lucien felé, hisz a férfiban még mindig tartotta a sötét erőt, melyet megidézett. Nem tudhatta miként fog reagálni a közelségére, a személyre, de bízott abban, hogy nem fogja bántani, és nem azért, mert elvileg a Védelmezője.

- Ne gyere a közelembe! Most ne! - szólt rá erélyesen a vámpír.

Hátrébb lépett, mert nem akarta, hogy a boszorkány a közelében legyen. Nem volt még teljesen ura önmagának, és még nem tudta elengedni az erőt sem, mely ugyan az életüket mentette meg, még ha ő nagy árat is fizetett érte. De Lia nem állt meg, szépen lassan, szó nélkül közeledett felé, ő pedig hátrált.

Eddig nem bántotta, de nem volt benne biztos, hogy most se bántaná. Még érezte a hatalom mámorító ízét, még csábította. Egyre erősebben.

Újabbakat lépett hátra, és nem tudta, azért, mert nem akarta, hogy a lány jelen állapotában érjen hozzá, vagy azért mert a benne lakó erő, nem akarta, hogy egy tiszta erőkkel rendelkező boszorkány legyen a közelében. A háta fának ütközött, Lia pedig még mindig nem állt meg. Egy része menekülni akart, azt hogy Árnnyá váljon és valahol máshol, messze innen bukkanjon fel. Ellenállt.

- Nincs semmi baj - állt meg a férfi előtt - Eddig is tudtuk, hogy egy részed sötét, és elfogadtam ezt, ahogyan részben te is. Biztosra veszem, hogy idővel megtanulod uralni és irányítani, de nem kell egyedül csinálnod. Engedd meg, hogy segítsek!

Nem tudott válaszolni, így csak bólintott. Lia közvetlen elé állt, majd a férfihoz bújt, átölelte, és Luc érezte, mikor múlik el a sötétség a lelkéről és lesz újra az, aki volt. Tudta, soha nem lesz már teljesen az, és minden alkalommal, amikor használni fogja az erejét, egyre inkább el fogja veszíteni önmagát, de azt is, a lányt soha.

~ Köszönöm - sugallta.

~ Te is megtennéd értem ezt. Tudom - majd egy pillanatnyi csend utána hozzátette. ~ Tudod, szeretni azt jelenti, hogy aki fontos számodra, azt úgy fogadod el, ahogy van, és azt, bármire hajlandó vagy érte.

Elengedte Lucot és ellépett, a férfiban sóvárgás támadt, hiányérzet a lány érintése nélkül. Mégsem mondott semmit. Igazándiból nem is tudta mik lennének a megfelelő szavak.

- Mennünk kellene, jó lenne a hegy lábáig eljutni. Kétlem, hogy újabb támadástól kellene tartanunk.

Lia felhúzta a szemöldökét és úgy nézett a férfira, nem ezekre a szavakra számított. Wintmoor a pillantása láttán kényelmetlenül érezte magát, és akaratlanul is megköszörülte a torkát.

Egy nyögés vonta el mindkettejük figyelmét, Zina próbált meg talpra állni sikertelenül. Lia hangosan sóhajtott egyet. Nem érezte úgy, hogy lenne ereje gyógyítani, és ahhoz az szükséges volt, hogy a személynek legyen némi saját erőtartaléka is a gyógyuláshoz. A vérfarkast elnézve, az örült, hogy élt.

- Én azt hiszem, elboldogulok egyedül - nézett a férfira, majd a vérfarkas felé bökött a fejével. - Segíts neki.

Zina először tiltakozni akart, mert nem akarta a vámpírt a közelébe tudni a történtek után, akkor már inkább a boszorkány borzalmas gyógyító varázslata. De amikor a férfi közeledett felé, meglátta a tekintetét, megérezte a szagát. Újra az volt, aki általában lenni szokott, most még az a sötét erő, ami mindig körbe lengte, az is gyengébbnek tűnt. Így inkább csukva tartotta a száját, és hagyta, hogy Wintmoor ölbe vegye és vigye.

Lia ugyan nem erre gondolt, mikor utasította segítsen Zinának, de már nem tehetett ellene semmit. Azért viszont még számolni fog a vérfarkassal, amiért így hozzá mert bújni a férfihoz. De nem most. A kötekedéshez, sem ereje, sem kedve nem maradt. Elmormolt egy kisebb varázslatot, hogy jobban lásson a sötétben és könnyebben tudjon lépést tartani a Védelmezőjével, de még így is lassabban fognak haladni, mint szeretné.

Wintmoornak végül igaza lett, és az éjszaka további részében nem érte őket újabb támadás. Mire eljött a hajnal, már igen közel jártak a hegyhez.

- Nocsak, nocsak - mosolyodott el a vörös szempár tulajdonosa az Árnyak világában, látva a vámpírherceg tetteit.

- Történt valami érdekes? - szólalt meg egy másik hang, úgy mintha maga a halál suttogott volna.

- Igen apám - mosolyodott el a halállovag.

- Éspedig? - kérdezett vissza az Árnyékúr, és az obszidán szempár felett kérdőn emelkedett meg a koromfekete szemöldök.

Válasz helyett, inkább megosztotta a látottakat az apjával, mire az felkacagott. Jókedve volt, hiszen nagyon úgy festett, hogy a herceg talán idővel önként fog csatlakozni hozzájuk.

A boszorkányok tornyában Sha'tac szeme felpattant, a hátán felállt a szőr, a karmait kimeresztette és fújt, pedig nem állt vele szemben ellen. Érzékelte az árnyékvilágban történteket és tudta az életével játszik, hogy figyeli az ottani eseményeket is, de kockáztatnia kellett. Neki már nem sok veszteni valója maradt. Talán csak az évezred alatt összegyűjtött tudása, meg egyvalaki.

~ Mi a baj? - kérdezte Alytta a Védelmezőjétől, a kötésen átjött a másik nyugtalansága.

A macska nem válaszolt egyből, megfontolta mit is osszon meg a főwiccával. Végül úgy döntött, hogy mindent. Alytta hallgatott egy darabig, majd közölte Sha'tac-kal mit fognak tenni, az pedig rábólintott.