Négy hónappal később

Magányosan ült a szobájában, a falak szürkék voltak, az ágy egy kemény deszkából és nem túl kényelmes matracból állt, a takaró vékony, a párna meg lapos. A bútorzat még egy aszta és egy támla nélküli szék alkotta.

Az ablak egy harmincszor harmincas rácsozott lukacska, amin keresztül a napfelkeltét látta minden nap. Ez éltette, a reményt jelképzete számára.

Viszonylag unalmasan teltek a napok. Lapot és tintát kapott, hogy írhasson vagy rajzolhasson, de könyvet nem adtak neki, és nem tudta mi történik a nagyvilágban. Senki nem szólt hozzá, pedig naponta háromszor hoztak enni, és kétszer ürítették a vödröt, amibe a dolgát végezhette.

Úgy érezte magát, mintha egy középkori börtön modern kori változatában lenne. Cellája köré, blokkoló kört húztak fel, hogy ne tudjon varázsolni. Az egészben ez volt a legrosszabb és a várakozás.

Közel négy hónapja volt itt. Négy hónapja várta, hogy a Triumwiccák elé kerüljön. Négy hónapja őrlődött magában, hogy mi lesz a büntetése. Az idegei kezdtek kimerülni, de belül mégis elhatározta, büszkén fog ott állni előttük, nem fog sírni, nem fog könyörögni, nem fog magyarázkodni.

Meghozott akkor hajnalban egy döntést és nem bánta meg, még akkor sem amikor Wintmoor hátat fordított neki. Imádta a középkort és a hozzá kapcsolódó könyveket. Volt ideje gondolkodni, és rájött, olvasta valamikor Luc történetét.

A férfiról, aki beköltözött a legveszélyesebb vámpír várába. Leorinával az akkori Triumwiccák sem mertek szembeszállni. Aztán eltűnt a bátor vagy inkább botor nemes, és a vár újra kihalt lett. Legalábbis eddig úgy tudták.

Nem értette, hogy-hogy soha egy boszorkány sem látta, érezte a jelenlétét a környéken, ahogyan azt sem, a vár miért maradt felfedezetlen még az emberek előtt is, valamivel több, mint 400 évig.

Ő valahogyan mégis odakeveredett és találkozott a vámpírrá vált nemes urával. Sőt ennél többet elért. Rávette, legyen a Védelmezője és ez alól a mai napig nem mentette fel. Nem mintha a blokkoló körtől képes lett volna.

Az elmúlt hónapok alatt eldöntötte, nem is fogja, még ha kötelezik is rá, inkább akkor meghal. A férfit meg nem lesz könnyű levadászni, ha megpróbálnák, csakhogy a köteléket elvágják közöttük. Egyelőre nem tették meg, mert azt megérezi, még így is, hogy nagyon messze voltak egymástól.

Nem. Kizárt, hogy el tudnák kapni. Ő látta dühösen azokat az acélszürke szemeket, az acélos akaratot benne. Bárki aki megpróbál harcba szállni vele, kemény csatára kell felkészülnie. A Jégbáró gúnynevet nem pusztán azért akasztották rá, mert érzéketlen, szívtelen gazember, hanem mert józan, hideg fejjel képes gondolkodni, még akkor is, ha éppen dühös.

Ha igazak a leírtak róla, akkor minden helyzetben megőrizte a hidegvérét és rászolgált a nemesi címére is. Nem használta ki a helyzetét sem. Lehet, nem egy szépségkirálynő, viszont a férfi ki tudja mikor élhette ki magát utoljára. Bár volt egy igen érdekes megjegyzése, de ennek ellenére nem tudta elképzelni róla, hogy a férfiakat szeretné. Nem, kizárt. Valószínű csak az ő megnyugtatása miatt mondta, csak épp nem a legjobban fogalmazott hirtelenjében.

Az asztalon heverő papírokra nézett, azoknak köszönhette, hogy még nem bolondult meg. Számtalan levelet írt, mind egy személynek címezve. Teleírva vágyakkal, álmokkal és az eddig megélt kudarcokkal.

Magyarázatnak szánta, de csak a férfinak. Valóban kihasználta, legalábbis akarta, pedig ez messze állt a jellemétől. Mégis megtette. Miért? Mert a vágyai, hogy egy nap erős és megbecsült boszorkány legyen, erősebbeknek bizonyultak, mint a lelkiismerete, amin a kétségbeesés kezdett úrrá lenni. Lehet rosszul tette, pedig nem csak magára gondolt. Igaz ezt csak az érthette volna meg, aki ismeri. Túlélni és bizonyítani akart.

Egy másik papírköteg igézeteket tartalmazott, maga találta ki egy részüket abban a reményben, talán egy nap ki is próbálhatja őket. A másik részük abból állt, amit eddig elsajátított.

Épp leült volna írni, mikor nyílt az ajtó, öt csuklyás talárt viselő boszorkány állt az ajtó előtt, tökéletes ötszöget alkotva. Ruháikat mágikus rúnák díszítették, melyek olyan színben izzottak, mint amilyen az aurájuk színe.

Minden boszorkányt egyedi energiamező vette körbe, jelezve, jellemben vagy képességben milyenek is voltak. Egyikük aurája halványpirosan ragyogott, ez azt mutatta, hűséges jellem. A másiké lila, ami arra utalt, az átkok levétele és szórása az erőssége. A harmadiké világoskék, a gyógyítás színe. A negyediké zöld, ami a megidézésé. Az ötödiké vérvörös, mutatva harcias jellemét és eltökéltségét az igazság iránt.

- Lépj a körbe! – szólította fel az ötödik.

A hangja nem csengett ismerősen Liának. Ennek ellenére engedelmesen, szó nélkül lépett az Ötök közé, és indult meg velük. Sok kíváncsi szempár szegeződött rá, a tanuló boszorkányoktól az oktatókig, de nem foglalkozott velük. Felemelt fejjel lépdelt a végzete felé, egyenesen a Triumwiccák kihallgató termébe. Pontosan a közepén álltak meg vele.

Baloldalon ott állt Lilith. Fekete haja és szeme éles ellentétben állt az ő szőke tincseivel és világoskék íriszével. Megvetést és gyűlöletet látott a tekintetében, nem tudta ugyan mivel szolgált rá, de már nem is érdekelte.

Pillantását az előtte lévő három fehér ruhásra szegezte. A Triumwiccák előtt állt, legbelül félt, de igyekezett nem kimutatni. Összekulcsolta a kezét maga előtt, hogy elrejtse annak remegését. Tisztelettel hajolt meg előttük. Nem tudta volna megsaccolni a korukat az arcuk alapján, és most még közömbösen is néztek rá.

- Minden fél megjelent a tárgyaláshoz. Kezdjük hát! – szólalt meg a középső triumwicca.

~ Szóval a magam védője leszek ~ állapította meg és még örült is neki, így legalább van esélye.

- Előre bocsátom, tudni fogjuk, ha hazudni próbáltok. Mind a kettőtöket figyelemmel kísérünk, de a gondolataitokat tiszteletben tartjuk. Jól fontoljátok meg, mit fogtok mondani. Megértettétek? – folytatta.

- Igen triumwicca – hangzott fel egyszerre a válaszuk, ami miatt Lilith dühös pillantást lövellt Lia felé, mert ugyan akkor mert megszólalni, mint ő.

- Lilith mivel vádolod Liát? – kérdezte a bal oldalon álló triumwicca.

- Önveszélyeztetés és árulás – jött szinte azonnal a válasz.

- Ezek komoly vádak. Mit tett, amivel veszélyeztette önmagát?

- Elsőrangú igézetet használt, harmadrangú létére – Lilithről sütött a magabiztosság.

- Milyen igézetet? - tették fel a kérdést, pedig Lia tudta, valószínű már tudják, de a szabályok ezt követelték meg, hogy minden kérdést feltegyenek, mintha semmit sem tudnának.

- Egy lidércet tisztított meg és küldött át a túlvilágra. - szavaira a három triumwicca összenézett, majd Lia felé fordultak.

- Míg előkészítetted és elmondtad az igézetet, ki tartotta távol a lidércet?

- A Védelmezőm – habozás nélkül mondta ki.

- Mióta van Védelmeződ?

- Pontosan, nem tudom megmondani, de közel négy hónapja.

- És hol van most ő?

Lia behunyta a szemét, nem varázsolt, de a Védelmező helyének meghatározásához nem is kellett, elég volt éreznie.

- Messze innen ahhoz, hogy pontosan megmondjam. De azt hiszem az otthonában – óvatosan fogalmazott, hogy ne áruljon el semmit róla, amíg nem muszáj.

A három főwicca ismét összenézett, se az arcuk, se a tekintetük nem árult el semmit, mégis lehetett tudni, tárgyalnak. Lia sejtette, nincsenek jó véleménnyel a Védelmezőjéről, hisz az lett volna a feladata, hogy mindig mellette legyen.

- Miért vádolod árulással? – tette fel a kérdést a jobb oldali főwicca. A kérdés hangsúlya elárulta, arról semmit nem tudnak ki, pontosabban mi a Védelmezője. Lilith erről senkinek nem beszélt.

- Egy vámpírt tett meg Védelmezőjének – a fekete hajú lány hangja vádlón csengett.

Némán fogadták a bejelentést. Liának olyan érzése támadt, mintha a teremre telepedő csend visszhangzott volna, ami képtelenségnek tűnt, és talán csak a saját elméje játszott vele. A gondolatai elszálltak a fejéből, a bátorsága pedig a szívéből, mély levegőt vett, hogy erőt merítsen a védekezéshez, de nem volt rá szükség.

- Azzal, hogy egy vámpírt tettél meg a Védelmeződnek veszélyeztetted önmagad tisztaságát és társaid életét, így az ítélet...

Lucien a veszekedés után visszatért a kastélyába. Most is ugyanazt az életet élte, mint négy hónappal ezelőtt. Az utóbbi időben pusztán egy dolog változott, már nem ölt az életben maradásért, a vérért.

Éjszakánként megszerezte a közeli város kórházából, úgy ahogy a boszorkány tanította neki. Ez miatt nem sikerült felednie a nőt, mert minden alkalommal emlékeztette rá. Nappal aludt, ha épp szükségét érezte, vagy olvasott.

Visszament a táborba másnap a ruhákért, amiket a lány vett neki. Beszerzett egy-két mostani könyvet, igaz nem a legtisztességesebb módon, de úgy érezte muszáj felzárkóznia, még ha továbbra is a magányt választja.

Éjszaka vagy az élelmét szerezte be, vagy a testét tartotta karban. Három különböző vívóstílust ismert és akkori távol keleti útjainak köszönhetően megismerhette az ottani pusztakezes harcmodort, sőt egy mesternek köszönhetően egész jól el is sajátította.

De hiába az olvasás, az edzés, egyik sem tudta elnyomni az érzést, melyet az okozott, hogy távolt maradt a boszorkánytól. De túl büszke volt, semhogy megkeresse.

A lány beismerte, ki akarta használni és bár a szaga szégyenről árulkodott, nem kért bocsánatot. Még mindig haragudott rá. Az a cseppnyi hála, amit a miatt érzett, hogy a boszorkány meg akarta tanítani a képességeire szintén semmivé lett.

Most már maga fedezte fel ezeket, s nem kellett mást tennie, mint önön gyűlöletét leküzdenie és elfogadni, azt ami. Nem tehetett ellene semmit, már soha nem lesz az, akinek született. Mélyen magába nézett és meglelte azt az erőt, ami benne lakott.

Ha arra gondolt, mi mindenre képes így vámpírként, nevetségesnek hatott, hogy eddig gyűlölte magát. Olyan hatalom összpontosult benne, amit ha szabadon eresztene, a világ káoszba fulladna.

De elnyomta ez iránti késztetését. Emberként látott és megjárt egy háborút. Nagyon is tisztában volt vele, mennyi fájdalommal, veszteséggel és kínnal jár. S bár vámpírként még érzéketlenebb és közömbösebb lett mások iránt, mint emberként, ennek ellenére továbbra sem kívánta a pusztítást, vagy mások halálát.

Valami legbelül megakadályozta ezt. Nem tudott rá szót vagy magyarázatot találni, ami egyedül eszébe jutott, hogy talán a boszorkánnyal való egyezsége az, ami ezt meggátolta. Nem értette miért nem mentette fel, hisz a védővarázslat távol tőle nem működött. Talán abban bízott, ez miatt visszatér hozzá? Hát tévedett. Eddig is képes volt nélküle élni, és ezután is boldogulni fog így. Bizonyos kérdéseire csak a lány válaszolhatott volna.

~ Nincs az a... - gondolatát egy érzés szakította félbe.

Egyik kezében a tőre jelent meg, a másikkal pedig készen állt rá, hogy sötétség pajzsot vonjon maga köré, ha a helyzet úgy hozza. Az érzés, ami elfogta ismerős tűnt, hamar rá is jött honnan.

- Mit akarsz? – kérdezte láthatatlan vendégétől, s bár nem látta érzékelte a jelenlétét.

A szellemlovag láthatóvá tette magát, jelezve nem támadó, vagy rossz szándékkal érkezett. És apró biccentése elárulta, elismeri, hogy Lucien megérezte őt.

- Esküt tettél, hogy az életed árán is, de megvéded. Most meg ölbe tett kézzel várod, hogy ítéletet mondjanak felette, ami akár az életébe is kerülhet? – szellem létére hangja tisztán hallatszott, nem vádolt, pusztán a tényt közölte vele kendőzetlenül.

- Ő mondott el egy igézetet, amivel a Védelmezőjévé tett, de én nem tettem semmiféle esküt – ellenkezett Wintmoor.

Az, hogy rábólintott a dologra, még nem tekinti eskünek. Sokkal inkább, mint egyezségre tekintett, vagy ideiglenes szövetségre, ami véget is ért, mikor rájött a megvezetésére és a kihasználására.

- De igen, mikor véredet adtad, hogy megvéd bárkitől és bármitől – mutatott a vámpír jobb alkarján lévő hegre, amit saját tőre okozott, mikor hárította a másik támadását.

- Ez még nem eskü – morogta oda.

- Hiába ellenkezel, te is tudod, hogy az volt. Láttam akkor a szemedben, ha kell, megölsz engem és Lilithet is, csakhogy megvéd. Pedig én szellem vagyok, elég körülményes megölni még egyszer, hidd el – mosolyodott el.

- Akkor talán úgy volt, de mostanra megváltozott a helyzet – ellenkezett, mert nem akarta beismerni a szavak igazát.

- Semmi sem változott meg. A helyzet ugyanaz maradt – mosolyogva csóválta meg a fejét, s még mielőtt Wintmoor tiltakozhatott volna, felemelte a kezét, belé fojtva a szót. – Csak hallgass végig és, ha nem vagy túl vak rájössz, igazam van. Már ha eddig nem jöttél volna rá, csak épp nem akarod beismerni büszkeségből.

Ezután a szellemlovag röviden elmesélte miért is állt Lilith szolgálatába és mi tartja mellette még mindig. Miért nem hagyja el annak ellenére, hogy a boszorkánynak nem túl elviselhető a jelleme. Igyekezett érveket felsorolni a maradás mellett. A vámpír becsületére legyen mondva végighallgatta.

- A helyzet nálatok sem más, csak épp fordított, mint nálunk. Én bármire képes lennék a védencemért, és te? – tette fel a nagy kérdést Lucnak.

Ő csak állt és gondolkozott, nem tudott ellenérvet felhozni, kénytelen volt magában elismerni, a lovag igazát. Nem tűnt annyira képtelenségnek, hogy teljesen elvesse a mondottakat. Vonzották egymást, mint a mágnes két ellentétes pólusa.

- Csak kérned kell és oda tudlak vinni pillanatok alatt, de dönts gyorsan, a tárgyalás bármikor véget érhet és az ítéletet is azonnal végrehajtják.

Luc állt, a két szempár néma párbeszédet folytatott, a döntés megszületett.

- Azzal, hogy egy vámpírt tettél meg a Védelmeződnek veszélyeztetted önmagad tisztaságát és társaid életét, így az ítélet...

- Kérlek triumwicca várj még az ítélet kimondásával – vált láthatóvá, majd hajolt meg tisztelettudóan a szellemlovag mikor ránéztek.

- Te Lilith Védelmezője vagy, igaz? – kérdezte a jobb oldalán álló főboszorkány.

- Bocsásd meg - egy kézmozdulat hallgattatta el a fekete hajú boszorkányt.

- Igen, az vagyok – ismerte el főt hajtva.

- Remélem alapos okod van arra, hogy ilyet kérj.

- Természetesen.

- És mi lenne az?

- Nem lett meghallgatva minden érintett fél – válaszolta egyszerűen.

A három főwicca összenézett, majd miután a két szélső bólintott a középen álló szólalt meg.

- Nos, akkor halljuk először a te véleményed az ügyben, utána a vámpírét, ha már idehoztad –és a két fiatal boszorkány és az Ötök mögé nézett, ahol az árnyékban Luc várakozott.

Lilith döbbenten fordult arra, de még Lia sem tudta megállni, ne nézzen a férfira, pedig ő megérezte a jelenlétét, csak hinni nem akarta, valóban igaz. Túl sokszor álmodozott róla, hogy megjelenik és elviszi innen messze. Ami esélytelennek tűnt, mert a sötétség egy teremtménye se tudott volna ide észrevétlenül bejönni segítség nélkül. Luc annak köszönhette ittlétét, mert Lanceloth hozta be.

- Kezdjük, jobb dolgunk is lenne, mint itt álldogálni! – szólalt meg türelmetlenül a bal oldalán álló főboszorkány.

A lovag meghajtotta a fejét, mielőtt belekezdett volna. Röviden összefoglalta milyen kép tárult eléjük mikor a szobába érkeztek, elmondta mit tett Luc, mikor megpróbálta Lia wicca állapotát ellenőrizni és, hogyan reagált a támadására.

Megkérte a vámpírt mutassa meg az alkarját melyen most heg formájában látszott meg a tőr körvonala. Ezután a Triumwiccák némán tanácskoztak, majd mindannyian Lucra szegezték átható pillantásukat.

A férfi szemrebbenés nélkül állta, mostanra már tisztában volt az ereje nagyságával és a képességei többségével is. Akadt még mit csiszolni rajtuk, de tudna meglepetést okozni ennek a három boszorkánynak. Pofátlan módon megengedett magának egy félmosolyt, ami egyrészt megmutatta vámpír mivoltát és, hogy nem fél tőlük.

Nyolc szempár vívott néma csatát. Lezajlott egy néma beszélgetés, amit Luc kezdeményezett a maga képességével, a három főwicca pedig elfogadta. Azért akarta így lefolytatni, hogy ne fedje fel Lia előtt az érveit, mert még elbízná magát. Nem érezte úgy, szépítenie kéne a történteken. Elmondta miért fogadta el a lány ajánlatát, és azt is, most miért jött el ide.

- Minden fél meghallgattatott, az ítéletet meghoztuk – közölte a középső főwicca.

- De - egy pillantás hallgattatta el Lilithet, aki most jött rá, mindenkit kizártak a beszélgetésből, és felháborítónak tartotta.

Kényszeredetten hajtotta le a fejét, de gondolatban dühös volt, leginkább a saját Védelmezőjére, amiért ezt tette az ő tudta nélkül. Lesz miről később beszélgetniük. Ugyan leszegte a tekintetét és uralta az arcát, a szeme elárulta. Wintmoor jót mulatott rajta, hiszen a szagából pontosan tudta milyen hangulatban van. A lovag, védelmezettje mögé siklott, de az dühösen legyintett, hogy hagyja békén.

A három triumwicca egyszerre szólalt meg.

- Lia Soritch wicca bűnösnek találtunk önveszélyeztetés vádjában.

A lány szíve kihagyott egy ütemet, Lilith pedig elégedetten elmosolyodott.

- A büntetésed, hogy ezentúl felügyelet mellett tevékenykedhetsz, amíg mi másképp nem döntünk.

Lilith mosolya lefagyott az arcáról, Lia viszont megkönnyebbült. Még akkor is, ha ez azt jelentette, valaki mindig mellette lesz és felülbírálhatja, sőt megmondhatja, mit csinálhat, vagy mit nem csinálhat. De ez még mindig jobb, mint amire számított eddig.

- A felügyelőd Sha'tac lesz, az árnyékmacska, aki már több kezdő boszorkányt is segített. A te mentorod is ő lesz, ameddig szükségét látjuk. Engedelmességgel tartozol neki.

~ Nem, nem akarom, hogy Lucot elvegyék tőlem, mint Védelmezőt, és mást adjanak mellém – de nem mert ellenkezni az ítélet ellen, főleg, hogy a végéig meg sem szólalhatott a szabályok értelmében.

- Az árulás vádja alól felmentünk és továbbá kötelezünk arra, szemmel tartsd ezt a vámpírt. Bármit tesz, téged vonunk a tetteiért felelősségre. Megértetted és elfogadod az ítéletet? – ez ugyan költői kérdés volt, de meg kellett válaszolni illendőségből.

- Megértettem és elfogadom. – hajolt meg Lia a Triumwiccák előtt.

~ Nem köteleztek arra, feloldjam Lucot a Védelmezői szerepe alól, csak arra, elfogadjam Sha'tac a mentorom legyen.

Örült az ítéletnek, legszívesebben megölelt volna valakit, elsősorban Lucot, amiért eljött és mégse hagyta magára. Nem úgy Lilith, akinek ez kiült az arcára is. Neki egyáltalán nem tetszett az ítélet, leginkább azért, mert a saját Védelmezője miatt változtattak a véleményükön a triumwiccák.

- Sha'tac, gyere elő – hangzott fel a középső főwicca hangja.

Egy szürke macska somfordált elő álmosan valahonnan az árnyékból. Ásított egyet, majd nyújtózott, aztán sárga szemeit a Triumwiccákra szegezte.

- Állok szolgálatotokra – mély, mégis tipikusan nyervogó hangja volt, mint egy macskának.

Wintmoort meglepte, hogy egy állat képes beszélni, de túllépet rajta. Végülis vámpír volt, egy boszorkány védelmezője és már találkozott egy nővel, aki azt állította, vérfarkas. A lidércről és a szellemlovagról nem is beszélve.

- Lia wicca, tanító-védelmezője leszel.

A macska lustán nézte meg az Ötök közepén álló lányt, majd a vámpírra nézett, de tekintetéből nem lehetett semmit kiolvasni. Luc gyanította, épp elég furcsaságot látott már, semhogy bármin meglepődjön.

- Ahogy akarjátok – bólintott a Triumwiccák felé, de úgy mintha lett volna választása és a három főboszorkány semmire nem kötelezhetné, majd az Ötök felé fordult. – Törjétek meg a kört!

Azok engedelmesen hajtottak fejet, majd egyikük oldalt lépett és Lia érezte, hogy tölti el a vele született energia. Az, hogy engedelmeskedtek neki elárulta Lucien-nek, nagy hatalma lehet, vagy legalábbis nagy tiszteletnek örvend, és jó lesz óvatosnak lennie a macskával, akármilyen átlagosnak néz ki.

- Menjünk – ez Liának és Lucnak szólt. – Úgy látom sok dolgom lesz veletek.

A vámpírnak egyáltalán nem tetszett a hangnem, de okosabb volt annál, semhogy itt ellenkezzen. A lány azonnal, a vámpír már kevésbé lelkesen ment oda a macskához. Különben sem értette miért kellene, amikor az ajtó mellett is megvárhatta volna őket.

Amint odaért az árnyékmacska aktiválta képességét. Egy sötét színű, Lia leginkább áttetsző feketének tudta nevezni, gömb vette őket körbe. Az árnyak síkján utaztak, s mikor véget ért, Luc legnagyobb döbbenetére a saját kastélyában bukkantak fel. Mégis honnan tudott ez a macska erről, és mi mást tud még? Igen, mindenképp óvatosnak kell lennie vele.

- Ez a hely épp megfelelő lesz a tanuláshoz – közölte Sha'tac és egy ásítással zárta a mondatot, aztán a kandalló elé somfordált, összegömbölyödött és behunyta a szemét. - Holnap napnyugtakor kikérdezem az összes ötöd rangú varázslatot. A könyvek a szobában vannak, amire szükséged van.

Luc ránézett a boszorkányra, az arcán kétségbeesést látott. Nem tudta mennyi igézetről lehetett szó, de bizonyára sokból, különben nem vált ki belőle ilyen érzelmeket a tény.

- Segítsek? – kérdezte kétkedve, maga se tudta miért.

Gyanította mi lesz a válasz, és nem is tévedett. Lia nemlegesen rázta meg a fejét, kihúzta magát és határozottság költözött a szemébe.

- Ezzel nekem kell megbirkóznom, egyedül. – azzal elindult az emelet felé, bár Luc érezte a hangján, hogy azért némi bizonytalanság maradt benne.

Wintmoor csak nézett utána, majd vissza a macskára. Mikor és hogyan kerültek oda azok a könyvek. A saját szobáján kívül egy sem volt alkalmas arra, bárki lakjon benne. Nem érezte jelét annak, figyelték volna őt a boszorkányok az elmúlt hónapokban.

Az ítéletet sem tudhatta senki előre, ahogyan azt sem, ő fel fog bukkanni a teremben. Gyanú ébredt benne. Talán sokkal több idő telt el utazással, mint amit ők érzékeltek, mert kizárt, hogy néhány perc leforgása alatt a boszorkányok lakhatóvá tegyenek fent egy szobát, ahol 400 éve nem járt senki.

Jobb, ha utána jár annak, mennyi idő telt el, és min változtattak a várán a boszorkányok, míg ők abban a fekete gömbben tartózkodtak a macskával. Elindult kifelé, így nem láthatta, Sha'tac kinyitja az egyik szemét és utána les. A bársonytalpú a maga módján elmosolyodott.

~ Bőven lesz még meglepetésben részed – majd visszahunyta a szemét és tovább szendergett, hisz egy magafajta vén macskának sok pihenésre van szüksége.