Könnyed másfél órás séta után le is értek a városba, és nem tévedtek el Lucnak hála, aki tudta az utat. Egész végig nem szóltak egymáshoz. Nem volt kínos, sőt a férfinak még jól is esett.

Látta az évszázadok alatt hogyan változnak meg a házak, az emberek öltözködési szokásai, nem értette és nem is tetszett neki. Legtöbbször csak távolról figyelte éjszakánként. Általában akkor ment be mikor már nagyon marta az éhség, és nem bukkant magányos alakra az erdőben, akit különösebb feltűnés nélkül el tudott kapni.

Ilyenkor megnézte a furcsa járműveket, amiket már nem lovak húztak, hanem maguktól mentek. Nem értette a működésüket, de egyértelműen puszta tárgyak voltak, bár az irányításukhoz kellett legalább egy ember. Furcsának tűntek ezek a fémből készült, autók, úgy hallotta így nevezték. Ráadásul büdösek és zajosak is voltak.

Egy szép és erős lovat többre értékelt, mint ezeket a vasszekereket. Azokhoz legalább értett, de most talán a lánytól megkérdezheti, mi hajtja előre őket, és még sok dolgot, amiket éjszakánként a kirakatokban látott. Lia még mindig nem volt túl jó hangulatban, szóval lehet jobban jár, ha mégis vár még vele egy kicsit.

Egy nő jött velük szemben, akkora mellekkel, ami már természetellenes. Falatnyi ruha takarta mind alul, mind felül. Nem tudott nem utána fordulni, de nem azért mert az idomok felkeltették, hanem mert nem tudta elképzelni, hogy nincs szégyenérzete. Még egy kurtizán se mutatott meg magából ennyi mindent, mint ez a kis fruska. De majd, ha elkapja egy olyan férfi, akinek nincsenek gátlásai, majd utána meggondolja kétszer is, hogy mutogassa magát a nyílt utcán.

– A szemed azért ki ne essen! – jegyezte meg a Lia gúnyosan.

– Botrányos, hogy ennyit megmutat magából, és ezt csak úgy hagyják neki? – nem vette fel a gúnyos hangot, tudva, a lány a tettét félre értelmezte.

– Mindenki úgy öltözködik, ahogy akar. Senki és semmi nem szabályozza – azért ez meglepte.

Ez olyan fokú szabadságot sejtetett, amit nem tudott elfogadni. Micsoda káosszá válhatott a világ, ha nincsenek társadalmi szabályok, amik meghatározzák, hogy melyik réteg mit engedhet meg magának viselkedés, és öltözködés terén.

– Azért pucéran nem lehet rohangálni! – tette hozzá Lia.

~ Micsoda szerencse – de nem mondta ki hangosan.

Némi séta után beléptek egy üzletbe. Számtalan különböző színű és méretű ruhát, fogasokra akasztottak fel és úgy várták a vevőket. Ennek ellenére senki nem jött eléjük, hogy köszöntse őket és megkérdezze, mivel lehet a szolgálatukra. A lány türelmetlen pillantása láttán kérdőn vonta fel a szemöldökét.

– Igen?

– Menj, nézz körbe! Ez már nem az a kor, senki nem fog kiszolgálni.

Kicsit tétován indult el először. Furcsák voltak a ruhák és igazán nem is feleltek meg az ízlésének. Az sem, amit most viselt, de valamit hordania kellett. Aztán meglátott egy próbababát. A rajta lévő ruhában tökéletes úriembernek nézett volna ki. Kezét végigsimította az anyagon.

~ Igen, ez megfelelő lesz – már épp közölte volna döntését a lánnyal, mikor megjelent mellette.

– Még mit nem!? Öltönyt nem veszek neked – szólalt meg a boszorkány hangja nem csengett túl kedvesen.

– Ha már választhatok, akkor nem fogok akármit felvenni – ellenkezett a férfi, mégis minek hozta ide, ha nem dönthet arról, mit is viseljen?

– Később talán nem, de amíg ÉN – és ezt kihangsúlyozta –, fizetem a dolgaidat, addig nem nagyon van választási lehetőséged – szögezte le Lia.

– Báró vagyok, gondolod – de a szavába vágtak.

– Voltál. Eltelt több mint négyszáz év. Nagyon sok dolog megváltozott, amiről neked nincs fogalmad. Az egyik ilyen a pénz. Manapság nem arannyal szokás fizetni – oktatta ki halk hangon, ő pedig nem tehetett mást, mint összeszorította az állkapcsát.

Tudta, hogy igaza van, de mégis honnan fog neki pénzt szerezni? Azt se tudta, mivel foglalkozik a lány a boszorkányság mellett. Vagy azért kap pénzt? Amennyire tudta régen se díjazták, ha valaki mágiát űzött, és ha most elfogadott lett volna, akkor nem viselkedik ennyire titkolózóan, hanem felvállalja micsoda. De egyelőre nagyon is titokban akarta tartani, mind a kettejük valódi lényét és természetét.

– Most, hogy te vagy a Védelmezőm vállalhatok ügyeket. Azért pénz jár és annak egy része téged illet – folytatta halkan és Lucien választ kapott egy ki nem mondott kérdésére. De vajon milyen ügyekre gondolhatott a lány?

– Úgy keress magadnak ruhát most még, hogy alkalmas legyen a harcra – tette még hozzá a kis boszorkány, és el kellett ismernie az igazságtartalmát.

Az a ruha túl értékesnek tűnt ahhoz, hogy bárkivel harcoljon benne, bár egyelőre azt se tudta mi ellen kell majd küzdenie. De legyen, ahogy akarja, akkor majd a praktikusságot tartja szem előtt.

Azzal a lány otthagyta, ő is az öltönyt, bár fájó szívvel. Visszapillantott és megfogadta, ha eljön a nap, akkor fog magának ilyet venni. Teljesen más szemmel kezdett el körbenézni. A lábán lévő cipő egy bizonyos harchoz megfelelt, acélbetéttel rendelkezett, de a bokát nem igazán hagyta mozogni.

~ Kell egy másfajta lábbeli, kezdjük azzal – döntötte el.

Az üzlet hátsó részébe rakták ki a cipőket. Többször is végignézte őket, egyiket-másikat levette, hogy közelebbről is szemügyre vegye. Érezte, minden mozdulatát figyeli Lia. Végül kiválasztott egy fekete edzőt és odament a pult mögött körmét reszelgető eladó lányhoz, aki eddig még csak fel sem emelte a fejét.

– Ebből kellene a méretemben – szólalt meg határozottan.

A nő unottan nézett fel, de amint a pillantása Lucien arcára esett egyből megváltozott a viselkedése, és mint valami ragadozó mérte végig a férfit és elmosolyodott.

– Negyvennégyes vagy negyvenötös lába van? – kérdezte csicseregve miközben megigazított egy hajtincset, egyértelműen flörtölni kezdett vele.

~ Pff – gondolta Lia és közelebb jött.

– Inkább hetes, mint hatos. – adta meg a választ a férfi helyett, mert gyanította nem sok fogalma van a cipők számozásáról.

Az eladó meglepetten pillantott rá, észre sem vette, hogy ő is ott van a boltban. Végigmérte őt is, de nem úgy, mint a férfit, hanem mint valami vetélytársat. A pillantása elárulta, nem sokra tartja a másik lányt. A boszorkány hasonlóval viszonozta, a vámpír pedig bölcsen, csendben figyelte a néma párbajt, amit vívtak.

– Mindjárt megnézem van–e hetes belőle – csábos mosolyt villantott fel és eltűnt a raktárhelyiségben.

– Plázacica – morogta halkan maga elé Lia, s bár a férfi nem tudta pontosan mit takar a szó jelentése, de úgy érezte, egyet kell értenie vele.

Az eladónő hamarosan visszatért egy dobozzal a kezében. Wintmoor felpróbálta a cipőt, mintha csak rászabták volna, és kényelmesebbnek is bizonyult, mint a bakancs, amit eddig viselt. Bólintott, hogy elviszik.

– Segíthetek még valamiben? – tette fel a kérdést negédesen a lány.

– Nem! Boldogulunk – vágta rá nem túl kedvesen Lia, és kezével nyomni kezdte Lucient, hogy induljon el végre ruhát válogatni.

Ez sem volt egyszerűbb vagy gyorsabb, a boszorkány pedig kezdte türelmét veszíteni. Odalépett és általa jónak gondolt ruhadarabokat vett le a fogasokról. Igen csak eltért az ízlésük, de végül kiegyeztek, és a kosárba került két ujjatlan póló, két fekete ing, egy pulcsi és két hasonló nadrágot választott, mint ami most viselt.

Utóbbiról volt a legnehezebb meggyőzni Lucient, de miután sikeresen felpróbáltatott vele néhány szűk farmert, kénytelen, rábólintott a lány ajánlatára. Lia mindehhez hozzárakott még néhány pár zoknit és alsónadrágot. A végösszegtől ugyan majdnem padlót fogott, de aztán elővette a bankkártyáját és odanyújtotta a plázacicának. Az egy pillanatig meglepetten nézett, de még mielőtt kérdezhetett volna Lia válaszolt neki a ki nem mondott kérdésre.

– Minden cucca eltűnt a reptéren. Az iratai, a tárcája, a ruhái... – Luc pedig elgondolkodott, hogy mi lehet az a reptér, és elraktározta a megkérdezendő dolgokhoz.

– Oh, ez borzalmas! – sopánkodott az eladó lány, hogy őszintén, vagy megjátszva nem lehetett eldönteni. – Hát remélem előkerül. Nekem a mobilom tűnt el egyszer, mit ne mondjak borzalmas volt az a nap, de aztán meglett – csacsogott tovább, közben lehúzta a kártyát.

– Aha, gondolom – mondta unottan a boszorkány.

El tudta képzelni, mennyire kétségbeejtő lehetett a helyzet, hogy nem tudott írni senkinek a facebookon, vagy nem tudott posztolni képet az instagrammon. Csoda, hogy túlélte valahogy azt a napot.

A férfi csak hallgatta párbeszédet és közben magában mulatott. Érezhető volt, mennyire mások, és utálják egymást miközben azért próbálnak kulturáltan viselkedni egymással szemben. Mint két öreg dáma, akik egymás riválisai.

– Szerencsés, hogy ilyen húga van – adta vissza a kártyát a nő, de közben Lucra mosolygott.

A férfi nem viszonozta. Nem volt olyan könnyű őt elcsábítani, még egy nőnek sem sikerült teljesen meghódítania, ennek a plázacicának sem, vagy minek is nevezte Lia.

– Nem a húgom – közölte a nővel, annak legnagyobb megdöbbenésére.

Lia akkor már az ajtónál járt, de hallotta a férfi válaszát. Nem tudta kihagyni az alkalmat, így gonoszul megjegyezte.

– Gyere szépfiú, még mennünk kell egy-két helyre – s ezzel otthagyták mindketten az elképedt boltos lányt.

– Nem vagyok szépfiú – jegyezte meg a vámpír, mikor utolérte a boszorkányt.

De csak egy „na persze" pillantást kapott. Hát igen, vannak dolgok, amik nem változtak meg az idők folyamán. Némi séta után nem tudta megállani, hogy ne kérdezze meg hova mennek.

– Megkeressük a kórházat, ott tudunk neked vért szerezni, de előtte át kéne öltöznöd – tájékoztatta őt a terveiről Lia.

Nem sokkal később berángatta valami helyiségbe, ahol ételeket készítettek és közölte vele, hogy öltözzön át a mosdóban. Sokkal jobban érezte magát az új ruhákban, és mivel rendszeresen tisztálkodott a patakban nem mondhatta magára azt sem, hogy büdös, vagy koszos.

Szerencsére nem volt nagy a város, így nem kellett sokat keresgélniük, vagy messzire menni. Belépve senki nem állította meg őket. A férfi beleszimatolt a levegőbe, vérszag terjengett, valaki nagyon vérzett. Minden önuralmát latba kellett vetnie, hogy ne villantsa ki az agyarait, melyek most fájdalmasan lüktettek. Szeretett volna valakit megharapni és jóllakni. Annyira lekötötte önmaga kordában tartása, hogy először meg sem hallotta, hogy a lány szól hozzá.

– Lucien! – mondta már sokadszorra Lia.

– Tessék? – önkéntelenül is felmordult.

– Gyere – fogta meg szabad kezét a nő, majd húzni kezdte maga után, Wintmoor hagyta, mert tudta ez azt jelenti, hogy végre ehet.

– Figyelj! – suttogta a lány. – Elvileg képes vagy a tudat befolyásolására. Ezt úgy teszed, hogy kiválasztasz egy célszemélyt és ráösszpontosítasz. Pontosabban egy gondolatot erőltetsz rá, tegye meg, amit te akarsz. Válassz ki egy nővért és sugalld neki, hozzon ki két adag vért.

A férfi kiszúrt magának egy fiatal ápolónőt és megpróbálkozott azzal, amit a boszorkány mondott neki. Nem volt olyan egyszerű a dolog, nem is történt sokáig semmi, aztán a nővér tétován megállt és körbenézett, majd elindult a szoba felé, ahol a vért tartották.

– Jó – súgta a lány. – Ne engedd el a tudatát. Kérd meg, hogy hozza ide.

Nem volt benne biztos, hogy a férfi hallotta, amit mondott, csak remélte. Idegesen nézett körbe, ha bárki erre jön bajba kerülhetnek, hogy mit csinálnak a kórház ezen részén. Szerencséjükre senki nem tűnt fel, és a nővér rövid időben belül odahozta nekik a két tasakot, Lia elvette és a táskába rejtette a ruhák alá.

– Nyugi, nem élek vele! – mondta a férfinak, látva a pillantását és hallva az egyre erősödő morgást. – Most kérd meg, felejtse el és folytassa, amit az előbb félbehagyott. Aztán húzzunk!

Amint elengedte a tudatát a nővérnek, az zavartan nézett körbe, de csupán egy távozó párt látott. De mégis mi volt ez a furcsa érzés? Meghúzta a vállát és ment a dolgára, talán csak fáradt a dupla műszaktól.

Luc már alig várta, hogy kiérjenek, már vette is volna elő, de egy női kéz kulcsolódott a csuklójára, mire veszélyesen villantak az acélszürke szemek.

– Még egy kicsit bírd ki, keresünk egy elhagyatott helyet – és Lia nem hagyta magát megfélemlíteni a pillantás által.

– Könnyen beszélsz – a vámpír szemei szinte izzottak oly hevesen tombolt már benne a vér után vágy.

A lány behúzta a férfit az első sikátorba, majd elmondott néhány szót, amivel illúziót vont maguk köré, és jóváhagyólag bólintott. A vámpírnak több sem kellett, úgy esett neki a vérnek, mint kóbor kutya egy tál húsnak. Mind a két zacskót eltüntette, de még utána is izzott a szeme. Erővel kényszerítette magát, hogy lehiggadjon.

– Mikor ettél utoljára? – érdeklődött a boszorkány.

– Jó egy hónapja, akkor is a városhoz közel kaptam el egy csavargót – húzta el a száját a férfi.

– Nem értem, akkor milyen balesetekről beszélt a táborvezető – ráncolta a homlokát Lia.

Wintmoor csak a vállát vonogatta. Tábor közvetlen környékén kisebb eséllyel tudott sikeresen vadászni. Ritkábban mászkáltak magányosan emberek, általában csoportokban. Arra meg nem volt szüksége, hogy a másik netán elfusson, és aztán vadásszanak rá.

– Visszamegyünk és kiderítjük! – mondta aztán Lia, ő jóllakottan csak bólintott, ezek után már nem érdekelte hova mennek és mit csinálnak.